Nem minden az, aminek látszik

Na, hát ez a történet utolsó befejezett része. A hatodikat ugyan még elkezdtem, de 10 sornál több nincs meg belőle, tehát nem látom értelmét feltölteni.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...



Nem minden az aminek látszik



5. rész


Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.


-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.


-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.