Harry Potter. És slash. Ezúttal Harry és Perselus a párosítás. És ebben sincs semmi korhatáros dolog. A címet egy Rasmus szám ihlette, a ficben dőlttel írott részek pedig a szám szövegének szabad fordítása. By me. x) Itt meghallgatható a szám, én személy szerint imádom. :
http://www.youtube.com/watch?v=D5QocGl8fdE
Harry rájön, hogy már nem utálja volt bájitaltan tanárát, és papírra veti gondolatait.Csak egy baj van: túl későn jött rá a főhősünk arra, hogy mit is érez valójában.
My eyes are open
Még most is úgy emlékszem az első alkalomra, mikor megláttalak, mintha csak tegnap lett volna. Mikor ültél a Nagyteremben és gyűlölettől izzó szemekkel néztél rám. Már akkor ellenszenveztél velem, és sikerült elérned, hogy én is hasonlóképp érezzek.
Hét éven keresztül elmondhatatlanul gyűlöltelek. Mindig igazságtalan voltál velem, mindig megbüntettél, és azt hittem, az életemre törsz. Aztán kiderült, hogy több ízben megmentetted azt. Én pedig a hála legkisebb jelét sem mutattam.
Most már bánom az egészet. Bánom, hogy nem jöttem rá az igazságra. Bánom, hogy nem használtam ki azt az időt, mikor még éltél. A végső percig utáltalak. Hagytam, hogy a kezeim között halj meg. Még csak meg sem próbáltam segíteni. Pedig ha akkor erőt veszek magamon, és túllépek a gyűlöletemen, akkor talán még most is élnél.
De én csak térdeltem melletted, és végignéztem, ahogy az utolsó lehelet is elhagyja az ajkaid, s örök álomba szenderülsz.
Aztán megtettem azt, amit utolsó szavaiddal kívántál. Megnéztem az emlékeid. És akkor felnyílt a szemem. Rájöttem, hogy mindvégig jó voltál, hogy a jó érdekeket szolgáltad, és rengeteg dolgot megtettél azért, hogy én életben maradjak.
Ezzel szemben én semmi erőfeszítést nem tettem, hogy azon az estén megmentselek.
Legyőztem Voldemortot, igen, és ezért rengetegen hálásak nekem, és hősnek tartanak.
De én nem vagyok hős. Ha hős lennék, akkor gondolkodás nélkül megmentettem volna az életed. De nem tettem. Semmit nem tettem.
Most a fájdalom olyan, akár egy fa a testemben, ami szép csendesen egyre nagyobbra nő. Mert Te a vérem lehettél volna, egy részem lehettél volna titkon.
Elvesztettem egy háborút, elvesztettem egy csatát, megöltem egy embert, elpocsékoltam egy életet.
Emlékek. Azok csupán, amik mára megmaradtak számomra Rólad. Emlékek, amiket sosem fogok feledni.
És most itt állok a sírodnál, a Roxfort parkjában, és könnyes szemekkel olvasom ezt a levelet, amit Neked írtam utolsó erőmmel. Remélem, meghallod a szavaim, és meg tudsz nekem bocsátani.
Szeretném, ha visszajönnél értem, s magaddal vinnél oda, ahol most vagy. Magaddal vinnél, s boldogok lehetnénk együtt az idők végezetéig.
Nyisd fel hát a szemem, engedd, hogy lássalak. Fújd el innen ezt a vakító sötétséget. Nyisd fel a szemem. Mutass nekem egy szebb létet, vezess el oda, ahol most vagy. Open my eyes…
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Harry Potter. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Harry Potter. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. május 9., szombat
Vetélytárs
Harry Potter. Igen, megint. És ismét egy őrült fic. De tényleg. A Voldemort általi szerelemről szól. :P Nem hosszú. Az ínyenceknek ajánlom. XD
Vetélytárs
Bellatrix Lestrange.
Ki nem állhatom.
Undorító kis ribanc.
Mindig ő akar lenni a legjobb.
Azt hiszi, csak ő hűséges a Nagyúrhoz.
Azt hiszi, csak ő érti meg a Nagyurat.
Azt hiszi, csak ő szereti a Nagyurat.
Jobban szereti, mint a saját férjét.
Bár ezt meg lehet érteni.
Lestrange egy alávaló vesztes.
De ő választotta magának azt a férfit.
Akkor hozzá legyen hű, és őt szeresse.
Ne a Nagyurat.
Az én Nagyuram.
Akit én ismerek a legrégebb óta.
Már a Roxfortban kis tudatlan elsősként is mellette álltam mindenben.
Már akkor is megértettem.
Már akkor is szerettem.
Csak én tudhatom igazán, hogy miken ment keresztül.
Hogy miért lett az, ami.
Mennyivel jobb lett volna, ha Tom Denem marad, és nem lesz belőle Voldemort...
De én így is szeretem, és mellette állok.
Sokkal jobban szeretem, mint Bella.
Sokkal hűségesebb vagyok.
Elsős korom óta nem néztem rá más férfira.
Elsős korom óta nem érdekelt senki más.
Mikor legelőször a szemembe nézett a Mardekár asztalánál ülve, már akkor el voltam veszve.
És minél többet nézett rám, annál jobban megszerettem.
A gönyörű fekete félhosszú haja,
A sejtelmesen csillogó fekete szemei,
A helyes arca,
És a mosolya...
A mosolya, amit egyedül én láthattam.
Az az elbűvölő mosoly...
Ő is tudta magáról, mennyire jóképű.
Sosem felejtette el kihasználni...
A kastély összes lányát megkaphatta volna.
És a legtöbbet meg is kapta.
Én azonban nem tartoztam közéjük...
Éreztem, hogy tudja, én más vagyok.
Én igazán szeretem.
És tudom, hogy ő is szeretett engem.
De sosem tudta kimutatni.
És talán nem is akarta...
Elfogadtam a helyzetet.
Nem nyafogtam, nem akartam meghódítani.
Felesleges lett volna.
Többet akartam neki jelenteni egy éjszakánál.
Többet is jelentettem, de ezt talán még magának sem vallotta be.
De én láttam rajta.
És most, évekkel később,
Még mindig itt vagyok mellette,
Még mindig szeretem.
Ezt Ő is tudja.
De nem veszi figyelembe.
Nem akarja figyelembe venni.
Ugyanúgy bánik velem, mint a többi halálfalóval.
Hacsak nem rosszabbul.
De engem nem zavar.
Örülök, hogy mellette lehetek.
Örülök, hogy láthatom.
Láthatom a még mindig helyes arcát.
Rengeteget változott, de én még látom rajta a régi vonásokat.
Az izmos testalkata,
A hosszú, érzéki ujjai,
És a vörös pupillák mögött ott rejtőzik a kedves fekete szem is.
Az egyetlen, ami eltűnt,
Ami valószínűleg soha többet nem tér vissza,
Az a mosolya...
A leggyönyörűbb része.
És ő veszni hagyta.
Nem tud, s nem is akar mosolyogni.
Igazán mosolyogni, nem.
Nem érdekel.
Akkor is jobb leszek,
Jobb vagyok, mint Bella.
Ha a Nagyúr nem is vallja be, még akkor is.
Mikor kínoz, látom a fellobbanó tüzet a szemében.
Olyan az a tűz, amit senki más nem vált ki belőle.
Nem gyilkos-haragos tűz.
Nem őrült-tomboló tűz.
A régi emlékek tüze.
Az érzelmek tüze.
A szerelem tüze.
Vetélytárs
Bellatrix Lestrange.
Ki nem állhatom.
Undorító kis ribanc.
Mindig ő akar lenni a legjobb.
Azt hiszi, csak ő hűséges a Nagyúrhoz.
Azt hiszi, csak ő érti meg a Nagyurat.
Azt hiszi, csak ő szereti a Nagyurat.
Jobban szereti, mint a saját férjét.
Bár ezt meg lehet érteni.
Lestrange egy alávaló vesztes.
De ő választotta magának azt a férfit.
Akkor hozzá legyen hű, és őt szeresse.
Ne a Nagyurat.
Az én Nagyuram.
Akit én ismerek a legrégebb óta.
Már a Roxfortban kis tudatlan elsősként is mellette álltam mindenben.
Már akkor is megértettem.
Már akkor is szerettem.
Csak én tudhatom igazán, hogy miken ment keresztül.
Hogy miért lett az, ami.
Mennyivel jobb lett volna, ha Tom Denem marad, és nem lesz belőle Voldemort...
De én így is szeretem, és mellette állok.
Sokkal jobban szeretem, mint Bella.
Sokkal hűségesebb vagyok.
Elsős korom óta nem néztem rá más férfira.
Elsős korom óta nem érdekelt senki más.
Mikor legelőször a szemembe nézett a Mardekár asztalánál ülve, már akkor el voltam veszve.
És minél többet nézett rám, annál jobban megszerettem.
A gönyörű fekete félhosszú haja,
A sejtelmesen csillogó fekete szemei,
A helyes arca,
És a mosolya...
A mosolya, amit egyedül én láthattam.
Az az elbűvölő mosoly...
Ő is tudta magáról, mennyire jóképű.
Sosem felejtette el kihasználni...
A kastély összes lányát megkaphatta volna.
És a legtöbbet meg is kapta.
Én azonban nem tartoztam közéjük...
Éreztem, hogy tudja, én más vagyok.
Én igazán szeretem.
És tudom, hogy ő is szeretett engem.
De sosem tudta kimutatni.
És talán nem is akarta...
Elfogadtam a helyzetet.
Nem nyafogtam, nem akartam meghódítani.
Felesleges lett volna.
Többet akartam neki jelenteni egy éjszakánál.
Többet is jelentettem, de ezt talán még magának sem vallotta be.
De én láttam rajta.
És most, évekkel később,
Még mindig itt vagyok mellette,
Még mindig szeretem.
Ezt Ő is tudja.
De nem veszi figyelembe.
Nem akarja figyelembe venni.
Ugyanúgy bánik velem, mint a többi halálfalóval.
Hacsak nem rosszabbul.
De engem nem zavar.
Örülök, hogy mellette lehetek.
Örülök, hogy láthatom.
Láthatom a még mindig helyes arcát.
Rengeteget változott, de én még látom rajta a régi vonásokat.
Az izmos testalkata,
A hosszú, érzéki ujjai,
És a vörös pupillák mögött ott rejtőzik a kedves fekete szem is.
Az egyetlen, ami eltűnt,
Ami valószínűleg soha többet nem tér vissza,
Az a mosolya...
A leggyönyörűbb része.
És ő veszni hagyta.
Nem tud, s nem is akar mosolyogni.
Igazán mosolyogni, nem.
Nem érdekel.
Akkor is jobb leszek,
Jobb vagyok, mint Bella.
Ha a Nagyúr nem is vallja be, még akkor is.
Mikor kínoz, látom a fellobbanó tüzet a szemében.
Olyan az a tűz, amit senki más nem vált ki belőle.
Nem gyilkos-haragos tűz.
Nem őrült-tomboló tűz.
A régi emlékek tüze.
Az érzelmek tüze.
A szerelem tüze.
Te vagy az életem
Úúúúú o.O Most egy olyan fic jön amiről teljesen elfelejtettem, hogy ilyet is írtam. o.O Degáááz. xD Ismét egy Harry Potteres. (Én mondtam hogy nagyon mániákus voltam...) Slash. Tehát fiú-fiú szerelem. Méghozzá Draco és Harry. x) Ezt csak úgy figyelmeztetésként, hogy tudjátok... De semmi 16-os karikás rész nincs benne. x)
Te vagy az életem
Draco Malfoy unottan ült a hatalmas nappali egyik kényelmes foteljében, és próbált nem gondolni a szerelmére. Lassan egy éve, hogy minden este magányosan üldögélt a kedvenc foteljében, és várta, hátha aznap betoppan végre az ajtón az a bizonyos személy.
Eddig hiába várt, a napok csak teltek és szerelméről semmi hír nem volt. Neki pedig napról napra egyre jobban hiányzott barátja, és az, hogy láthassa a fekete tincseit, a smaragdzöld szemeit, és hallhassa azt a bársonyos mély hangját, nem utolsó sorban pedig szerette volna ismét szorosan magához ölelni és megcsókolni a férfit.
De Harry Potter csak nem akart betoppanni azon az ajtón.
Draco azonban nem adta fel a reményt, biztos volt benne, hogy szerelme vissza fog jönni hozzá. Hiszen megígérte neki.
Így hát a szőke férfi minden este addig várta társát, míg el nem nyomta az álom a fotelben ülve. Reggel pedig mikor felébredt, csalódottan konstatálta, hogy semmi nem változott az előző este óta.
Ez a nap azonban más volt. Draco már ébredés után érezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Habár ugyanúgy dolgozott mind otthon, mind a munkahelyén, mint bármelyik másik napon, tudta, hogy ma valami mégis megváltozik.
Ezen az estén ugyanis, miután Draco elbóbiskolt az Esti Próféta olvasása közben, a város másik végén Harry Potter kissé álmosan, de boldog mosollyal vett egy szál fehér rózsát a virágüzletben, arra gondolva, barátja mennyire fog neki örülni.
Így hát miután gondosan elhelyezte a szépen megkötött virágot a kocsija hátsó ülésén, elfoglalta helyét a vezetőülésen, s gondolkodás nélkül szerelme háza felé hajtott, oda, ahol egy évvel ezelőtt még együtt éltek.
Miután leparkolt a megfelelő ház előtt, kivette a hátsó ülésről a virágot, és a még külföldön beszerzett ajándékcsomagot, s halkan belopózott a házba, egyenesen a nappaliba.
Mikor meglátta Dracot a fotelben aludni, önkéntelenül is széles mosolyra húzódott a szája, arra gondolva, milyen elbűvölő így a másik férfi.
Mikor kigyönyörködte magát a látványban, óvatosan a szőke elé lépdelt, majd lehajolt hozzá, s egy lágy csókot lehelt az ajkaira. A másik erre mozgolódni kezdett, majd álmosan kinyitotta szemét. Először azt hitte, csak képzelődik, s többször is megdörgölte a szemeit, mire megszólalt:
- Harry? Tényleg te vagy az?
- Igen, tudomásom szerint én vagyok az – felelte a férfi, aki eddig csak mosolyogva figyelte társa reakcióját.
- Óh, Harry, tudtam, hogy haza fogsz jönni! - kiáltotta Draco, miközben barátja nyakába vetette magát, majd megcsókolta a férfit, mintegy ezzel véve bizonyítékot az ottlétére.
- Annyira hiányoztál! - mondta a szőke, miután szétváltak ajkaik.
- Te is nagyon hiányoztál nekem.
- Annyira féltem, hogy valami bajod esik, vagy hogy sosem jössz vissza, vagy hogy találtál valaki mást... - folytatta Draco könnyes szemekkel.
- Jaj, de hülye vagy, tudod jól, hogy nincs még egy olyan élőlény a Földön, mint te! Ha akarnék, se tudnék mást szeretni – mosolygott Harry, miközben letörölte barátja könnyeit.
- Akkor is nagyon féltem. És iszonyatosan hiányoztál. Azt hittem, beleőrülök... Meg kell ígérned, hogy soha, de soha többet nem hagysz itt egyedül ilyen hosszú időre! Én még egyszer nem bírnám ki...
- Megígérem, soha többé nem hagylak egyedül – válaszolta a fekete hajú férfi, s ismét megcsókolta szerelmét.
- Tudod, szívem... - kezdte Draco a csók után – Rájöttem, hogy én nélküled nem tudnék mit kezdeni az életben. Ha.. ha bármi bajod lenne, vagy ha … ha ne adj' Merlin meghalnál... én azt nem bírnám ki. Én nélküled nem bírnék élni. Te vagy az életem, és nélküled én semmi lennék. Annyira jó, hogy itt vagy nekem. Nagyon szeretlek – súgta, barátja nyakába fúrva az arcát.
- Én is nagyon szeretlek, és nem kell aggódnod, örökké veled leszek, történjék bármi – mondta Harry, s még közelebb húzta magához a másik férfit.
Számos percig álltak így összefonódva a nappali félhomályában, míg végül Draco – immár ő is szélesen mosolyogva – újfent megcsókolta szerelmét, majd elkezdte húzni a lépcső felé, egyenesen fel az emeleten lévő hálószobájukba...
Meglepetés!
Na hát újra itt. Egy újabb fic-kel. :) Megintcsak egy Harry Potteres, könnyedebb írás. Egyik legjobb barátnőm szülinapjára íródott. Szóval úgy tessék nézni. :D
Meglepetés!
Arabella Wright fáradtan ébredt fel ezen a csütörtök reggelen. Hosszú volt az előző éjszakája, ennél fogva későn aludt el, és nem sikerült kialudnia magát. Miután megdörzsölte a szemeit, hogy lásson is egy kicsit, rápillantott az órájára, és meglepetten konstatálta, hogy már egy órája suliban kéne lennie. Hiába, ezen a héten kezdődött ismét a tanítás, és még nem sikerült hozzászoknia a korán keléshez.
Így hát idegesen kikászálódott az ágyából és a fürdő felé indult. Félúton azonban meggondolta magát.
- Ha már úgyis lekéstem egy óráról, akkor fölösleges bemennem, mire elkészülnék úgyis vége lenne a másodiknak is, utolsó órára meg fölösleges bemennem... Inkább visszafekszem – gondolta magában, majd eleget téve elhatározásának, levetette magát a puha takaróra, s hamarosan ismét elnyomta őt az álom.
°°°
Két órával később immár jóval kipihentebben ébredt fel ismét, s ezúttal sikeresen eljutott a fürdőszobába is. Rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy készítsen valamit reggelire. Vagyis ez esetben inkább ebédre. A gabonapehely és a lekváros pirítós között vacillált, majd végül egy harmadik lehetőség mellett döntve rántottát készített.
Mikor ezzel a tevékenységgel végzett, fogta az immáron kész ebédjét és leült vele a nappali kényelmes foteljainak egyikébe. Már épp hozzákezdett volna az evéshez, amikor is hangos kopogás zavarta meg a ház csöndjét. Jobbra tekintett, s észrevette, hogy az egyik ablak párkányán egy bagoly ül, és csőrével az üveget kocogtatja, ezzel eredményezve a zavaró hangokat.
Bella kikászálódott kényelmes ülőhelyéből, majd beengedte a madarat, ami egy levelet pottyantott a rántottájára, majd stílusosan távozott a nyitott ablakon keresztül. Főhősünk miután bezárta az ablakot, visszament az ebédjéhez, majd kezébe vette a paprikától pirosra színeződött papírlapot.
Széthajtogatta, majd szemügyre vette a levél tartalmát. Azaz olvasni kezdte az ismerős kézírást.
Drága Husom,
Ne haragudj, hogy reggel egy szó nélkül elmentem otthonról, de hajnali 5 óra volt, és nem akartalak felébreszteni.
Délután kicsit később érek haza, mint szoktam, ugyanis túlóráznom kell.
Remélem veled minden rendben, és este majd találkozunk.
Addig is légy jó!
Ölel,
Perselus
- Hát persze, Perselus! - csapott a homlokára Bella, mikor a levél végére ért – Ezért volt akkor hiányérzetem...
Hogy mondjátok? Ja, itt lenne az ideje, hogy felvázoljam a helyzetet, igaz? Nos, hát Arabella Wright egy 22 éves életvidám boszorkány, aki a múlt évben költözött össze élete szerelmével, Perselus Pitonnal, aki úgy döntött, otthagyja a Roxfortot és a tanári állást, hogy többet lehessen együtt szerelmével. (Hát nem édes?) Így most a párocska London külvárosában élt egy takaros kis házban. Arabella átoktörőnek tanult, míg Perselus egy neves cégnek dolgozott, s egész álló nap új bájitalok feltalálásán, vagy a régiek tökéletesítésén törte magát.
Na, most már ha mindenki képben van, vissza is térhetünk a fentebb említett takaros kis ház nappalijába, ahol Bella értetlenkedve bámult maga elé.
- Kicsit később ér haza? Túlóráznia kell? De hiszen csak hónap elején szokták tovább benntartani, mikor új megrendelések érkeznek. Most viszont... Várjunk, hányadika is van? - töprengett hangosan.
- 2008. szeptember 4-e – kapta meg a választ a megbűvölt naptártól, ami vele szemben a falon helyezkedett el.
- Szeptember 4-e?! Az nem lehet... De hát akkor van a születésnapom! Merlinem, hogy feledkezhettem meg róla? Egy pillanat... Nem csak én felejtettem el... Egyetlen ismerősöm sem köszöntött fel, még csak egy üdvözlőlapot sem kaptam! - fakadt ki, miközben kiment az előszobába, hogy megnézze az aznapi postát. Azonban a Reggeli Prófétán kívül semmi nem várta. - Még... még Perselus is megfeledkezett róla, annyit sem írt, hogy Boldog Szülinapot!
Mikor mindez tudatosult Bellában, teljes letargiába zuhant, és egész délután csak ült a kedvenc foteljében és csokival csillapította az éhségét. Vagy inkább a szomorúságát.
Majd mikor már kezdett unalmassá válni a dolog, úgy délután 4 környékén, levágta a csokis dobozt maga mellé, s mérgesen pattant fel az ülőhelyről.
- Csak azért sem fogok egész nap itt szenvedni és csokival tömni magam! Még a végén elrontom az alakom... Egy Perselus Piton nem ér annyit! - mondta magának, de következő mondata megcáfolta az előzőt – Attól, hogy mindennél jobban szeretem... Nem érdemli meg akkor sem! Egyébként is, lehet, hogy nem felejtette el, csak... - nem tudta befejezni a mondatot. - A fenébe is, akkor sem fogok búslakodni! Inkább rendbe szedem magam és elmegyek egy szórakozóhelyre. Majd egyedül megünneplem a születésnapom.
Azzal újfent berobogott a fürdőszobába és röpke másfél óra alatt kicsinosította magát. (Értsd: zuhanyozott, hajat és fogat mosott, sminkelt, stb.) Majd átment a hálószobájába, hogy megfelelő ruhát találjon magának. Miután kipakolta a fél szekrényét, rátalált a megfelelő ruhadarabra: egy szűk pánt nélküli fekete bársony ruhára, aminek a felső része fűzős volt, a szoknyája pedig térd fölött végződött. Mellé megkereste kedvenc nyakláncát is, majd nekilátott, hogy átöltözzön. Mikor elkészült, elégedetten pillantott végig a tükörbeli hasonmásán.
Végezetül hátul feltűzte a haját, elől pedig szabadon hagyott pár tincset, ami lágy hullámokban hullt az arcába.
Mikor kigyönyörködte magát a tükörképében, visszament a földszintre, egy kisebb fekete táskába összepakolta a szükséges dolgokat, majd átment az előszobába, hogy felvegyen egy szintén fekete lapos sarkú cipőt. Már épp végzett ezzel is, mikor az udvaron egy hangos pukkanás jelezte, hogy vőlegénye hazaért. Bizony, ugyanis Perselussal már az esküvőjüket tervezgették.
Pár másodperccel később a Bájitalok Mestere csakugyan megjelent az előszobában, s csodálkozva nézett Bellára.
- Készülsz valahová?
- Igen, készülök. Éppen szórakozni indultam – felelte a boszorkány duzzogva, látván, hogy Perselusnak esze ágában sincs őt felköszönteni.
- Jaj, ne már, Husom, hulla fáradt vagyok, most értem haza, nincs kedvem holmi diszkókban tölteni az estét.
- Neked nem is kell ott töltened az estéd. Egyedül megyek – válaszolta Bella, s már indult a bejárati ajtó felé, mikor a varázsló elkapta a karját.
- Valami baj van?
- Ugyan, semmi baj nincs! - fakadt ki menyasszonya – Igaz, hogy minden barátom és Te is elfelejtettétek a születésnapomat, de nem, az ég világon semmi baj nincs!
- Áh már értem! - mosolyodott el Perselus.
- Most meg mi olyan vicces?! - kiabált rá Bella.
- Gyere velem, mutatok valamit – felelte válasz helyett a kérdezett, s kivezette Bellát az udvarra.
A lányt csodálatos látvány fogadta. Az egész kert ki volt világítva, mindenhonnan lampionok lógtak, s középen egy hatalmas asztal állt, székekkel körülvéve, felette pedig rengeteg szentjánosbogár repkedett, az alábbi feliratot kirajzolva: „Very Happy Birthday, My Darling!”
Bella a meglepettségtől csak tátogni tudott, ekkor viszont gyertyák gyúltak a fűben, ismerős arcokat világítva meg. Rengetegen ott voltak, régi és új osztálytársak, barátok, szülők, és mind azért jöttek el, hogy felköszöntsék őt.
Perselus vezénylésére ekkor a vendégek felálltak a fűből, megszólalt a zene, s mindenki énekelni kezdte a „Happy Birthday to You” című számot. Bella meghatódva nézett rájuk, s mikor vége lett a dalnak, Perselushoz fordult.
- Mi ez az egész? Én azt hittem...
- Meglepetéééééés! - kiáltotta Perselus, s megcsókolta menyasszonyát, majd az asztalhoz vezette, amin egy hatalmas fekete erdő torta állt, tetején meggyből kirakva a felirat: „Boldog Szülinapot, Bella!”
Meglepetés!
Arabella Wright fáradtan ébredt fel ezen a csütörtök reggelen. Hosszú volt az előző éjszakája, ennél fogva későn aludt el, és nem sikerült kialudnia magát. Miután megdörzsölte a szemeit, hogy lásson is egy kicsit, rápillantott az órájára, és meglepetten konstatálta, hogy már egy órája suliban kéne lennie. Hiába, ezen a héten kezdődött ismét a tanítás, és még nem sikerült hozzászoknia a korán keléshez.
Így hát idegesen kikászálódott az ágyából és a fürdő felé indult. Félúton azonban meggondolta magát.
- Ha már úgyis lekéstem egy óráról, akkor fölösleges bemennem, mire elkészülnék úgyis vége lenne a másodiknak is, utolsó órára meg fölösleges bemennem... Inkább visszafekszem – gondolta magában, majd eleget téve elhatározásának, levetette magát a puha takaróra, s hamarosan ismét elnyomta őt az álom.
°°°
Két órával később immár jóval kipihentebben ébredt fel ismét, s ezúttal sikeresen eljutott a fürdőszobába is. Rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy készítsen valamit reggelire. Vagyis ez esetben inkább ebédre. A gabonapehely és a lekváros pirítós között vacillált, majd végül egy harmadik lehetőség mellett döntve rántottát készített.
Mikor ezzel a tevékenységgel végzett, fogta az immáron kész ebédjét és leült vele a nappali kényelmes foteljainak egyikébe. Már épp hozzákezdett volna az evéshez, amikor is hangos kopogás zavarta meg a ház csöndjét. Jobbra tekintett, s észrevette, hogy az egyik ablak párkányán egy bagoly ül, és csőrével az üveget kocogtatja, ezzel eredményezve a zavaró hangokat.
Bella kikászálódott kényelmes ülőhelyéből, majd beengedte a madarat, ami egy levelet pottyantott a rántottájára, majd stílusosan távozott a nyitott ablakon keresztül. Főhősünk miután bezárta az ablakot, visszament az ebédjéhez, majd kezébe vette a paprikától pirosra színeződött papírlapot.
Széthajtogatta, majd szemügyre vette a levél tartalmát. Azaz olvasni kezdte az ismerős kézírást.
Drága Husom,
Ne haragudj, hogy reggel egy szó nélkül elmentem otthonról, de hajnali 5 óra volt, és nem akartalak felébreszteni.
Délután kicsit később érek haza, mint szoktam, ugyanis túlóráznom kell.
Remélem veled minden rendben, és este majd találkozunk.
Addig is légy jó!
Ölel,
Perselus
- Hát persze, Perselus! - csapott a homlokára Bella, mikor a levél végére ért – Ezért volt akkor hiányérzetem...
Hogy mondjátok? Ja, itt lenne az ideje, hogy felvázoljam a helyzetet, igaz? Nos, hát Arabella Wright egy 22 éves életvidám boszorkány, aki a múlt évben költözött össze élete szerelmével, Perselus Pitonnal, aki úgy döntött, otthagyja a Roxfortot és a tanári állást, hogy többet lehessen együtt szerelmével. (Hát nem édes?) Így most a párocska London külvárosában élt egy takaros kis házban. Arabella átoktörőnek tanult, míg Perselus egy neves cégnek dolgozott, s egész álló nap új bájitalok feltalálásán, vagy a régiek tökéletesítésén törte magát.
Na, most már ha mindenki képben van, vissza is térhetünk a fentebb említett takaros kis ház nappalijába, ahol Bella értetlenkedve bámult maga elé.
- Kicsit később ér haza? Túlóráznia kell? De hiszen csak hónap elején szokták tovább benntartani, mikor új megrendelések érkeznek. Most viszont... Várjunk, hányadika is van? - töprengett hangosan.
- 2008. szeptember 4-e – kapta meg a választ a megbűvölt naptártól, ami vele szemben a falon helyezkedett el.
- Szeptember 4-e?! Az nem lehet... De hát akkor van a születésnapom! Merlinem, hogy feledkezhettem meg róla? Egy pillanat... Nem csak én felejtettem el... Egyetlen ismerősöm sem köszöntött fel, még csak egy üdvözlőlapot sem kaptam! - fakadt ki, miközben kiment az előszobába, hogy megnézze az aznapi postát. Azonban a Reggeli Prófétán kívül semmi nem várta. - Még... még Perselus is megfeledkezett róla, annyit sem írt, hogy Boldog Szülinapot!
Mikor mindez tudatosult Bellában, teljes letargiába zuhant, és egész délután csak ült a kedvenc foteljében és csokival csillapította az éhségét. Vagy inkább a szomorúságát.
Majd mikor már kezdett unalmassá válni a dolog, úgy délután 4 környékén, levágta a csokis dobozt maga mellé, s mérgesen pattant fel az ülőhelyről.
- Csak azért sem fogok egész nap itt szenvedni és csokival tömni magam! Még a végén elrontom az alakom... Egy Perselus Piton nem ér annyit! - mondta magának, de következő mondata megcáfolta az előzőt – Attól, hogy mindennél jobban szeretem... Nem érdemli meg akkor sem! Egyébként is, lehet, hogy nem felejtette el, csak... - nem tudta befejezni a mondatot. - A fenébe is, akkor sem fogok búslakodni! Inkább rendbe szedem magam és elmegyek egy szórakozóhelyre. Majd egyedül megünneplem a születésnapom.
Azzal újfent berobogott a fürdőszobába és röpke másfél óra alatt kicsinosította magát. (Értsd: zuhanyozott, hajat és fogat mosott, sminkelt, stb.) Majd átment a hálószobájába, hogy megfelelő ruhát találjon magának. Miután kipakolta a fél szekrényét, rátalált a megfelelő ruhadarabra: egy szűk pánt nélküli fekete bársony ruhára, aminek a felső része fűzős volt, a szoknyája pedig térd fölött végződött. Mellé megkereste kedvenc nyakláncát is, majd nekilátott, hogy átöltözzön. Mikor elkészült, elégedetten pillantott végig a tükörbeli hasonmásán.
Végezetül hátul feltűzte a haját, elől pedig szabadon hagyott pár tincset, ami lágy hullámokban hullt az arcába.
Mikor kigyönyörködte magát a tükörképében, visszament a földszintre, egy kisebb fekete táskába összepakolta a szükséges dolgokat, majd átment az előszobába, hogy felvegyen egy szintén fekete lapos sarkú cipőt. Már épp végzett ezzel is, mikor az udvaron egy hangos pukkanás jelezte, hogy vőlegénye hazaért. Bizony, ugyanis Perselussal már az esküvőjüket tervezgették.
Pár másodperccel később a Bájitalok Mestere csakugyan megjelent az előszobában, s csodálkozva nézett Bellára.
- Készülsz valahová?
- Igen, készülök. Éppen szórakozni indultam – felelte a boszorkány duzzogva, látván, hogy Perselusnak esze ágában sincs őt felköszönteni.
- Jaj, ne már, Husom, hulla fáradt vagyok, most értem haza, nincs kedvem holmi diszkókban tölteni az estét.
- Neked nem is kell ott töltened az estéd. Egyedül megyek – válaszolta Bella, s már indult a bejárati ajtó felé, mikor a varázsló elkapta a karját.
- Valami baj van?
- Ugyan, semmi baj nincs! - fakadt ki menyasszonya – Igaz, hogy minden barátom és Te is elfelejtettétek a születésnapomat, de nem, az ég világon semmi baj nincs!
- Áh már értem! - mosolyodott el Perselus.
- Most meg mi olyan vicces?! - kiabált rá Bella.
- Gyere velem, mutatok valamit – felelte válasz helyett a kérdezett, s kivezette Bellát az udvarra.
A lányt csodálatos látvány fogadta. Az egész kert ki volt világítva, mindenhonnan lampionok lógtak, s középen egy hatalmas asztal állt, székekkel körülvéve, felette pedig rengeteg szentjánosbogár repkedett, az alábbi feliratot kirajzolva: „Very Happy Birthday, My Darling!”
Bella a meglepettségtől csak tátogni tudott, ekkor viszont gyertyák gyúltak a fűben, ismerős arcokat világítva meg. Rengetegen ott voltak, régi és új osztálytársak, barátok, szülők, és mind azért jöttek el, hogy felköszöntsék őt.
Perselus vezénylésére ekkor a vendégek felálltak a fűből, megszólalt a zene, s mindenki énekelni kezdte a „Happy Birthday to You” című számot. Bella meghatódva nézett rájuk, s mikor vége lett a dalnak, Perselushoz fordult.
- Mi ez az egész? Én azt hittem...
- Meglepetéééééés! - kiáltotta Perselus, s megcsókolta menyasszonyát, majd az asztalhoz vezette, amin egy hatalmas fekete erdő torta állt, tetején meggyből kirakva a felirat: „Boldog Szülinapot, Bella!”
2009. május 8., péntek
Nem minden az, aminek látszik
Na, hát ez a történet utolsó befejezett része. A hatodikat ugyan még elkezdtem, de 10 sornál több nincs meg belőle, tehát nem látom értelmét feltölteni.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...
Nem minden az aminek látszik
5. rész
Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.
-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.
-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...
Nem minden az aminek látszik
5. rész
Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.
-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.
-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
4. rész
Kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Az a csók valami fantasztikus volt! Egyszerre volt lágy és követelőző, édes és savanyú.
De még mielőtt bármelyikőnk is kiélvezhette volna, ellöktem magamtól Finnt, s a legrosszabbat tettem, amit ilyenkor tehettem: egy szó nélkül elrohantam, vissza a kastélyba.
Mikor a bejárati csarnokba értem, lelassítottam, s azon töprengtem, hova menjek. Végül a hasam megadta a választ egy hangos korgás képében. Mivel egész délelőtt nem ettem, kicsit megéheztem mostanra, s egy korai ebédhez már épp elég sok volt az idő, így a nagyterem felé vettem az irányt. Szerencsémre az asztalok már roskadoztak a tálaktól, de még csak pár diák ült körülöttük. A legtöbben még a parkban, Roxmortsban, vagy az ágyukban pihentek.
Leültem a Griffendél asztalának egyik végébe, s szedtem magamnak a salátából. Bármennyire is éhes voltam, néhány falat után csak turkáltam az ételt, s Finnen gondolkoztam – ismét. Átkoztam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elrohantam. Általában egy csók után nem ezt szoktam tenni... És ez a csók egyébként is nagyon finom volt, ráadásul nagyon tetszett Finn, s azt állította, hogy én is neki... Mégis, megijedtem, mikor megcsókolt, s úgy éreztem, hogy ez nem helyes.
Most bezzeg azt kívánom, bárcsak ott ülnék még a padon, az ölelésébe burkolózva!
Hiába, sosem volt könnyű rajtam kiigazodni.
Időközben egyre több diák éhezett meg, s ült le az asztalokhoz, így úgy gondoltam, ideje, hogy menjek. Mikor felálltam, a tányérom eltűnt az asztalról, s helyette egy tiszta teríték jelent meg.
-Csodásak ezek a manók! - gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé. Az ajtóban összefutottam Bellával, aki csodálkozva nézett rám.
-Hát te? Hogyhogy egyedül?
-Sosem vágytam kíséretre az ebédemhez... - morogtam, kitérve az igazi válasz elől.
-Na de mi van Finnel?
-Honnan kéne tudnom?
-Onnan, hogy az előbb még kettesben voltatok!
-Csak mert te faképnél – szó szerint – hagytál minket! - világítottam rá.
-És utána mi történt?
-Miss Chord! Miss Wright! Örülnék, ha nem az ajtóban beszélnék meg a bizonyára nagyon izgalmas magánéletüket!
-Elnézést, McGalagony professzor, már megyünk – feleltem, s kislisszoltam a folyosóra.
-Várj, Hell, hozok valami kaját, aztán beszámolsz nekem a történtekről. Addig el ne menj! - kiáltott utánam Bella, mire megtorpantam, s kénytelen voltam visszafordulni.
-Jól van, de akkor haladj! Egyébként is, most kajáltál nemrég! - mondtam még neki, majd hátam a falnak vetve leültem a csarnok hideg kövére.
Két perccel később Bella egy húsos szendviccsel lépett ki az ajtón.
-Helena! Hol a francban vagy?
-Itt vagyok, ne kiabálj már – sóhajtottam, miközben feltápászkodtam – Pfuj, hogy tudod te megenni azt a vackot? - fintorogtam, az ebédjére pillantva.
-Úgy, hogy én nem vagyok vega – jött az egyszerű válasz.
-Na, és most részletesen mondd el, hogy mi történt – tért vissza az őt érdeklő témához, miközben nagyot harapott a szendvicsbe – Hm, isteni!
Egy hitetlenkedő fintor kíséretében betereltem őt egy seprűtárolóba, s csak azután voltam hajlandó mesélni.
-Miért jöttünk ide?
-Mert itt nem áll fenn az a veszély, hogy Finnbe botlunk.
Barátnőm megforgatta a szemét, majd újfent nyaggatni kezdett, hogy meséljek, mire kénytelen-kelletlen beszámoltam neki mindenről.
-Hát te nem vagy normális, már ne is haragudj! - fakadt ki, mikor a történet végére értem.
-Köszi.
-Én megteremtem neked a tökéletes pillanatot, erre te elrohansz tőle. Mégis miért? Olyan rosszul csókol?
-Nem, dehogyis, sőt...! Nem t'om, miért rohantam el. Megijedtem.
-Mitől, hogy megesz?
-Nagyon vicces – morogtam – Fogalmam sincs, rossz érzésem volt.
-Mégse tetszik a srác, vagy mi?
-De igen, nagyon, de szerintem valami nem stimmel vele. Túl tökéletes.
-Ezt most nem mondod komolyan! - hitetlenkedett Bella – Az a bajod Finnel, hogy túl tökéletes? Örülj neki, és csapj le rá, amíg más meg nem teszi helyetted! Na, gyerünk, menj és keresd meg, aztán kérj bocsánatot tőle.
-De az totál gáz lesz! - ellenkeztem.
-Csókold meg, mielőtt reagálhatna, és nem lesz az. Na, gyerünk. A klubhelyiségben találkozunk.
-Rendben – morogtam megadóan, s elindultam a márványlépcsőn, gondolva, hogy Finn már bejött a parkból.
Ne higgyétek ám, hogy ilyen könnyen parancsolgathat nekem bárki, de Bellát elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam: a legjobbat akarja nekem. Meg egyébként is, külső szemmel könnyebb átlátnia a helyzetet, mint nekem. Nem egyszer előfordult már, hogy ő állított meg az utolsó pillanatban, mikor elvakultságból valami őrültséget akartam csinálni... És viszont.
4. rész
Kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Az a csók valami fantasztikus volt! Egyszerre volt lágy és követelőző, édes és savanyú.
De még mielőtt bármelyikőnk is kiélvezhette volna, ellöktem magamtól Finnt, s a legrosszabbat tettem, amit ilyenkor tehettem: egy szó nélkül elrohantam, vissza a kastélyba.
Mikor a bejárati csarnokba értem, lelassítottam, s azon töprengtem, hova menjek. Végül a hasam megadta a választ egy hangos korgás képében. Mivel egész délelőtt nem ettem, kicsit megéheztem mostanra, s egy korai ebédhez már épp elég sok volt az idő, így a nagyterem felé vettem az irányt. Szerencsémre az asztalok már roskadoztak a tálaktól, de még csak pár diák ült körülöttük. A legtöbben még a parkban, Roxmortsban, vagy az ágyukban pihentek.
Leültem a Griffendél asztalának egyik végébe, s szedtem magamnak a salátából. Bármennyire is éhes voltam, néhány falat után csak turkáltam az ételt, s Finnen gondolkoztam – ismét. Átkoztam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elrohantam. Általában egy csók után nem ezt szoktam tenni... És ez a csók egyébként is nagyon finom volt, ráadásul nagyon tetszett Finn, s azt állította, hogy én is neki... Mégis, megijedtem, mikor megcsókolt, s úgy éreztem, hogy ez nem helyes.
Most bezzeg azt kívánom, bárcsak ott ülnék még a padon, az ölelésébe burkolózva!
Hiába, sosem volt könnyű rajtam kiigazodni.
Időközben egyre több diák éhezett meg, s ült le az asztalokhoz, így úgy gondoltam, ideje, hogy menjek. Mikor felálltam, a tányérom eltűnt az asztalról, s helyette egy tiszta teríték jelent meg.
-Csodásak ezek a manók! - gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé. Az ajtóban összefutottam Bellával, aki csodálkozva nézett rám.
-Hát te? Hogyhogy egyedül?
-Sosem vágytam kíséretre az ebédemhez... - morogtam, kitérve az igazi válasz elől.
-Na de mi van Finnel?
-Honnan kéne tudnom?
-Onnan, hogy az előbb még kettesben voltatok!
-Csak mert te faképnél – szó szerint – hagytál minket! - világítottam rá.
-És utána mi történt?
-Miss Chord! Miss Wright! Örülnék, ha nem az ajtóban beszélnék meg a bizonyára nagyon izgalmas magánéletüket!
-Elnézést, McGalagony professzor, már megyünk – feleltem, s kislisszoltam a folyosóra.
-Várj, Hell, hozok valami kaját, aztán beszámolsz nekem a történtekről. Addig el ne menj! - kiáltott utánam Bella, mire megtorpantam, s kénytelen voltam visszafordulni.
-Jól van, de akkor haladj! Egyébként is, most kajáltál nemrég! - mondtam még neki, majd hátam a falnak vetve leültem a csarnok hideg kövére.
Két perccel később Bella egy húsos szendviccsel lépett ki az ajtón.
-Helena! Hol a francban vagy?
-Itt vagyok, ne kiabálj már – sóhajtottam, miközben feltápászkodtam – Pfuj, hogy tudod te megenni azt a vackot? - fintorogtam, az ebédjére pillantva.
-Úgy, hogy én nem vagyok vega – jött az egyszerű válasz.
-Na, és most részletesen mondd el, hogy mi történt – tért vissza az őt érdeklő témához, miközben nagyot harapott a szendvicsbe – Hm, isteni!
Egy hitetlenkedő fintor kíséretében betereltem őt egy seprűtárolóba, s csak azután voltam hajlandó mesélni.
-Miért jöttünk ide?
-Mert itt nem áll fenn az a veszély, hogy Finnbe botlunk.
Barátnőm megforgatta a szemét, majd újfent nyaggatni kezdett, hogy meséljek, mire kénytelen-kelletlen beszámoltam neki mindenről.
-Hát te nem vagy normális, már ne is haragudj! - fakadt ki, mikor a történet végére értem.
-Köszi.
-Én megteremtem neked a tökéletes pillanatot, erre te elrohansz tőle. Mégis miért? Olyan rosszul csókol?
-Nem, dehogyis, sőt...! Nem t'om, miért rohantam el. Megijedtem.
-Mitől, hogy megesz?
-Nagyon vicces – morogtam – Fogalmam sincs, rossz érzésem volt.
-Mégse tetszik a srác, vagy mi?
-De igen, nagyon, de szerintem valami nem stimmel vele. Túl tökéletes.
-Ezt most nem mondod komolyan! - hitetlenkedett Bella – Az a bajod Finnel, hogy túl tökéletes? Örülj neki, és csapj le rá, amíg más meg nem teszi helyetted! Na, gyerünk, menj és keresd meg, aztán kérj bocsánatot tőle.
-De az totál gáz lesz! - ellenkeztem.
-Csókold meg, mielőtt reagálhatna, és nem lesz az. Na, gyerünk. A klubhelyiségben találkozunk.
-Rendben – morogtam megadóan, s elindultam a márványlépcsőn, gondolva, hogy Finn már bejött a parkból.
Ne higgyétek ám, hogy ilyen könnyen parancsolgathat nekem bárki, de Bellát elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam: a legjobbat akarja nekem. Meg egyébként is, külső szemmel könnyebb átlátnia a helyzetet, mint nekem. Nem egyszer előfordult már, hogy ő állított meg az utolsó pillanatban, mikor elvakultságból valami őrültséget akartam csinálni... És viszont.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
3. rész
-Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Ha szemmel ölni lehetne, Bella már rég nem lenne az élők sorában. Igen, nagyon szeretem, de ezzel a kijelentésével elérte, hogy egy hétig szóba se álljak vele.
Finnek viszont szemmel láthatóan tetszett a szitu.
-Oh, tényleg? - nézett rám vigyorogva.
-Én... izé... ez nem igaz, ne hallgass rá! Én csak annyit mondtam, hogy jól nézel ki – dadogtam zavartam, fülig pirulva.
-Ugyan már, Hell, nem kell tagadnod. Te is bejössz Finnek, igaz, Finn?
Meg-ö-löm! Bellának ki fogom tekerni a nyakát, ha nem fejezi be MOST rögtön.
Finn pár másodpercig nem szólt semmit, csak nézett rám komoly szemekkel. Majd szemtelenül végigmért, s vigyorogva szólalt meg:
-Naná! Hell nagyon jó csaj.
Ezen a napon már másodszor éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Ez nem normális dolog.
Könyörgöm, legyen vége ennek a beszélgetésnek!
-Na ugye! - kotyogta Bella.
-Jut eszembe, mit keresel te itt? Nem McGalagonyhoz indultál? - kérdeztem, Bellára ügyet sem vetve.
-De igen, de nem volt a dolgozószobájában. Egyébként meg ne tereld a témát!
Yuk! Ez most nem jött be.
-Tudjátok, mit, srácok? Én most magatokra hagylak titeket, még úgyis meg kell látogatnom Nathant a bagolyházban.
-Ne, várj, veled megyek! Úgyis küldeni akartam egy levelet anyáméknak – próbáltam menekülni.
-Ugyan, hagyd, majd én elküldöm Nattel, úgyis régen repült már. Ti csak beszélgessetek nyugodtan – felelte Bella, s elviharzott.
Én pedig ottmaradtam a fánál kettesben egy mindentudóan vigyorgó Finnel.
-Igazán rendes volt Bellától, hogy lelépett – mondta, miközben leült a padra.
-Aham – motyogtam – Figyelj, Finn, Bella szokott túlozni, és most is úgy állította be a helyzetet, mintha fülig beléd lennék zúgva, de ez nem igaz! Nem kell elhinni neki mindent, amit mond – próbáltam menteni a menthetőt.
-Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy hasonlóan érzel, mint én – mondta komoly arccal.
Ne, csak ezt ne! Ha így néz, nem tudom tagadni ezt az egészet. Ez így nem fair!
-Öh... - nyögtem igen értelmesen.
Erre ő megint elmosolyodott – megőrjít, fejezze be! -, s kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
3. rész
-Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Ha szemmel ölni lehetne, Bella már rég nem lenne az élők sorában. Igen, nagyon szeretem, de ezzel a kijelentésével elérte, hogy egy hétig szóba se álljak vele.
Finnek viszont szemmel láthatóan tetszett a szitu.
-Oh, tényleg? - nézett rám vigyorogva.
-Én... izé... ez nem igaz, ne hallgass rá! Én csak annyit mondtam, hogy jól nézel ki – dadogtam zavartam, fülig pirulva.
-Ugyan már, Hell, nem kell tagadnod. Te is bejössz Finnek, igaz, Finn?
Meg-ö-löm! Bellának ki fogom tekerni a nyakát, ha nem fejezi be MOST rögtön.
Finn pár másodpercig nem szólt semmit, csak nézett rám komoly szemekkel. Majd szemtelenül végigmért, s vigyorogva szólalt meg:
-Naná! Hell nagyon jó csaj.
Ezen a napon már másodszor éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Ez nem normális dolog.
Könyörgöm, legyen vége ennek a beszélgetésnek!
-Na ugye! - kotyogta Bella.
-Jut eszembe, mit keresel te itt? Nem McGalagonyhoz indultál? - kérdeztem, Bellára ügyet sem vetve.
-De igen, de nem volt a dolgozószobájában. Egyébként meg ne tereld a témát!
Yuk! Ez most nem jött be.
-Tudjátok, mit, srácok? Én most magatokra hagylak titeket, még úgyis meg kell látogatnom Nathant a bagolyházban.
-Ne, várj, veled megyek! Úgyis küldeni akartam egy levelet anyáméknak – próbáltam menekülni.
-Ugyan, hagyd, majd én elküldöm Nattel, úgyis régen repült már. Ti csak beszélgessetek nyugodtan – felelte Bella, s elviharzott.
Én pedig ottmaradtam a fánál kettesben egy mindentudóan vigyorgó Finnel.
-Igazán rendes volt Bellától, hogy lelépett – mondta, miközben leült a padra.
-Aham – motyogtam – Figyelj, Finn, Bella szokott túlozni, és most is úgy állította be a helyzetet, mintha fülig beléd lennék zúgva, de ez nem igaz! Nem kell elhinni neki mindent, amit mond – próbáltam menteni a menthetőt.
-Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy hasonlóan érzel, mint én – mondta komoly arccal.
Ne, csak ezt ne! Ha így néz, nem tudom tagadni ezt az egészet. Ez így nem fair!
-Öh... - nyögtem igen értelmesen.
Erre ő megint elmosolyodott – megőrjít, fejezze be! -, s kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
2. rész
Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Végig Finn járt az agyamban. Egyszerűen tökéletesnek tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Furcsálltam a közlékenységét, hiszen nem is ismert, mégis rengeteg dolgot elmondott a családjáról. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindenkivel ilyen...
-Te már ébren vagy? - jött a hirtelen kérdés egy hunyorgó, ásítozó Bellától.
-Aha, nem nagyon tudtam aludni...
-Mi történt tegnap este? Miért vagyok talárban és hol van az új srác?
-Tegnap este elaludtál a klubhelyiségben, amíg Finnel beszélgettünk, és én lebegtettelek fel az ágyadig, de már nem volt erőm átöltöztetni, mert én is álmos voltam – magyaráztam barátnőmnek.
-Ahhoz képest nem tudtál aludni... Nem lehet, hogy valami MÁST csináltál az éjszaka? - vigyorgott Bella.
-Nagyon vicces vagy, de nem. Mikor feljöttem a szobánkba, ledőltem az ágyamra, és el is aludtam rögtön, csak aztán felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
-Aha, persze, értem én – vigyorgott még mindig barátnőm – És Finn?
-Mi van vele? Gondolom még a szobájában van és alszik...
Ebben nem volt igazam. Mikor fél órával később frissen és tiszta ruhában lebattyogtunk a klubhelyiségbe, ott találtuk Finnt egy könyv társaságában. Elmondása szerint már két órája ott ült és minket várt.
-Akkor te sem aludhattál valami sokat – mondta neki Bella.
-Nem tudtam elaludni. Tudod, az új környezet, meg minden...
-Aha, értem – vigyorgott ismét barátnőm mindentudóan.
-Mi az? - kérdezte Finn, miután neki is feltűnt Bella arckifejezése.
-Semmi – vágtam rá rögtön – Csak Bella vicces hangulatában van.
-Ugyan már, nekem igazán bevallhatnátok, ha együtt töltöttétek azt a hosszú tegnapi éjszakát.
-Oooh, már értem – vigyorgott most már Finn is – Nem, sajnos ilyen dolog nem történt még.
Yuk! A padló tényleg 2 métert süllyedt vagy csak én éreztem így?
Finn mosolyogva nézett a szemeimbe, mire kénytelen voltam elfordulni. Legalább olyan átható a pillantása, mint Dumbledore-é.
-Egyébként mit olvasol? - tereltem a témát valami kevésbé zavarba ejtő dolog felé.
-Nehogy azt mondd, hogy máris tanulsz, mert rögtön leavadázom magam! - mondta Bella.
-Jah, hogy ez? Nem, nem tanulok, az nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ez csak egy régi szamuráj mesékkel teli könyv, még apám adta, mikor kicsi voltam – válaszolta Finn, s gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, mielőtt még rendesen szemügyre vehettem volna.
-Egyébként nem vagytok éhesek? Nekem kilukad a gyomrom – váltott témát Finn is.
-Dehogynem, farkaséhes vagyok. Lemehetnénk a konyhába, mivel a nagyteremben szerintem már nem kapunk enni – közölte véleményét Bella.
-Támogatom a javaslatot. Helena? - nézett rám Finn.
-Csak Hell. ÉS felőlem mehetünk – mosolyogtam rá.
Mikor leértünk a konyhába, egyszerre öt manó rohant felénk tálcákkal megrakodva. Bella és Finn elvettek tőlük egy sonkás-tojásos, és egy gabonapelyhes tálat, de nekem nem volt étvágyam.
-Te nem eszel? - kérdezte Bella, mikor leült egy asztalhoz és nekilátott a reggelijének.
-Nem vagyok éhes – válaszoltam, s míg ők jóízűen falatoztak, én elgondolkodva bambultam Finnre.
Mikor végeztek, Finn elköszönt tőlünk, mondván, hogy még beszélnie kell McGalagonnyal, mi pedig a park felé vettük az irányt.
A tegnapi zuhéra ma már csak a sár emlékeztetett, egyébként hét ágra sütött a nap. És kora március lévén, a legtöbb diák kihasználta, hogy már jó idő van, s a szabadban tartózkodott.
Bellával kerestünk egy néptelen, árnyékos fát, s leültünk alá egy padra.
-Mondd, drága barátnőm, mit gondolsz az új srácról?
Miután elköszöntünk Finntől, ez volt az első mondat, ami elhangzott. Eddig csendben sétáltunk; én lehajtott fejjel, magamba mélyedve, Bella pedig az én arcom fürkészve – ezt onnan tudom, hogy időnként azért felnéztem rá.
-Hát rendes srácnak tűnik... - motyogtam – Miért?
-Csak mert egész reggel majd' kiestél a szemeden, úgy bámultad. Emellett teljesen szótlan vagy, ami ritkaság. Nem zúgtál te bele egészen véletlenül?
-Én nem, dehogyis! - tiltakoztam – Nem is ismerem, hogy zúghattam volna bele?
-Mit t'om én. Szerelem első látásra vagy mi.
-Tudod jól, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
-De a csodákban igen, akkor miért ne történhetne meg?
-Mert... csak! Nem zúgtam bele, na!
-Oké, elhiszem, ha te mondod. De azt ne tagadd, hogy bejön neked!
-Oké, bejön, most örülsz?
-Aha – vigyorogta önelégülten Bella.
-De nem értem, miért olyan nagy szám. Neked talán nem tetszik? - kérdeztem ártatlanul.
-Hát nem épp az esetem, de nem olyan rossz.
-Ki nem az eseted? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögül, mire mindketten felpattantunk a padról, egy 180°-os fordulatot véve.
-Merlin malacorrú macskájára, Finn, a szívbajt hoztad ránk!
-Bocsi. Szóval ki nem az ested?
-Nem akarod tudni, hidd el – előztem meg Bellát a válaszadásban.
-De igen, akarom. Tehát? - nézett Finn várakozón a barátnőmre.
-Te. Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
2. rész
Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Végig Finn járt az agyamban. Egyszerűen tökéletesnek tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Furcsálltam a közlékenységét, hiszen nem is ismert, mégis rengeteg dolgot elmondott a családjáról. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindenkivel ilyen...
-Te már ébren vagy? - jött a hirtelen kérdés egy hunyorgó, ásítozó Bellától.
-Aha, nem nagyon tudtam aludni...
-Mi történt tegnap este? Miért vagyok talárban és hol van az új srác?
-Tegnap este elaludtál a klubhelyiségben, amíg Finnel beszélgettünk, és én lebegtettelek fel az ágyadig, de már nem volt erőm átöltöztetni, mert én is álmos voltam – magyaráztam barátnőmnek.
-Ahhoz képest nem tudtál aludni... Nem lehet, hogy valami MÁST csináltál az éjszaka? - vigyorgott Bella.
-Nagyon vicces vagy, de nem. Mikor feljöttem a szobánkba, ledőltem az ágyamra, és el is aludtam rögtön, csak aztán felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
-Aha, persze, értem én – vigyorgott még mindig barátnőm – És Finn?
-Mi van vele? Gondolom még a szobájában van és alszik...
Ebben nem volt igazam. Mikor fél órával később frissen és tiszta ruhában lebattyogtunk a klubhelyiségbe, ott találtuk Finnt egy könyv társaságában. Elmondása szerint már két órája ott ült és minket várt.
-Akkor te sem aludhattál valami sokat – mondta neki Bella.
-Nem tudtam elaludni. Tudod, az új környezet, meg minden...
-Aha, értem – vigyorgott ismét barátnőm mindentudóan.
-Mi az? - kérdezte Finn, miután neki is feltűnt Bella arckifejezése.
-Semmi – vágtam rá rögtön – Csak Bella vicces hangulatában van.
-Ugyan már, nekem igazán bevallhatnátok, ha együtt töltöttétek azt a hosszú tegnapi éjszakát.
-Oooh, már értem – vigyorgott most már Finn is – Nem, sajnos ilyen dolog nem történt még.
Yuk! A padló tényleg 2 métert süllyedt vagy csak én éreztem így?
Finn mosolyogva nézett a szemeimbe, mire kénytelen voltam elfordulni. Legalább olyan átható a pillantása, mint Dumbledore-é.
-Egyébként mit olvasol? - tereltem a témát valami kevésbé zavarba ejtő dolog felé.
-Nehogy azt mondd, hogy máris tanulsz, mert rögtön leavadázom magam! - mondta Bella.
-Jah, hogy ez? Nem, nem tanulok, az nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ez csak egy régi szamuráj mesékkel teli könyv, még apám adta, mikor kicsi voltam – válaszolta Finn, s gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, mielőtt még rendesen szemügyre vehettem volna.
-Egyébként nem vagytok éhesek? Nekem kilukad a gyomrom – váltott témát Finn is.
-Dehogynem, farkaséhes vagyok. Lemehetnénk a konyhába, mivel a nagyteremben szerintem már nem kapunk enni – közölte véleményét Bella.
-Támogatom a javaslatot. Helena? - nézett rám Finn.
-Csak Hell. ÉS felőlem mehetünk – mosolyogtam rá.
Mikor leértünk a konyhába, egyszerre öt manó rohant felénk tálcákkal megrakodva. Bella és Finn elvettek tőlük egy sonkás-tojásos, és egy gabonapelyhes tálat, de nekem nem volt étvágyam.
-Te nem eszel? - kérdezte Bella, mikor leült egy asztalhoz és nekilátott a reggelijének.
-Nem vagyok éhes – válaszoltam, s míg ők jóízűen falatoztak, én elgondolkodva bambultam Finnre.
Mikor végeztek, Finn elköszönt tőlünk, mondván, hogy még beszélnie kell McGalagonnyal, mi pedig a park felé vettük az irányt.
A tegnapi zuhéra ma már csak a sár emlékeztetett, egyébként hét ágra sütött a nap. És kora március lévén, a legtöbb diák kihasználta, hogy már jó idő van, s a szabadban tartózkodott.
Bellával kerestünk egy néptelen, árnyékos fát, s leültünk alá egy padra.
-Mondd, drága barátnőm, mit gondolsz az új srácról?
Miután elköszöntünk Finntől, ez volt az első mondat, ami elhangzott. Eddig csendben sétáltunk; én lehajtott fejjel, magamba mélyedve, Bella pedig az én arcom fürkészve – ezt onnan tudom, hogy időnként azért felnéztem rá.
-Hát rendes srácnak tűnik... - motyogtam – Miért?
-Csak mert egész reggel majd' kiestél a szemeden, úgy bámultad. Emellett teljesen szótlan vagy, ami ritkaság. Nem zúgtál te bele egészen véletlenül?
-Én nem, dehogyis! - tiltakoztam – Nem is ismerem, hogy zúghattam volna bele?
-Mit t'om én. Szerelem első látásra vagy mi.
-Tudod jól, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
-De a csodákban igen, akkor miért ne történhetne meg?
-Mert... csak! Nem zúgtam bele, na!
-Oké, elhiszem, ha te mondod. De azt ne tagadd, hogy bejön neked!
-Oké, bejön, most örülsz?
-Aha – vigyorogta önelégülten Bella.
-De nem értem, miért olyan nagy szám. Neked talán nem tetszik? - kérdeztem ártatlanul.
-Hát nem épp az esetem, de nem olyan rossz.
-Ki nem az eseted? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögül, mire mindketten felpattantunk a padról, egy 180°-os fordulatot véve.
-Merlin malacorrú macskájára, Finn, a szívbajt hoztad ránk!
-Bocsi. Szóval ki nem az ested?
-Nem akarod tudni, hidd el – előztem meg Bellát a válaszadásban.
-De igen, akarom. Tehát? - nézett Finn várakozón a barátnőmre.
-Te. Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Nem minden az, aminek látszik
És megintcsak egy Harry Potter-világbeli történet, saját szereplőkkel. Ez is folytatásos, és valamivel hosszabb, mint az Unnamed Feeling. De sajnos ez sincs befejezve. Pedig érdekes véget találtam ki neki. ^^'
Jah és régebben ezt a leírást készítettem hozzá:
Saját szereplős történet, a varázsvilágban játszódik, de a HP szereplőknek nem sok közük van hozzá. Potter, Black, Dumbledore és McGalagony 1-1 mondatban futólag szerepelnek. Egyedül Lucius Malfoy kap majd nagyobb szerepet benne.
A történet a 3. HP könyv idején játszódik, de a főszereplők már hetedévesek.
Nem minden az aminek látszik
I. rész
A klubhelyiségben ültem, barátnőmre várva. Az idő későre járt, a fotelek üresen álltak, a kandallóban a tűz már kialudt, s az ablakokon túl záporozott az eső. A cseppek hangosan kopogtak az ablakpárkányon, s a hangjuktól egyhamar elálmosodtam.
Már épp azt latolgattam, hogy elmegyek lefeküdni, s majd másnap reggel megismerkedem az új évfolyamtársunkkal, mikor kinyílt a Kövér Dáma portréja, s két alak körvonalát láttam bemászni rajta.
-Bella, te vagy az? - kérdeztem, miközben megmarkoltam a pálcám a talárom zsebében.
-Igen, mi vagyunk – jött a válasz, s fél perccel később már tisztán láthattam a két jövevényt.
-Merlin szerelmére, a frászt hoztad rám! Azt hittem, az a Black fickó jött vissza Potterért.
-Bocsi, Hell, de muszáj volt kiábrándító bűbájt használnunk, a folyosók tele vannak járőröző tanárokkal.
-De hát ha megmondjátok, hogy Dumbledore-tól jöttök, és most érkezett meg... öhm...
-Finn vagyok. Finn Izzo – segített ki az új srác.
-Igen, szóval akkor biztos nem büntettek volna meg...
-Ugyan, ismered Pitont és Fricset. Minden alkalmat kihasználnak, hogy megbüntessenek.
-Ez igaz. És miért jöttetek ilyen későn? Kis híján elaludtam.
-Ez az én hibám, kicsit késve érkeztem. Nem volt túl zökkenőmentes az ideutazásom... Seprűn jöttem és vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre. Egyszer majdnem nekirepültem egy helikopternek – magyarázta Finn, s közben leült mellém az egyik kanapéra – Nem baj, ha én ezt begyújtom? - kérdezte, s a kandalló felé bökött.
-Csak nyugodtan... - feleltem.
Elővette a pálcáját az útiköpenyéből, s a fadarabokra bökött vele, mire nyomban kigyulladtak a lángok.
-Látom, szereted a nonverbális varázslást – jegyeztem meg, mire felém fordult, és egy mosollyal válaszolt.
A fényben immár jól láthattam az arcát, s egy pillanatra a szám is eltátottam a látványtól. A világ leghelyesebb pasija ült mellettem – és most egyáltalán nem túlzok!
Félhosszú hullámos barna tincsei csapzottan lógtak a szemébe, azokba a gyönyörű borostyán színben csillogó szemekbe. Hosszú arca volt és édes kis hegyes orra. Az alsó ajka érzékien vastag, míg a felső szinte pengevékony volt. Széles válla, izmos karja és mellkasa a ruháján keresztül is érzékelhető volt. A többit az asztal takarta...
-Jut eszembe, még be sem mutattam neked Hellt – mélázásomból Bella hangja zökkentett ki – Ő Helena Chord, a Griffendél legjobb fej csaja. Persze csak utánam – vigyorgott barátnőm.
-Ő pedig Finn Izzo, ahogy már mondta – mutatott a srácra.
-Őrülök – mosolyogtam, s kezet ráztam újdonsült osztálytársammal – Érdekes családneved van – mondtam ki az első hülyeséget, ami eszembe jutott.
-Igen, más is mondta már – Muszáj ennek a félistennek mindig ilyen édesen mosolyognia?! - Apum mugli volt, és francia. Ezért is jártam eddig a Beuxbatonsba, mert Franciaországban éltünk. Csak aztán fél éve meghalt, és anyám úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez Skóciába, engem pedig átíratott a Roxfortba az utolsó évre, mert mégiscsak közelebb van – közölte Finn.
-Ennek örülök. Mármint... Merlinem, de bunkó vagyok, én nem úgy értettem; sajnálom, hogy meghalt az édesapád, csak annak örülök, hogy idejöttél, és megismerhetünk – hadartam zavartan.
-Értem, nem kell magyarázkodnod – mosolygott továbbra is a fiú – Apám beteg volt, már fél évvel előre tudta, hogy meg fog halni, és beletörődött. A hátralévő hónapjait kihasználta, s boldogan élte le. Amikor eljött érte a Halál, méltóságteljesen, büszkén, úgy ment vele, hogy ő megtette a Földön azt, amit meg kellett tennie.
-Hát ez... furcsa felfogás, de tetszik. Bár én képtelen lennék így gondolkodni.
-Igen, a legtöbb ember megdöbbent rajta, hogy hogy tudott olyan gondtalan lenni az utolsó heteiben is. De tudni kell, hogy egész életében úgy élt – vagy legalábbis próbált úgy élni -, mint egy szamuráj. És a szamurájok a halált természetesnek veszik, tudják, hogy ha eljön az ideje, akkor meg kell halniuk.
-Ez érdekes... És akkor téged is... öhm... szamuráj szabályok szerint nevelt? Te is hasonlóan gondolkodsz?
-Nos, tulajdonképpen igen. De én nem veszem annyira komolyan, mint az apám. Vannak dolgok, amikkel abszolút nem értek egyet, s nem is aszerint cselekszem, ezért én nem is lehetnék igazi szamuráj.
-Értem – feleltem, s egy ideig egyikőnk sem szólt több szót. Én a hallottakon gondolkoztam. Különlegesnek és izgalmasnak találtam azt, amit Finn elmondott, s eldöntöttem, hogy amint alkalmam lesz rá, utána nézek a szamuráj életmódnak.
Végül hangos szuszogás törte meg a békés csendet. Időközben barátnőm elszundított az egyik fotelben, s most fejét a karfára billentve, mélyen aludt.
-Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondtam Finnek, mire ő szélesen elvigyorodott.
-Oh, én nem úgy értettem... - kaptam észbe, s gyorsan felnyaláboltam Bellát az ülőalkalmatosságról, majd egy bűbájjal a hálónk felé irányítottam – Majd holnap találkozunk, jó éjt!
-Nektek is! - szólt Finn, nyújtózkodva elvonult a másik irányba, a fiúk körlete felé.
Jah és régebben ezt a leírást készítettem hozzá:
Saját szereplős történet, a varázsvilágban játszódik, de a HP szereplőknek nem sok közük van hozzá. Potter, Black, Dumbledore és McGalagony 1-1 mondatban futólag szerepelnek. Egyedül Lucius Malfoy kap majd nagyobb szerepet benne.
A történet a 3. HP könyv idején játszódik, de a főszereplők már hetedévesek.
Nem minden az aminek látszik
I. rész
A klubhelyiségben ültem, barátnőmre várva. Az idő későre járt, a fotelek üresen álltak, a kandallóban a tűz már kialudt, s az ablakokon túl záporozott az eső. A cseppek hangosan kopogtak az ablakpárkányon, s a hangjuktól egyhamar elálmosodtam.
Már épp azt latolgattam, hogy elmegyek lefeküdni, s majd másnap reggel megismerkedem az új évfolyamtársunkkal, mikor kinyílt a Kövér Dáma portréja, s két alak körvonalát láttam bemászni rajta.
-Bella, te vagy az? - kérdeztem, miközben megmarkoltam a pálcám a talárom zsebében.
-Igen, mi vagyunk – jött a válasz, s fél perccel később már tisztán láthattam a két jövevényt.
-Merlin szerelmére, a frászt hoztad rám! Azt hittem, az a Black fickó jött vissza Potterért.
-Bocsi, Hell, de muszáj volt kiábrándító bűbájt használnunk, a folyosók tele vannak járőröző tanárokkal.
-De hát ha megmondjátok, hogy Dumbledore-tól jöttök, és most érkezett meg... öhm...
-Finn vagyok. Finn Izzo – segített ki az új srác.
-Igen, szóval akkor biztos nem büntettek volna meg...
-Ugyan, ismered Pitont és Fricset. Minden alkalmat kihasználnak, hogy megbüntessenek.
-Ez igaz. És miért jöttetek ilyen későn? Kis híján elaludtam.
-Ez az én hibám, kicsit késve érkeztem. Nem volt túl zökkenőmentes az ideutazásom... Seprűn jöttem és vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre. Egyszer majdnem nekirepültem egy helikopternek – magyarázta Finn, s közben leült mellém az egyik kanapéra – Nem baj, ha én ezt begyújtom? - kérdezte, s a kandalló felé bökött.
-Csak nyugodtan... - feleltem.
Elővette a pálcáját az útiköpenyéből, s a fadarabokra bökött vele, mire nyomban kigyulladtak a lángok.
-Látom, szereted a nonverbális varázslást – jegyeztem meg, mire felém fordult, és egy mosollyal válaszolt.
A fényben immár jól láthattam az arcát, s egy pillanatra a szám is eltátottam a látványtól. A világ leghelyesebb pasija ült mellettem – és most egyáltalán nem túlzok!
Félhosszú hullámos barna tincsei csapzottan lógtak a szemébe, azokba a gyönyörű borostyán színben csillogó szemekbe. Hosszú arca volt és édes kis hegyes orra. Az alsó ajka érzékien vastag, míg a felső szinte pengevékony volt. Széles válla, izmos karja és mellkasa a ruháján keresztül is érzékelhető volt. A többit az asztal takarta...
-Jut eszembe, még be sem mutattam neked Hellt – mélázásomból Bella hangja zökkentett ki – Ő Helena Chord, a Griffendél legjobb fej csaja. Persze csak utánam – vigyorgott barátnőm.
-Ő pedig Finn Izzo, ahogy már mondta – mutatott a srácra.
-Őrülök – mosolyogtam, s kezet ráztam újdonsült osztálytársammal – Érdekes családneved van – mondtam ki az első hülyeséget, ami eszembe jutott.
-Igen, más is mondta már – Muszáj ennek a félistennek mindig ilyen édesen mosolyognia?! - Apum mugli volt, és francia. Ezért is jártam eddig a Beuxbatonsba, mert Franciaországban éltünk. Csak aztán fél éve meghalt, és anyám úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez Skóciába, engem pedig átíratott a Roxfortba az utolsó évre, mert mégiscsak közelebb van – közölte Finn.
-Ennek örülök. Mármint... Merlinem, de bunkó vagyok, én nem úgy értettem; sajnálom, hogy meghalt az édesapád, csak annak örülök, hogy idejöttél, és megismerhetünk – hadartam zavartan.
-Értem, nem kell magyarázkodnod – mosolygott továbbra is a fiú – Apám beteg volt, már fél évvel előre tudta, hogy meg fog halni, és beletörődött. A hátralévő hónapjait kihasználta, s boldogan élte le. Amikor eljött érte a Halál, méltóságteljesen, büszkén, úgy ment vele, hogy ő megtette a Földön azt, amit meg kellett tennie.
-Hát ez... furcsa felfogás, de tetszik. Bár én képtelen lennék így gondolkodni.
-Igen, a legtöbb ember megdöbbent rajta, hogy hogy tudott olyan gondtalan lenni az utolsó heteiben is. De tudni kell, hogy egész életében úgy élt – vagy legalábbis próbált úgy élni -, mint egy szamuráj. És a szamurájok a halált természetesnek veszik, tudják, hogy ha eljön az ideje, akkor meg kell halniuk.
-Ez érdekes... És akkor téged is... öhm... szamuráj szabályok szerint nevelt? Te is hasonlóan gondolkodsz?
-Nos, tulajdonképpen igen. De én nem veszem annyira komolyan, mint az apám. Vannak dolgok, amikkel abszolút nem értek egyet, s nem is aszerint cselekszem, ezért én nem is lehetnék igazi szamuráj.
-Értem – feleltem, s egy ideig egyikőnk sem szólt több szót. Én a hallottakon gondolkoztam. Különlegesnek és izgalmasnak találtam azt, amit Finn elmondott, s eldöntöttem, hogy amint alkalmam lesz rá, utána nézek a szamuráj életmódnak.
Végül hangos szuszogás törte meg a békés csendet. Időközben barátnőm elszundított az egyik fotelben, s most fejét a karfára billentve, mélyen aludt.
-Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondtam Finnek, mire ő szélesen elvigyorodott.
-Oh, én nem úgy értettem... - kaptam észbe, s gyorsan felnyaláboltam Bellát az ülőalkalmatosságról, majd egy bűbájjal a hálónk felé irányítottam – Majd holnap találkozunk, jó éjt!
-Nektek is! - szólt Finn, nyújtózkodva elvonult a másik irányba, a fiúk körlete felé.
The Unnamed Feeling
És itt van a történet második fejezete. Egyszer talán még majd lesz több is...
The Unnamed Feeling
II. Fejezet
Kedvenc klubhelyiségünk
-Khm – köszörülte meg valaki a torkát közvetlen mellettünk, mire dühösen váltunk szét a csókból.
Miután Trelawney kiviharzott óráról, Theodore-ral úgy döntöttünk, hogy az ajándékba kapott fél órát valami izgalmasabb dologgal töltjük el.
Most a Mardekár klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ültünk, s egymással voltunk elfoglalva, amíg egy szőkeség félbe nem szakított.
-Mit akarsz, Draco? - kérdezte barátom kissé ingerülten – Ha nem vetted volna észre, épp dolgunk van.
-De észrevettem – fintorogta a srác – És bocs, ha zavarok, csak Danielle-lel akartam beszélni.
-Akkor mondd – emeltem rá a tekintetem.
-Azt reméltem, hogy közben eljössz velem sétálni...
-Sétálni? Nem mondhatnád a rövidebb változatot? Tudod, Teoval ki akartuk használni ezt a fél órát...
-Jajj már, Nottal bármikor együtt lehetsz, én viszont nem sokszor akarok veled sétálni. Igazán megbecsülhetnéd; más mit nem adna egy pár perces sétáért Draco Malfoy-jal!
-Nem vagy te egy kicsit beképzelt, Draco? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-És ha az vagyok? Van miért... - húzta ki magát a szőkeség.
-Ez mondjuk igaz... - mondtam, miközben végigjárattam rajta a tekintetem.
-Elég lesz már! - csattant fel Theodore, mikor látta, hogy épp Draco felsőtestét tanulmányozom.
-Tehát akkor velem tartasz? - tért vissza az eredeti témához Malfoy.
Mielőtt válaszoltam volna, barátomra pillantottam, aki savanyú képpel vállat vont.
-Oké, rendben, megyek, de a Te érdekedben, Draco, remélem, hogy fontos.
Malfoy nem válaszolt, csak diadalittasan mosolygott, s kiment a klubhelyiségből.
Mielőtt követtem volna, még egy csókot nyomtam Nott szájára, s biztosítottam róla, hogy következő órán találkozunk.
-Tehát, mi volt ilyen sürgős? - kérdeztem osztálytársam, mikor a pincefolyosón utolértem.
-Tulajdonképpen semmi, csak úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk, még nem is ismerlek rendesen.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így röpke 5 év után eszedbe jutott, de nem ért volna rá később?! Mint már mondtam, Nottal épp...
-Ugyan, ki akarná Nottra fecsérelni az idejét, mikor velem is lehet?
-Lehet, hogy még nem tűnt fel, Draco, de Nott a barátom, tudod, fél éve járunk.
-Mit ne mondjak, elég rossz ízlésed van, cica.
-Hát persze, mert aki nem utánad lohol folyton, az már nem is normális, igaz?
-Pontosan!
-Akkor menj vissza Parkinsonhoz nyugodtan! Úgy láttam, elég mérgesen nézett, mikor csak úgy otthagytad a klubhelyiségben. Egyébként sem én akartam veled sétálni.
-Ne kapd fel a vizet, Dan, csak hülyültem. Amúgy meg Pansyből elegem van egy időre.
-Nocsak, mi történt az álompárral?
-Szakítottam vele, miután az egész suli előtt féltékenységi jelenetet rendezett, mikor meglátott egy hollóhátassal beszélni.
-Na mert biztos csak beszélgettetek...
-Hiába gúnyolódsz, tényleg csak beszélgettünk. De ez most mindegy, nem Parkinsonról akartam dumálni veled.
-Hanem miről?
-Például a mai alakításodról jóslástanon. Király voltál.
-Oh, köszönöm, nagyságos Draco! És mi történt, miután Teoval leléptünk? Megátkoztad Pottert?
-Nem, mert az a mindentudó sárvérű a végén elrángatta őt meg Weasleyt.
-Jellemző... Nem értem, miért üti bele mindig mindenbe az orrát az a liba...
A következő óráig hátralévő időt azzal töltöttük, hogy hasonlóan érdekes témákról – konkrétan a semmiről – beszélgettünk. Majd mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, próbáltam búcsút inteni Draconak, mondván, még vissza kell mennem a pincébe a könyveimért. Ő azonban, mikor már elfordultam tőle, hogy elszaladjak az ellenkező irányba, elkapta a karom, s magához rántott. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy puha ajkak tapadnak az enyémre. Mikor felfogtam, mi történt, ellöktem magamtól a fiút, s rákiabáltam:
-Ez mégis mi volt?! Normális vagy, Draco? Mondtam, hogy van barátom!
-Most mondd, hogy nem élvezted... - mondta a szőke vigyorogva.
-Én... nem erről van szó! Nekem – ellentétben egyesekkel – nem szokásom másokkal csókolózni, miközben Nottal járok! És most ha megbocsátasz... - szóltam, majd sarkon fordultam és elsiettem a klubhelyiség felé.
The Unnamed Feeling
II. Fejezet
Kedvenc klubhelyiségünk
-Khm – köszörülte meg valaki a torkát közvetlen mellettünk, mire dühösen váltunk szét a csókból.
Miután Trelawney kiviharzott óráról, Theodore-ral úgy döntöttünk, hogy az ajándékba kapott fél órát valami izgalmasabb dologgal töltjük el.
Most a Mardekár klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ültünk, s egymással voltunk elfoglalva, amíg egy szőkeség félbe nem szakított.
-Mit akarsz, Draco? - kérdezte barátom kissé ingerülten – Ha nem vetted volna észre, épp dolgunk van.
-De észrevettem – fintorogta a srác – És bocs, ha zavarok, csak Danielle-lel akartam beszélni.
-Akkor mondd – emeltem rá a tekintetem.
-Azt reméltem, hogy közben eljössz velem sétálni...
-Sétálni? Nem mondhatnád a rövidebb változatot? Tudod, Teoval ki akartuk használni ezt a fél órát...
-Jajj már, Nottal bármikor együtt lehetsz, én viszont nem sokszor akarok veled sétálni. Igazán megbecsülhetnéd; más mit nem adna egy pár perces sétáért Draco Malfoy-jal!
-Nem vagy te egy kicsit beképzelt, Draco? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-És ha az vagyok? Van miért... - húzta ki magát a szőkeség.
-Ez mondjuk igaz... - mondtam, miközben végigjárattam rajta a tekintetem.
-Elég lesz már! - csattant fel Theodore, mikor látta, hogy épp Draco felsőtestét tanulmányozom.
-Tehát akkor velem tartasz? - tért vissza az eredeti témához Malfoy.
Mielőtt válaszoltam volna, barátomra pillantottam, aki savanyú képpel vállat vont.
-Oké, rendben, megyek, de a Te érdekedben, Draco, remélem, hogy fontos.
Malfoy nem válaszolt, csak diadalittasan mosolygott, s kiment a klubhelyiségből.
Mielőtt követtem volna, még egy csókot nyomtam Nott szájára, s biztosítottam róla, hogy következő órán találkozunk.
-Tehát, mi volt ilyen sürgős? - kérdeztem osztálytársam, mikor a pincefolyosón utolértem.
-Tulajdonképpen semmi, csak úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk, még nem is ismerlek rendesen.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így röpke 5 év után eszedbe jutott, de nem ért volna rá később?! Mint már mondtam, Nottal épp...
-Ugyan, ki akarná Nottra fecsérelni az idejét, mikor velem is lehet?
-Lehet, hogy még nem tűnt fel, Draco, de Nott a barátom, tudod, fél éve járunk.
-Mit ne mondjak, elég rossz ízlésed van, cica.
-Hát persze, mert aki nem utánad lohol folyton, az már nem is normális, igaz?
-Pontosan!
-Akkor menj vissza Parkinsonhoz nyugodtan! Úgy láttam, elég mérgesen nézett, mikor csak úgy otthagytad a klubhelyiségben. Egyébként sem én akartam veled sétálni.
-Ne kapd fel a vizet, Dan, csak hülyültem. Amúgy meg Pansyből elegem van egy időre.
-Nocsak, mi történt az álompárral?
-Szakítottam vele, miután az egész suli előtt féltékenységi jelenetet rendezett, mikor meglátott egy hollóhátassal beszélni.
-Na mert biztos csak beszélgettetek...
-Hiába gúnyolódsz, tényleg csak beszélgettünk. De ez most mindegy, nem Parkinsonról akartam dumálni veled.
-Hanem miről?
-Például a mai alakításodról jóslástanon. Király voltál.
-Oh, köszönöm, nagyságos Draco! És mi történt, miután Teoval leléptünk? Megátkoztad Pottert?
-Nem, mert az a mindentudó sárvérű a végén elrángatta őt meg Weasleyt.
-Jellemző... Nem értem, miért üti bele mindig mindenbe az orrát az a liba...
A következő óráig hátralévő időt azzal töltöttük, hogy hasonlóan érdekes témákról – konkrétan a semmiről – beszélgettünk. Majd mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, próbáltam búcsút inteni Draconak, mondván, még vissza kell mennem a pincébe a könyveimért. Ő azonban, mikor már elfordultam tőle, hogy elszaladjak az ellenkező irányba, elkapta a karom, s magához rántott. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy puha ajkak tapadnak az enyémre. Mikor felfogtam, mi történt, ellöktem magamtól a fiút, s rákiabáltam:
-Ez mégis mi volt?! Normális vagy, Draco? Mondtam, hogy van barátom!
-Most mondd, hogy nem élvezted... - mondta a szőke vigyorogva.
-Én... nem erről van szó! Nekem – ellentétben egyesekkel – nem szokásom másokkal csókolózni, miközben Nottal járok! És most ha megbocsátasz... - szóltam, majd sarkon fordultam és elsiettem a klubhelyiség felé.
The Unnamed Feeling
Na, hát ez már egy folytatásosnak indult fanfic, méghozzá Harry Potteres. x) Fél éve, egy éve eléggé felszínre tört a HP mániám és írtam egy pár folytatásos ficet. Vagyis elkezdtem írni őket, de befejezni nem nagyon sikerült. Egy rossz tuljadonságom, hogy 5-10-nél több részesre tervezett írásokat nem nagyon sikerül befejeznem... Ezen próbálok javítani.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.
A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.
Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)
The Unnamed Feeling
I. Fejezet
Weasley és a jóslástan
-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.
A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.
Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)
The Unnamed Feeling
I. Fejezet
Weasley és a jóslástan
-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)