Harry Potter. És slash. Ezúttal Harry és Perselus a párosítás. És ebben sincs semmi korhatáros dolog. A címet egy Rasmus szám ihlette, a ficben dőlttel írott részek pedig a szám szövegének szabad fordítása. By me. x) Itt meghallgatható a szám, én személy szerint imádom. :
http://www.youtube.com/watch?v=D5QocGl8fdE
Harry rájön, hogy már nem utálja volt bájitaltan tanárát, és papírra veti gondolatait.Csak egy baj van: túl későn jött rá a főhősünk arra, hogy mit is érez valójában.
My eyes are open
Még most is úgy emlékszem az első alkalomra, mikor megláttalak, mintha csak tegnap lett volna. Mikor ültél a Nagyteremben és gyűlölettől izzó szemekkel néztél rám. Már akkor ellenszenveztél velem, és sikerült elérned, hogy én is hasonlóképp érezzek.
Hét éven keresztül elmondhatatlanul gyűlöltelek. Mindig igazságtalan voltál velem, mindig megbüntettél, és azt hittem, az életemre törsz. Aztán kiderült, hogy több ízben megmentetted azt. Én pedig a hála legkisebb jelét sem mutattam.
Most már bánom az egészet. Bánom, hogy nem jöttem rá az igazságra. Bánom, hogy nem használtam ki azt az időt, mikor még éltél. A végső percig utáltalak. Hagytam, hogy a kezeim között halj meg. Még csak meg sem próbáltam segíteni. Pedig ha akkor erőt veszek magamon, és túllépek a gyűlöletemen, akkor talán még most is élnél.
De én csak térdeltem melletted, és végignéztem, ahogy az utolsó lehelet is elhagyja az ajkaid, s örök álomba szenderülsz.
Aztán megtettem azt, amit utolsó szavaiddal kívántál. Megnéztem az emlékeid. És akkor felnyílt a szemem. Rájöttem, hogy mindvégig jó voltál, hogy a jó érdekeket szolgáltad, és rengeteg dolgot megtettél azért, hogy én életben maradjak.
Ezzel szemben én semmi erőfeszítést nem tettem, hogy azon az estén megmentselek.
Legyőztem Voldemortot, igen, és ezért rengetegen hálásak nekem, és hősnek tartanak.
De én nem vagyok hős. Ha hős lennék, akkor gondolkodás nélkül megmentettem volna az életed. De nem tettem. Semmit nem tettem.
Most a fájdalom olyan, akár egy fa a testemben, ami szép csendesen egyre nagyobbra nő. Mert Te a vérem lehettél volna, egy részem lehettél volna titkon.
Elvesztettem egy háborút, elvesztettem egy csatát, megöltem egy embert, elpocsékoltam egy életet.
Emlékek. Azok csupán, amik mára megmaradtak számomra Rólad. Emlékek, amiket sosem fogok feledni.
És most itt állok a sírodnál, a Roxfort parkjában, és könnyes szemekkel olvasom ezt a levelet, amit Neked írtam utolsó erőmmel. Remélem, meghallod a szavaim, és meg tudsz nekem bocsátani.
Szeretném, ha visszajönnél értem, s magaddal vinnél oda, ahol most vagy. Magaddal vinnél, s boldogok lehetnénk együtt az idők végezetéig.
Nyisd fel hát a szemem, engedd, hogy lássalak. Fújd el innen ezt a vakító sötétséget. Nyisd fel a szemem. Mutass nekem egy szebb létet, vezess el oda, ahol most vagy. Open my eyes…
2009. május 9., szombat
Leaving my heart out in the rain
20%. Igen. x) Bár ez kevésbé konkrét és nem csak arról/Róla szól. És ennél valósághűbb írásom nem sok van... Jahm és igen... az idézetek mind-mind Jonas Brothers számokból vannak... Igen. Régebben szerettem a zenéjüket. Gááz. :D De egyébként tényleg, vonatkoztassatok el az előadótól és csak a szöveget figyeljétek... Nem rossz az annyira.
Leaving my heart out in the rain
- Mit csinálsz? - kérdezi tesóm, amikor látja, hogy a kabátom veszem.
Nem válaszolok.
- Hova mész? - próbálkozik újra.
- Ki – felelem tömören, miközben felhúzom a csizmám.
- Az esőben? - kérdezi erre anyum is.
- Igen.
- Minek? - kíváncsiskodik tovább tesóm.
- Csak – válaszolom hasonlóan tömören, mialatt bekapcsolom az MP3 lejátszóm.
A további kérdéseket – ha vannak – így már nem hallom.
Felteszem a kapucnim és kilépek a már egy teljes napja tartó esőbe. Odakinn – bár még csak fél 5 múlt – már sötét van.
Kinyitom a kaput, és biztos léptekkel elindulok. Bár fogalmam sincs, merre kéne mennem. Senki nem lakik a közelben, a város másik végéig meg nem akarok menni, mert így is fázom a még dél óta vizes kabátomban. Nagyszülők? Barátok? Túl messze vannak. Az igazi barátaim legalábbis biztosan. Nem mintha túl sok lenne, összesen kettő. De róluk legalább biztosan tudom, hogyha most beállítanék hozzájuk csurom vizesen, azzal, hogy elegem van az apámból, és hogy muszáj beszélnem valakivel, akkor sem néznének hülyének és küldenének el a picsába. De mivel a problémám elhanyagolható, nincs itt a világ vége, és mint már említettem, 2-3 km-nél többet nem vagyok hajlandó gyalogolni, ezért marad a céltalan baktatás.
Időnként befordulok egy-egy sarkon, de még így is az évek alatt jól megismert utakon járok.
5-10 perc után már hozzászokom a vizes ruhákhoz, és kevésbé fázom. Elérkezem az útkereszteződéshez, ahonnan eljuthatnék a belvárosba. De mivel nincs hangulatom túl sok ember közelségéhez, ezért átmegyek az úton és arra kanyarodok, amerről jöttem.
Közben elkezdődik az MP3 lejátszón az A Little Bit Longer című szám.
Ahogy meghallom a dallamot, egyik pillanatról a másikra könnyek gyűlnek a szemembe. Teljesen hirtelen. Pedig nem vagyok sírós típus, és nem is szomorúságot éreztem eddig. Inkább ürességet, és hogy nekem nem itt van a helyem.
Ahogy viszont elkezdődik a szám – a szövegtől teljesen függetlenül -, egy kép tűnik fel lelki szemeim előtt.
Egy kép egy fiúról, akit lassan fél éve már csak fotókon láttam.
Nem, szerencsére nem volt halott, mielőtt még bárki is erre gondolna.
Csupán messze volt, hihetetlenül messze tőlem.
És a szám alatt egyre több és több kép jelenik meg előttem, számomra fontos pillanatokat felidézve.
Erre a könnyeim kibuggyannak, és elkezdenek lefelé folyni az arcomon, de az egész egy fél percnél nem tart tovább.
A szám végére elfogy az összes könnyem, és gondolataimba merülve sétálok tovább.
Talán most érzek némi szomorúságot, de annál is inkább csalódottságot.
A soron következő vidámabb számot nem is érzékelve baktatok, és azon gondolkodom, mit csinálhat most éppen az a fiú, és hogy milyen lenne ha most itt lenne velem.
Közben újabb kanyarok jönnek, egy teljesen másik útszakaszon járok, majd elindul a következő szám, a Sorry.
Mintha csak az érzéseimhez, gondolataimhoz akarna igazodni.
„I'm sorry for breaking up the promises...
This time is the last I'll ever beg you to stay, but you're already on your way.
Feel the sorrow, feel the pain...
Leaving your heart out in the rain...
Beggin' you to stay, but it is too late.
I'm sorry...”
Aztán a következő. Pushing me away.
„Pushing me away, every last word, everything you say, pushing me away. Try to stop me now, but it's already too late.
Telling me the truth, cause I am so confused, spinnin' round, these walls are fallin' down and I need you more than you know. I'm not letting go, getting close so take my hand and please just tell me why.. pushing me away...”
Időközben már visszaértem arra az útra, ahonnan egyenesen haza jutok.
Nekem azonban eszem ágában sincs haza menni.
Tovább gondolkozom, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nekem nem itt kéne lennem. Sokkal inkább sok ezer km-rel messzebb, egy másik kontinensen. Legszívesebben fognám magam és egyenesen a reptérre mennék, de nem tehetem. Várnom kell még 1-2 évet, míg eljuthatok arra a helyre.
Ezalatt egy újabb lassabb szám kezdődik, a Can't Have You.
És ekkor a házunkhoz érek. Felmegyek a járdán a kapunkhoz, majd a másodperc töredékéig megtorpanok, aztán végül a ház másik vége felé veszem az irányt, ahol talán kicsit „elbújhatok” a világ elől.
Elmegyek a garázs mellett, mire kigyullad a mozgásérzékelő lámpa.
- Oh, fuck – gondolom magamban, és a ház oldalának egy távolabbi pontjához megyek, ahova már kevésbé érnek el a fénynyalábok.
Hátam a falnak vetem, és úgy hallgatom a zenét.
„...I'm dying without your love...
Beggin' to hear your voice, tell me you love me too...
Wondering if I ever get you back.
Dreamin' about when I see you next.
Knowing that I never will forget.
...but I can't live without you.”
Mikor vége a számnak, felötlik bennem, hogy ideje lenne bemennem. Az órámra nézek. Lassan egy órája, hogy eljöttem otthonról.
Ekkor apám hangját hallom odabentről. Megállítom a zenét, és hallgatózom. Nem tudom kivenni, pontosan miről beszélhet, de úgy tűnt, nem rólam.
Úgy látszik, nem érdekli őket, hova lettem. Még egy telefont sem eresztettek meg.
Ezek szerint ha egyszer lelépnék a városból, csak akkor jutna eszükbe keresni, mikor már a repülőn ülök? Hm, megnyugtató a tudat...
Bár... legalább nem akaszkodnak rám, és nem mondják, hogy nem mehetek sehova.
Visszakapcsolom a zenét, és elfoglalom előbbi pozícióm.
Apám hangja rádöbbentett, hogy még nem akaródzik visszamennem, egyszerűen nem bírom/bírnám hallgatni a hangjukat.
Tovább hallgatom hát a Tonight-ot.
„A kiss and say good-bye...”
- Hát, nekem még ennyi sem jutott – gondolom magamban keserűen.
Aztán idővel ennek a számnak is vége, és elindul a következő: S.O.S.
Végül rászánom magam, és elindulok vissza a kapuhoz, majd belépek az udvarra.
Nagy levegőt veszek, és bemegyek a házba. Leveszem az átázott kabátot és csizmát, majd felmegyek az emeletre. Közben se anyám, se apám nem foglalkozik velem, egyedül tesóm jön megijeszteni...
A szobámban papírt és tollat veszek elő, és leülök a földre az ágy végéhez.
Mikor elkezdem írni a gondolataim, addigra pont vége az összes Jonas Brothers számnak.
Írok néhány oldalt, majd miután végzek, elpakolom a füzetet, kikapcsolom a zenét, és előveszem a gitárom.
A tökéletes tárgy, ami biztosan segít abban, hogy teljesen megnyugodjak, és elfelejtsem a problémáim.
Egy tárgy, egy hangszer, ami sokkal többet ér annál, mint amennyit más gondolhat róla.
Leaving my heart out in the rain
- Mit csinálsz? - kérdezi tesóm, amikor látja, hogy a kabátom veszem.
Nem válaszolok.
- Hova mész? - próbálkozik újra.
- Ki – felelem tömören, miközben felhúzom a csizmám.
- Az esőben? - kérdezi erre anyum is.
- Igen.
- Minek? - kíváncsiskodik tovább tesóm.
- Csak – válaszolom hasonlóan tömören, mialatt bekapcsolom az MP3 lejátszóm.
A további kérdéseket – ha vannak – így már nem hallom.
Felteszem a kapucnim és kilépek a már egy teljes napja tartó esőbe. Odakinn – bár még csak fél 5 múlt – már sötét van.
Kinyitom a kaput, és biztos léptekkel elindulok. Bár fogalmam sincs, merre kéne mennem. Senki nem lakik a közelben, a város másik végéig meg nem akarok menni, mert így is fázom a még dél óta vizes kabátomban. Nagyszülők? Barátok? Túl messze vannak. Az igazi barátaim legalábbis biztosan. Nem mintha túl sok lenne, összesen kettő. De róluk legalább biztosan tudom, hogyha most beállítanék hozzájuk csurom vizesen, azzal, hogy elegem van az apámból, és hogy muszáj beszélnem valakivel, akkor sem néznének hülyének és küldenének el a picsába. De mivel a problémám elhanyagolható, nincs itt a világ vége, és mint már említettem, 2-3 km-nél többet nem vagyok hajlandó gyalogolni, ezért marad a céltalan baktatás.
Időnként befordulok egy-egy sarkon, de még így is az évek alatt jól megismert utakon járok.
5-10 perc után már hozzászokom a vizes ruhákhoz, és kevésbé fázom. Elérkezem az útkereszteződéshez, ahonnan eljuthatnék a belvárosba. De mivel nincs hangulatom túl sok ember közelségéhez, ezért átmegyek az úton és arra kanyarodok, amerről jöttem.
Közben elkezdődik az MP3 lejátszón az A Little Bit Longer című szám.
Ahogy meghallom a dallamot, egyik pillanatról a másikra könnyek gyűlnek a szemembe. Teljesen hirtelen. Pedig nem vagyok sírós típus, és nem is szomorúságot éreztem eddig. Inkább ürességet, és hogy nekem nem itt van a helyem.
Ahogy viszont elkezdődik a szám – a szövegtől teljesen függetlenül -, egy kép tűnik fel lelki szemeim előtt.
Egy kép egy fiúról, akit lassan fél éve már csak fotókon láttam.
Nem, szerencsére nem volt halott, mielőtt még bárki is erre gondolna.
Csupán messze volt, hihetetlenül messze tőlem.
És a szám alatt egyre több és több kép jelenik meg előttem, számomra fontos pillanatokat felidézve.
Erre a könnyeim kibuggyannak, és elkezdenek lefelé folyni az arcomon, de az egész egy fél percnél nem tart tovább.
A szám végére elfogy az összes könnyem, és gondolataimba merülve sétálok tovább.
Talán most érzek némi szomorúságot, de annál is inkább csalódottságot.
A soron következő vidámabb számot nem is érzékelve baktatok, és azon gondolkodom, mit csinálhat most éppen az a fiú, és hogy milyen lenne ha most itt lenne velem.
Közben újabb kanyarok jönnek, egy teljesen másik útszakaszon járok, majd elindul a következő szám, a Sorry.
Mintha csak az érzéseimhez, gondolataimhoz akarna igazodni.
„I'm sorry for breaking up the promises...
This time is the last I'll ever beg you to stay, but you're already on your way.
Feel the sorrow, feel the pain...
Leaving your heart out in the rain...
Beggin' you to stay, but it is too late.
I'm sorry...”
Aztán a következő. Pushing me away.
„Pushing me away, every last word, everything you say, pushing me away. Try to stop me now, but it's already too late.
Telling me the truth, cause I am so confused, spinnin' round, these walls are fallin' down and I need you more than you know. I'm not letting go, getting close so take my hand and please just tell me why.. pushing me away...”
Időközben már visszaértem arra az útra, ahonnan egyenesen haza jutok.
Nekem azonban eszem ágában sincs haza menni.
Tovább gondolkozom, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nekem nem itt kéne lennem. Sokkal inkább sok ezer km-rel messzebb, egy másik kontinensen. Legszívesebben fognám magam és egyenesen a reptérre mennék, de nem tehetem. Várnom kell még 1-2 évet, míg eljuthatok arra a helyre.
Ezalatt egy újabb lassabb szám kezdődik, a Can't Have You.
És ekkor a házunkhoz érek. Felmegyek a járdán a kapunkhoz, majd a másodperc töredékéig megtorpanok, aztán végül a ház másik vége felé veszem az irányt, ahol talán kicsit „elbújhatok” a világ elől.
Elmegyek a garázs mellett, mire kigyullad a mozgásérzékelő lámpa.
- Oh, fuck – gondolom magamban, és a ház oldalának egy távolabbi pontjához megyek, ahova már kevésbé érnek el a fénynyalábok.
Hátam a falnak vetem, és úgy hallgatom a zenét.
„...I'm dying without your love...
Beggin' to hear your voice, tell me you love me too...
Wondering if I ever get you back.
Dreamin' about when I see you next.
Knowing that I never will forget.
...but I can't live without you.”
Mikor vége a számnak, felötlik bennem, hogy ideje lenne bemennem. Az órámra nézek. Lassan egy órája, hogy eljöttem otthonról.
Ekkor apám hangját hallom odabentről. Megállítom a zenét, és hallgatózom. Nem tudom kivenni, pontosan miről beszélhet, de úgy tűnt, nem rólam.
Úgy látszik, nem érdekli őket, hova lettem. Még egy telefont sem eresztettek meg.
Ezek szerint ha egyszer lelépnék a városból, csak akkor jutna eszükbe keresni, mikor már a repülőn ülök? Hm, megnyugtató a tudat...
Bár... legalább nem akaszkodnak rám, és nem mondják, hogy nem mehetek sehova.
Visszakapcsolom a zenét, és elfoglalom előbbi pozícióm.
Apám hangja rádöbbentett, hogy még nem akaródzik visszamennem, egyszerűen nem bírom/bírnám hallgatni a hangjukat.
Tovább hallgatom hát a Tonight-ot.
„A kiss and say good-bye...”
- Hát, nekem még ennyi sem jutott – gondolom magamban keserűen.
Aztán idővel ennek a számnak is vége, és elindul a következő: S.O.S.
Végül rászánom magam, és elindulok vissza a kapuhoz, majd belépek az udvarra.
Nagy levegőt veszek, és bemegyek a házba. Leveszem az átázott kabátot és csizmát, majd felmegyek az emeletre. Közben se anyám, se apám nem foglalkozik velem, egyedül tesóm jön megijeszteni...
A szobámban papírt és tollat veszek elő, és leülök a földre az ágy végéhez.
Mikor elkezdem írni a gondolataim, addigra pont vége az összes Jonas Brothers számnak.
Írok néhány oldalt, majd miután végzek, elpakolom a füzetet, kikapcsolom a zenét, és előveszem a gitárom.
A tökéletes tárgy, ami biztosan segít abban, hogy teljesen megnyugodjak, és elfelejtsem a problémáim.
Egy tárgy, egy hangszer, ami sokkal többet ér annál, mint amennyit más gondolhat róla.
A mysterious man
Hát... egy újabb angol. Méghozzá olyannyira angol, hogy házidolgozatban ezt írtam meg. x)
Az első és utolsó bekezdés meg volt adva... Pontosabban a könyvünkben volt és a kettő együtt megihletett. x) Kevesebb, mint 45 perc alatt, egy lukas órában hoztam össze. xD Szóval olyan, amilyen. De egyébként én szeretem ezt az írást. x) (Csak hogy ne mindig rosszat mondjak már...)
Jah, a vége picit szadista. :D Lehet találgatni, hogy mi történt ez után...
A mysterious man
What can I tell you about Roger? He was the kind of man you've probably all met at some stage in your lives – self-assured, charming, polite... and completely ruthless. So I wasn't suprised when I saw his picture in the newspaper.
The police was searching for him because he had harassed a young girl sexually.
'Poor little girl', I thought while I was reading the article.
I'm sure that Roger had been very kind, friendly and polite with that girl and then he allocated her.
The same story that has happened to me. Let me tell you the story about our meeting and relationship with Roger.
It was a cold, rainy morning when I had to go to work early, so I was standing at the bus stop, waiting for the right bus. I had been waiting for half an hour and I got soaked to the skin when suddenly a luxury car appeared and stopped next to me. The motorist looked out of the window and asked me if he could give me a lift. I got into his car after a big sigh and I felt relieved when I felt the warm air. So he drove me to my workplace and told me that he was sure we would meet again some day. He was right, we met again and again by accident and after a while we got to know each other. We fell in love and had a great time together. But unfortunately a year later he cheated me and when I got to know this I wanted to brake up. We started arguing and suddenly he got a knife out of his pocket and tried to kill me. I was schocked but fortunately I managed to escape. Then I had to hide away from him and I called the police, too. But Roger was hiding as well so they couldn't arrest him. Now Roger's still free and comitting crimes. However, some news said that he has gone to another continent.
One day the police called me while I was walking home from work and told me that Roger was far away, so the news was right.
'Thank God! I'm safe now', I thought as I entered my flat. But as soon as I turned on the light, I noticed a glass on the table. He was there waiting for me...
Az első és utolsó bekezdés meg volt adva... Pontosabban a könyvünkben volt és a kettő együtt megihletett. x) Kevesebb, mint 45 perc alatt, egy lukas órában hoztam össze. xD Szóval olyan, amilyen. De egyébként én szeretem ezt az írást. x) (Csak hogy ne mindig rosszat mondjak már...)
Jah, a vége picit szadista. :D Lehet találgatni, hogy mi történt ez után...
A mysterious man
What can I tell you about Roger? He was the kind of man you've probably all met at some stage in your lives – self-assured, charming, polite... and completely ruthless. So I wasn't suprised when I saw his picture in the newspaper.
The police was searching for him because he had harassed a young girl sexually.
'Poor little girl', I thought while I was reading the article.
I'm sure that Roger had been very kind, friendly and polite with that girl and then he allocated her.
The same story that has happened to me. Let me tell you the story about our meeting and relationship with Roger.
It was a cold, rainy morning when I had to go to work early, so I was standing at the bus stop, waiting for the right bus. I had been waiting for half an hour and I got soaked to the skin when suddenly a luxury car appeared and stopped next to me. The motorist looked out of the window and asked me if he could give me a lift. I got into his car after a big sigh and I felt relieved when I felt the warm air. So he drove me to my workplace and told me that he was sure we would meet again some day. He was right, we met again and again by accident and after a while we got to know each other. We fell in love and had a great time together. But unfortunately a year later he cheated me and when I got to know this I wanted to brake up. We started arguing and suddenly he got a knife out of his pocket and tried to kill me. I was schocked but fortunately I managed to escape. Then I had to hide away from him and I called the police, too. But Roger was hiding as well so they couldn't arrest him. Now Roger's still free and comitting crimes. However, some news said that he has gone to another continent.
One day the police called me while I was walking home from work and told me that Roger was far away, so the news was right.
'Thank God! I'm safe now', I thought as I entered my flat. But as soon as I turned on the light, I noticed a glass on the table. He was there waiting for me...
Cím nélkül...
Megint egy töredék a 20%-ból. Lassan már az összess fenn lesz. x) Öhm. Hát ezek valamennyije kicsit személyesebb írás... És fura érzés ezeket feltölteni. x)
Helyenként valósághű, helyenként teljesen eltúlzott.
És hát ennek nem tudtam megfelelő címet adni eddig még... :S Szóval rögtön bele a lecsóba:
- Na jó, nekem ebből elegem van. Beszélek vele! - határoztam el, és dühösen fordultam vissza, hogy Mikey után menjek.
- Ne már! Nem érdemes, hagyd! Bunkó és az is marad, ha fejre állsz is! - ragadta meg a karom barátnőm.
- Nem érdekel! Ráfér, hogy végre valaki kiossza! És ha más ezt nem képes megtenni, akkor majd én! - morogtam, s a karom elrántva eltrappoltam az ellenkező irányba. A csajok meg fejcsóválva néztek utánam.
- Nem vagy normális! - hallottam, amint utánam kiabálnak.
Na és ha nem vagyok az? Úgyis tudja mindenki, hogy tök hülye vagyok; ez van, ezt kell szeretni. Vagy el lehet húzni a viharba.
Mikeyra meg tényleg ráfér, hogy valaki leordítsa a fejét. Igazán itt lenne az ideje, hogy magába nézzen és visszavegyen egy kicsit.
- Mikey! - kiabáltam, mikor utolértem őt.
Először megtorpant, aztán lassan felém fordult.
- Mi az? - kérdezte nagy szemeket meresztve.
- Hát én tulajdonképpen csak közölni akartam veled, hogy kibaszott bunkó és tapló és egoista vagy. Remélem tudsz róla.
- Mi bajod van? - kérdezte megrökönyödve.
- Az, hogy BUN-KÓ VAGY! - tagoltam, mintha egy óvodáshoz beszélnék. - Úgy viselkedsz, mintha valami isten lennél, és azt hiszed, hogy mindenki el van ájulva tőled. Kibaszott egoista vagy, miközben ezer meg egy hibád van. Jó, persze, rohadt szexi vagy, de ezen kívül nem sok pozitívumot tudok mondani rólad – vágtam a fejéhez. Az utolsó mondatomnál aztán még jobban elkerekedett a szeme. Basszus ezt nem kellett volna... - Izé.. szóval öh... szóval a lényeg, hogy nem tudom mi a faszért vagy úgy oda. Ha bárki próbál rendes lenni veled meg normálisan beszélni hozzád, általában figyelembe se veszed. Csak jössz mindig a hülye vicceiddel, amik amúgy elég idegesítőek már. Szóval igazán magadba nézhetnél. Csodálkozol, hogy senki nem bír az osztályodból, és alig van rendes haverod?
- Ezt meg honnan...? - nyögte megbotránkozva.
Válasz helyett azonban tovább ócsároltam. Sikerült rendesen felhúznom magam, szóval nem tudtam ennyinél abbahagyni.
- Azt hiszed azzal minden megoldódik, hogy minden hétvégén részegre iszod magad, és suli helyett a kocsmába jársz és elhúzol egy évre a picsába? Hát ez kurvára nem old meg semmit! Nem menekülni kéne a problémák elől, hanem magadba nézni és megváltozni! Tudod, nem hinném, hogy csak a környezetedben van a hiba...
- Mi van? Mi bajod van?! - kiabálta mérgesen. Nah akkor őt is sikerült felhúznom. ^^ - Ittál, vagy mi van?
- Nem, nem ittam, nekem semmi bajom, csak tudod, gondoltam elmondom, amit többen is gondolnak rólad, csak vagy túlságosan el vannak ájulva tőled ahhoz, hogy elmondják, vagy leszarnak magasról.
- Te beteg vagy – morogta, s közben úgy nézett rám, mint egy idiótára. Mit nekem ez, már megszoktam... Aztán hátat fordított és elindult.
- Persze, lépj csak le! Húzz el megint a fenébe, attól sokkal jobb lesz! - kiabáltam utána.
Azt hiszem, ez hatott, mert ismét megtorpant. Bár nem fordult meg, nekem háttal kezdett el beszélni.
- Persze, vágd te is a fejemhez! Bassz le nyugodtan, rontsd el a kedvem! Azt hiszed, nincs elég bajom enélkül is? - kiabálta, az utolsó mondatnál már rám nézve. - Képzeld el, a suliban régen is mindenki ezzel basztatott, hogy mekkora paraszt vagyok. Tisztában vagyok vele, képzeld, hogy szar vagyok. Csak tudod próbálom elfelejteni. Azt hittem, legalább itt nem lesz ilyen bajom. Mindenki azt hajtogatja, hogy itt minden hülyét befogadnak. Akkor most mégis mi van?!
- Én... - Ajjaj. Lehet, hogy túl messzire mentem... - Én nem tudtam... Csak...
- Persze, hogy nem tudtad! Kurvára nem tudsz rólam semmit, de leoltani azt könnyű!
- De bakker! Ha... basszus ezt most mért nekem mondod?! - kiabáltam rá vissza. - Hónapokig próbáltam jóban lenni veled, próbáltalak megismerni kicsit. De ha nem is engeded, ha bunkó vagy mindig, akkor csodálod, hogy mindenki ezt mondja?! Bocs, de szerintem nem csak bennem van a hiba.
- Annyira... Basszus, nem tudsz semmit! Semmit. Azt hiszed, nem próbáltam rendes lenni az emberekkel?? Dehogynem. De ha kinyalom mindenkinek a seggét, akkor sem lesz sokkal jobb. Tudod... így, hogy leszarok mindenkit, és bunkó vagyok, se nekem nem okoznak csalódást, se én nem okozok csalódást másnak. Megszokják, hogy geci vagyok, és békén hagynak. Hidd el, így a legjobb.
- De nem! Basszus! Ne már! - mondtam kétségbeesetten. - Dehogy így a legjobb! Basszus ezt nem gondolhatod komolyan. Mindenkinek szüksége van barátokra. És basszus, nem lehetsz mindenkivel köcsög. Ettől nem lesz jobb. Basszus én tudom, hogy te igazából nem ilyen vagy. Akkor minek ez a kibaszott álarc? Ha megpróbálnál rendes lenni...
- Nem érted, hogy próbáltam?! - üvöltött Mikey. Mellettünk a járókelők kicsit furán néztek a kettősünkre... - Szart sem ért! Csak sikeresen átbasztak! Jó fej voltam meg minden, megbíztam az emberekben, és elnéztem nekik, ha szívattak. Aztán szépen átbasztak. Kösz, ebből nem kérek többet.
- De mért...? - kérdeztem döbbentem. Fogalmam sem volt, hogy ilyen sebeket szaggatok fel Mikeyban. Álmomban sem gondoltam, hogy voltak valaha is ilyen problémái. Azt hittem tök szuper az élete, a szülei elkényeztetik, bármit megtehet, meg minden...
- Hagyjuk – morogta. - Nem érdekes. Csak hagyj engem békén szépen, jó?
- Nem! Ezt... ne legyél már ilyen mindentleszarokmagasról! Oké, mindenhol vannak ribancok, mindenki csalódik egyszer valakiben, de attól nem kell örökké ilyennek lenni!
- Szerintem meg de! Mindent megold.
- Persze. Csak azt ne mondd, hogy neked ez így tök jó! Mert kurvára nem hiszem el – háborodtam fel újfent.
Nem kaptam választ...
- Hagyjuk – mondta végül lenyugodva Mikey.
- Jó basszus. Ha nem vagy képes elmagyarázni, hogy mi a fasz van, ha szerinted jó így minden ahogy van, akkor hagyjuk! Maradj ilyen, amilyen vagy. Aztán majd lesz, ami lesz. Én nem töröm magam tovább. Megpróbáltam segíteni, nem az én bajom, hogy egy fasz vagy – mondtam mérgesen, majd elindultam vissza az ellenkező irányba.
Két lépés után aztán éreztem, hogy megragadják a kezem. Visszafordultam.
Mikey ott állt velem szemben, a karom markolva, miközben a szemei furcsán csillogtak.
Ne már... Most elkezd sírni? Ezt nem akartam...
Kérdőn néztem rám, de nem tett semmit, csak állt tőlem pár centire, görcsösen szorítva a karom.
- M...Mikey? - kérdeztem aztán pár néma perc után.
Semmi válasz.
Ez most így nagyon poén télleg, hogy áll itt kukán és szorongat. Talán addig markolja a karom, míg el nem hal benne a vérkeringés? Ez a célja?
Óvatosan megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem sikerült.
Na jó, így már kezdett rémisztővé válni a helyzet. Most már komolyan fájni kezdett a karom.
- Mikey! Mi van...? - kérdeztem zavarodottan.
Megint semmi.
- Mikey! Hahó! - szólongattam kétségbeesetten. Most komolyan, mi baja lett? Most annyira haragszik, hogy hozzám se szól? Vagy sokkot kapott és nem tud megszólalni? Vagy bealudt nyitott szemmel? Mi van??
Már épp azt fontolgattam, hogy a szabad kezemmel fogom a mobilom, és hívok valami segítséget, mikor is Mikey végre megmozdult.
Pontosabban... Szabad kezével elkapta a derekam, magához húzott, aztán megcsókolt.
Nem, kicsit sem ért váratlanul. Tényleg nem. Nem lepődtem meg annyira, hogy pislogni sem tudtam, tényleg nem.
Aztán... magamhoz tértem kicsit, és visszacsókoltam. És hihetetlen jól esett.
Aztán éreztem, hogy elkezdtek folyni a könnyeim. Igazából nem tudom, miért.
Talán a kétségbeesés, az előbbi veszekedés miatt, talán az örömtől, azért, mert amióta megismertem Mikeyt, erre a pillanatra vártam. És teljesen máshogy történt, mint ahogy elképzeltem; elég abszurd szituációban. De hihetetlenül jól esett. Kicsit megnyugodtam... és megkönnyebbültem.
Aztán ugye eljött az a perc is, mikor szétváltunk. Kicsit zavarodottan néztünk egymásra, aztán mikor Mikeynak feltűntek a könnyeim, bizonytalanul az arcomhoz emelte a kezét, majd letörölte őket.
Én pedig valami hirtelen ötlettől vezérelve ismét hozzásimultam, és megcsókoltam. Ő pedig rögtön viszonozta. Elég sokáig állhattunk ott az út közepén, a hidegben és sötétben, egymás karjaiban, de a szétválás pillanata mégis túl hamar eljött.
- Én... ne haragudj. Nem akartam... Mármint nem akartalak megbántani – motyogtam neki lehajtott fejjel.
- Nem, dehogyis! - tiltakozott, s az állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézzek. - Igazad van, tényleg bunkó voltam. Megérdemeltem a lebaszást. És... köszi is – tette hozzá, savanyú mosolyra húzva a száját.
- Jhaj... - sóhajtottam. - Annyira hülyék vagyunk – vigyorogtam aztán kínomban én is.
- Eléggé – ismerte el, szintén vigyorogva, majd a hülyék egymásra találnak elméletet bizonyítván, egy újabb hosszú csókot kaptam tőle.
Azt hiszem végül aztán mégis jól sült el ez az egész...
Helyenként valósághű, helyenként teljesen eltúlzott.
És hát ennek nem tudtam megfelelő címet adni eddig még... :S Szóval rögtön bele a lecsóba:
- Na jó, nekem ebből elegem van. Beszélek vele! - határoztam el, és dühösen fordultam vissza, hogy Mikey után menjek.
- Ne már! Nem érdemes, hagyd! Bunkó és az is marad, ha fejre állsz is! - ragadta meg a karom barátnőm.
- Nem érdekel! Ráfér, hogy végre valaki kiossza! És ha más ezt nem képes megtenni, akkor majd én! - morogtam, s a karom elrántva eltrappoltam az ellenkező irányba. A csajok meg fejcsóválva néztek utánam.
- Nem vagy normális! - hallottam, amint utánam kiabálnak.
Na és ha nem vagyok az? Úgyis tudja mindenki, hogy tök hülye vagyok; ez van, ezt kell szeretni. Vagy el lehet húzni a viharba.
Mikeyra meg tényleg ráfér, hogy valaki leordítsa a fejét. Igazán itt lenne az ideje, hogy magába nézzen és visszavegyen egy kicsit.
- Mikey! - kiabáltam, mikor utolértem őt.
Először megtorpant, aztán lassan felém fordult.
- Mi az? - kérdezte nagy szemeket meresztve.
- Hát én tulajdonképpen csak közölni akartam veled, hogy kibaszott bunkó és tapló és egoista vagy. Remélem tudsz róla.
- Mi bajod van? - kérdezte megrökönyödve.
- Az, hogy BUN-KÓ VAGY! - tagoltam, mintha egy óvodáshoz beszélnék. - Úgy viselkedsz, mintha valami isten lennél, és azt hiszed, hogy mindenki el van ájulva tőled. Kibaszott egoista vagy, miközben ezer meg egy hibád van. Jó, persze, rohadt szexi vagy, de ezen kívül nem sok pozitívumot tudok mondani rólad – vágtam a fejéhez. Az utolsó mondatomnál aztán még jobban elkerekedett a szeme. Basszus ezt nem kellett volna... - Izé.. szóval öh... szóval a lényeg, hogy nem tudom mi a faszért vagy úgy oda. Ha bárki próbál rendes lenni veled meg normálisan beszélni hozzád, általában figyelembe se veszed. Csak jössz mindig a hülye vicceiddel, amik amúgy elég idegesítőek már. Szóval igazán magadba nézhetnél. Csodálkozol, hogy senki nem bír az osztályodból, és alig van rendes haverod?
- Ezt meg honnan...? - nyögte megbotránkozva.
Válasz helyett azonban tovább ócsároltam. Sikerült rendesen felhúznom magam, szóval nem tudtam ennyinél abbahagyni.
- Azt hiszed azzal minden megoldódik, hogy minden hétvégén részegre iszod magad, és suli helyett a kocsmába jársz és elhúzol egy évre a picsába? Hát ez kurvára nem old meg semmit! Nem menekülni kéne a problémák elől, hanem magadba nézni és megváltozni! Tudod, nem hinném, hogy csak a környezetedben van a hiba...
- Mi van? Mi bajod van?! - kiabálta mérgesen. Nah akkor őt is sikerült felhúznom. ^^ - Ittál, vagy mi van?
- Nem, nem ittam, nekem semmi bajom, csak tudod, gondoltam elmondom, amit többen is gondolnak rólad, csak vagy túlságosan el vannak ájulva tőled ahhoz, hogy elmondják, vagy leszarnak magasról.
- Te beteg vagy – morogta, s közben úgy nézett rám, mint egy idiótára. Mit nekem ez, már megszoktam... Aztán hátat fordított és elindult.
- Persze, lépj csak le! Húzz el megint a fenébe, attól sokkal jobb lesz! - kiabáltam utána.
Azt hiszem, ez hatott, mert ismét megtorpant. Bár nem fordult meg, nekem háttal kezdett el beszélni.
- Persze, vágd te is a fejemhez! Bassz le nyugodtan, rontsd el a kedvem! Azt hiszed, nincs elég bajom enélkül is? - kiabálta, az utolsó mondatnál már rám nézve. - Képzeld el, a suliban régen is mindenki ezzel basztatott, hogy mekkora paraszt vagyok. Tisztában vagyok vele, képzeld, hogy szar vagyok. Csak tudod próbálom elfelejteni. Azt hittem, legalább itt nem lesz ilyen bajom. Mindenki azt hajtogatja, hogy itt minden hülyét befogadnak. Akkor most mégis mi van?!
- Én... - Ajjaj. Lehet, hogy túl messzire mentem... - Én nem tudtam... Csak...
- Persze, hogy nem tudtad! Kurvára nem tudsz rólam semmit, de leoltani azt könnyű!
- De bakker! Ha... basszus ezt most mért nekem mondod?! - kiabáltam rá vissza. - Hónapokig próbáltam jóban lenni veled, próbáltalak megismerni kicsit. De ha nem is engeded, ha bunkó vagy mindig, akkor csodálod, hogy mindenki ezt mondja?! Bocs, de szerintem nem csak bennem van a hiba.
- Annyira... Basszus, nem tudsz semmit! Semmit. Azt hiszed, nem próbáltam rendes lenni az emberekkel?? Dehogynem. De ha kinyalom mindenkinek a seggét, akkor sem lesz sokkal jobb. Tudod... így, hogy leszarok mindenkit, és bunkó vagyok, se nekem nem okoznak csalódást, se én nem okozok csalódást másnak. Megszokják, hogy geci vagyok, és békén hagynak. Hidd el, így a legjobb.
- De nem! Basszus! Ne már! - mondtam kétségbeesetten. - Dehogy így a legjobb! Basszus ezt nem gondolhatod komolyan. Mindenkinek szüksége van barátokra. És basszus, nem lehetsz mindenkivel köcsög. Ettől nem lesz jobb. Basszus én tudom, hogy te igazából nem ilyen vagy. Akkor minek ez a kibaszott álarc? Ha megpróbálnál rendes lenni...
- Nem érted, hogy próbáltam?! - üvöltött Mikey. Mellettünk a járókelők kicsit furán néztek a kettősünkre... - Szart sem ért! Csak sikeresen átbasztak! Jó fej voltam meg minden, megbíztam az emberekben, és elnéztem nekik, ha szívattak. Aztán szépen átbasztak. Kösz, ebből nem kérek többet.
- De mért...? - kérdeztem döbbentem. Fogalmam sem volt, hogy ilyen sebeket szaggatok fel Mikeyban. Álmomban sem gondoltam, hogy voltak valaha is ilyen problémái. Azt hittem tök szuper az élete, a szülei elkényeztetik, bármit megtehet, meg minden...
- Hagyjuk – morogta. - Nem érdekes. Csak hagyj engem békén szépen, jó?
- Nem! Ezt... ne legyél már ilyen mindentleszarokmagasról! Oké, mindenhol vannak ribancok, mindenki csalódik egyszer valakiben, de attól nem kell örökké ilyennek lenni!
- Szerintem meg de! Mindent megold.
- Persze. Csak azt ne mondd, hogy neked ez így tök jó! Mert kurvára nem hiszem el – háborodtam fel újfent.
Nem kaptam választ...
- Hagyjuk – mondta végül lenyugodva Mikey.
- Jó basszus. Ha nem vagy képes elmagyarázni, hogy mi a fasz van, ha szerinted jó így minden ahogy van, akkor hagyjuk! Maradj ilyen, amilyen vagy. Aztán majd lesz, ami lesz. Én nem töröm magam tovább. Megpróbáltam segíteni, nem az én bajom, hogy egy fasz vagy – mondtam mérgesen, majd elindultam vissza az ellenkező irányba.
Két lépés után aztán éreztem, hogy megragadják a kezem. Visszafordultam.
Mikey ott állt velem szemben, a karom markolva, miközben a szemei furcsán csillogtak.
Ne már... Most elkezd sírni? Ezt nem akartam...
Kérdőn néztem rám, de nem tett semmit, csak állt tőlem pár centire, görcsösen szorítva a karom.
- M...Mikey? - kérdeztem aztán pár néma perc után.
Semmi válasz.
Ez most így nagyon poén télleg, hogy áll itt kukán és szorongat. Talán addig markolja a karom, míg el nem hal benne a vérkeringés? Ez a célja?
Óvatosan megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem sikerült.
Na jó, így már kezdett rémisztővé válni a helyzet. Most már komolyan fájni kezdett a karom.
- Mikey! Mi van...? - kérdeztem zavarodottan.
Megint semmi.
- Mikey! Hahó! - szólongattam kétségbeesetten. Most komolyan, mi baja lett? Most annyira haragszik, hogy hozzám se szól? Vagy sokkot kapott és nem tud megszólalni? Vagy bealudt nyitott szemmel? Mi van??
Már épp azt fontolgattam, hogy a szabad kezemmel fogom a mobilom, és hívok valami segítséget, mikor is Mikey végre megmozdult.
Pontosabban... Szabad kezével elkapta a derekam, magához húzott, aztán megcsókolt.
Nem, kicsit sem ért váratlanul. Tényleg nem. Nem lepődtem meg annyira, hogy pislogni sem tudtam, tényleg nem.
Aztán... magamhoz tértem kicsit, és visszacsókoltam. És hihetetlen jól esett.
Aztán éreztem, hogy elkezdtek folyni a könnyeim. Igazából nem tudom, miért.
Talán a kétségbeesés, az előbbi veszekedés miatt, talán az örömtől, azért, mert amióta megismertem Mikeyt, erre a pillanatra vártam. És teljesen máshogy történt, mint ahogy elképzeltem; elég abszurd szituációban. De hihetetlenül jól esett. Kicsit megnyugodtam... és megkönnyebbültem.
Aztán ugye eljött az a perc is, mikor szétváltunk. Kicsit zavarodottan néztünk egymásra, aztán mikor Mikeynak feltűntek a könnyeim, bizonytalanul az arcomhoz emelte a kezét, majd letörölte őket.
Én pedig valami hirtelen ötlettől vezérelve ismét hozzásimultam, és megcsókoltam. Ő pedig rögtön viszonozta. Elég sokáig állhattunk ott az út közepén, a hidegben és sötétben, egymás karjaiban, de a szétválás pillanata mégis túl hamar eljött.
- Én... ne haragudj. Nem akartam... Mármint nem akartalak megbántani – motyogtam neki lehajtott fejjel.
- Nem, dehogyis! - tiltakozott, s az állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézzek. - Igazad van, tényleg bunkó voltam. Megérdemeltem a lebaszást. És... köszi is – tette hozzá, savanyú mosolyra húzva a száját.
- Jhaj... - sóhajtottam. - Annyira hülyék vagyunk – vigyorogtam aztán kínomban én is.
- Eléggé – ismerte el, szintén vigyorogva, majd a hülyék egymásra találnak elméletet bizonyítván, egy újabb hosszú csókot kaptam tőle.
Azt hiszem végül aztán mégis jól sült el ez az egész...
Vetélytárs
Harry Potter. Igen, megint. És ismét egy őrült fic. De tényleg. A Voldemort általi szerelemről szól. :P Nem hosszú. Az ínyenceknek ajánlom. XD
Vetélytárs
Bellatrix Lestrange.
Ki nem állhatom.
Undorító kis ribanc.
Mindig ő akar lenni a legjobb.
Azt hiszi, csak ő hűséges a Nagyúrhoz.
Azt hiszi, csak ő érti meg a Nagyurat.
Azt hiszi, csak ő szereti a Nagyurat.
Jobban szereti, mint a saját férjét.
Bár ezt meg lehet érteni.
Lestrange egy alávaló vesztes.
De ő választotta magának azt a férfit.
Akkor hozzá legyen hű, és őt szeresse.
Ne a Nagyurat.
Az én Nagyuram.
Akit én ismerek a legrégebb óta.
Már a Roxfortban kis tudatlan elsősként is mellette álltam mindenben.
Már akkor is megértettem.
Már akkor is szerettem.
Csak én tudhatom igazán, hogy miken ment keresztül.
Hogy miért lett az, ami.
Mennyivel jobb lett volna, ha Tom Denem marad, és nem lesz belőle Voldemort...
De én így is szeretem, és mellette állok.
Sokkal jobban szeretem, mint Bella.
Sokkal hűségesebb vagyok.
Elsős korom óta nem néztem rá más férfira.
Elsős korom óta nem érdekelt senki más.
Mikor legelőször a szemembe nézett a Mardekár asztalánál ülve, már akkor el voltam veszve.
És minél többet nézett rám, annál jobban megszerettem.
A gönyörű fekete félhosszú haja,
A sejtelmesen csillogó fekete szemei,
A helyes arca,
És a mosolya...
A mosolya, amit egyedül én láthattam.
Az az elbűvölő mosoly...
Ő is tudta magáról, mennyire jóképű.
Sosem felejtette el kihasználni...
A kastély összes lányát megkaphatta volna.
És a legtöbbet meg is kapta.
Én azonban nem tartoztam közéjük...
Éreztem, hogy tudja, én más vagyok.
Én igazán szeretem.
És tudom, hogy ő is szeretett engem.
De sosem tudta kimutatni.
És talán nem is akarta...
Elfogadtam a helyzetet.
Nem nyafogtam, nem akartam meghódítani.
Felesleges lett volna.
Többet akartam neki jelenteni egy éjszakánál.
Többet is jelentettem, de ezt talán még magának sem vallotta be.
De én láttam rajta.
És most, évekkel később,
Még mindig itt vagyok mellette,
Még mindig szeretem.
Ezt Ő is tudja.
De nem veszi figyelembe.
Nem akarja figyelembe venni.
Ugyanúgy bánik velem, mint a többi halálfalóval.
Hacsak nem rosszabbul.
De engem nem zavar.
Örülök, hogy mellette lehetek.
Örülök, hogy láthatom.
Láthatom a még mindig helyes arcát.
Rengeteget változott, de én még látom rajta a régi vonásokat.
Az izmos testalkata,
A hosszú, érzéki ujjai,
És a vörös pupillák mögött ott rejtőzik a kedves fekete szem is.
Az egyetlen, ami eltűnt,
Ami valószínűleg soha többet nem tér vissza,
Az a mosolya...
A leggyönyörűbb része.
És ő veszni hagyta.
Nem tud, s nem is akar mosolyogni.
Igazán mosolyogni, nem.
Nem érdekel.
Akkor is jobb leszek,
Jobb vagyok, mint Bella.
Ha a Nagyúr nem is vallja be, még akkor is.
Mikor kínoz, látom a fellobbanó tüzet a szemében.
Olyan az a tűz, amit senki más nem vált ki belőle.
Nem gyilkos-haragos tűz.
Nem őrült-tomboló tűz.
A régi emlékek tüze.
Az érzelmek tüze.
A szerelem tüze.
Vetélytárs
Bellatrix Lestrange.
Ki nem állhatom.
Undorító kis ribanc.
Mindig ő akar lenni a legjobb.
Azt hiszi, csak ő hűséges a Nagyúrhoz.
Azt hiszi, csak ő érti meg a Nagyurat.
Azt hiszi, csak ő szereti a Nagyurat.
Jobban szereti, mint a saját férjét.
Bár ezt meg lehet érteni.
Lestrange egy alávaló vesztes.
De ő választotta magának azt a férfit.
Akkor hozzá legyen hű, és őt szeresse.
Ne a Nagyurat.
Az én Nagyuram.
Akit én ismerek a legrégebb óta.
Már a Roxfortban kis tudatlan elsősként is mellette álltam mindenben.
Már akkor is megértettem.
Már akkor is szerettem.
Csak én tudhatom igazán, hogy miken ment keresztül.
Hogy miért lett az, ami.
Mennyivel jobb lett volna, ha Tom Denem marad, és nem lesz belőle Voldemort...
De én így is szeretem, és mellette állok.
Sokkal jobban szeretem, mint Bella.
Sokkal hűségesebb vagyok.
Elsős korom óta nem néztem rá más férfira.
Elsős korom óta nem érdekelt senki más.
Mikor legelőször a szemembe nézett a Mardekár asztalánál ülve, már akkor el voltam veszve.
És minél többet nézett rám, annál jobban megszerettem.
A gönyörű fekete félhosszú haja,
A sejtelmesen csillogó fekete szemei,
A helyes arca,
És a mosolya...
A mosolya, amit egyedül én láthattam.
Az az elbűvölő mosoly...
Ő is tudta magáról, mennyire jóképű.
Sosem felejtette el kihasználni...
A kastély összes lányát megkaphatta volna.
És a legtöbbet meg is kapta.
Én azonban nem tartoztam közéjük...
Éreztem, hogy tudja, én más vagyok.
Én igazán szeretem.
És tudom, hogy ő is szeretett engem.
De sosem tudta kimutatni.
És talán nem is akarta...
Elfogadtam a helyzetet.
Nem nyafogtam, nem akartam meghódítani.
Felesleges lett volna.
Többet akartam neki jelenteni egy éjszakánál.
Többet is jelentettem, de ezt talán még magának sem vallotta be.
De én láttam rajta.
És most, évekkel később,
Még mindig itt vagyok mellette,
Még mindig szeretem.
Ezt Ő is tudja.
De nem veszi figyelembe.
Nem akarja figyelembe venni.
Ugyanúgy bánik velem, mint a többi halálfalóval.
Hacsak nem rosszabbul.
De engem nem zavar.
Örülök, hogy mellette lehetek.
Örülök, hogy láthatom.
Láthatom a még mindig helyes arcát.
Rengeteget változott, de én még látom rajta a régi vonásokat.
Az izmos testalkata,
A hosszú, érzéki ujjai,
És a vörös pupillák mögött ott rejtőzik a kedves fekete szem is.
Az egyetlen, ami eltűnt,
Ami valószínűleg soha többet nem tér vissza,
Az a mosolya...
A leggyönyörűbb része.
És ő veszni hagyta.
Nem tud, s nem is akar mosolyogni.
Igazán mosolyogni, nem.
Nem érdekel.
Akkor is jobb leszek,
Jobb vagyok, mint Bella.
Ha a Nagyúr nem is vallja be, még akkor is.
Mikor kínoz, látom a fellobbanó tüzet a szemében.
Olyan az a tűz, amit senki más nem vált ki belőle.
Nem gyilkos-haragos tűz.
Nem őrült-tomboló tűz.
A régi emlékek tüze.
Az érzelmek tüze.
A szerelem tüze.
Haláli szerelem
Hát a most következő írás... Just for fun. xD Ez is régebbi, és most ahogy olvasom, röhögök az egészen. XD Ne vegyétek túl komolyan. Bár, kinek hogy tetszik... :P
És ehhez is készült folytatás, ami szintén nem lett befejezve. De szerintme nem nagy baj. xD Így is elég őrült ez magában. És így is érthető, egyrészesnek is lazán elmegy. Szerintem.
Haláli szerelem
-Nem, Mikey, nem fogom otthagyni a csapatot csak a Te kedvedért!
-De, igen, Steve, muszáj elmenned! Értsd meg, muszáj!
-Mégis elmondanád, hogy miért??
-Mert... Mert... Na jó... Elmondom...
-Megköszönöm.
-Azért kell elmenned, mert... nem tudom magamra vonni Ruby figyelmét ha Te is ott vagy! Folyton csak Téged bámul.
-Ez nem igaz... Egyébként is, miért akarod felhívni magadra a figyelmet? Így is eléggé figyel Rád.
-Dehogy figyel, meg se hallja amit mondok! De ez most nem lényeg. El KELL menned, és kész.
-Te nem vagy normális, már ne is haragudj.
-Az lehet. De ha nem vagy hajlandó magadtól elmenni, kénytelen leszek közbeavatkozni.
-Miről beszélsz?
-Jobb amíg nem tudod. A Te érdekedben mondom: jövő héten mondd meg Jamesnek magadtól, hogy elmész.
-Már megmondtam, hogy eszem ágában sincs! Tíz éve járok, nem fogom a Te hülyeséged miatt otthagyni mind! Egyébként is, mi lenne a kissrácokkal akiket én edzek?
-Megoldják Jamesék. Ha más nem, majd én átveszem a helyed.
-Persze, tudom, hogy mást sem szeretnél. Két legyet egy csapásra. Nagyon szépen eltervezted, de NEM FOG ÖSSZEJÖNNI!
-Ne légy benne olyan biztos – suttogta a barna hajú, magas fiú, és lehajolt a bőröndjéhez.
-Most mit csinálsz? - kérdezte a szőke férfi ijedt szemekkel, de a másik nem válaszolt.
Kisvártatva felegyenesedett, és egy kardhüvelyt kötözött az oldalához.
-Minek az? - kérdezett ismét az idősebb, Stevenek nevezett férfi.
-Segít jobb belátásra bírni Téged.
-Neked komolyan elment az eszed... Meg akarsz ölni? Úgy akarsz levágni, hogy Nálam nincs se kard, se semmilyen fegyver?
-Ott a kezed. Ha tíz éve gyakorolsz, biztos vagyok benne, hogy nincs szükséged kardra ahhoz, hogy megvédd magad.
-Igen, ha puszta kézzel támadnak meg, akkor nem is! De egy kardvágást nem tudok hárítani a kezemmel!
-Ez már a Te bajod. De még meggondolhatod magad. Amíg nem veszem ki a kardot a hüvelyből, addig még bármikor meggondolhatod magad a távozással kapcsolatban.
-Oké... nyugi, igazad volt. Meggyőztél, elmegyek. Innen. Most rögtön. Nem hallgatlak tovább, nem vagy normális. Túl sokat ittál.
-NEM MÉSZ SEHOVA! - üvöltötte Mike a másik arcába – Nem viccelek! Vagy otthagyod a csapatot, vagy az egész földi létet fogod elhagyni perceken belül.
-Te komolyan nem vagy normális...
-De igen az vagyok! Ne szajkózd ezt folyamatosan, kezd fogyni a türelmem! Két percet kapsz, hogy eldöntsd, mit akarsz.
-Eldöntöttem. Elmegyek, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni.
-Megmondtam, hogy nem mész sehova! - emelte fel ismét a hangját a barna, és ezzel egy időben a kardját is kihúzta a tokjából – Lejárt az időd. Ha nem mész el, hát nem. Majd meglátjuk ki nyeri a párbajt. Talán szerencséd lesz, és én halok meg helyetted. Akkor még Rubyt is megkaphatod.
-Miért jössz már megint Rubyval?? Engem nem érdekel az a lány. Nem gondolod, hogy túl fiatal hozzám?
-Egy biztos, hogy Ő nem így gondolja. De ne tereld a témát! Védekezz, különben meghalsz.
Stevenek nem volt ideje válaszolni, Mike felemelte a kardját, és lecsapott vele a szőke mellkasa felé, aki az utolsó pillanatban éppen hogy ki tudott térni a vágás elől.
-Állj már le! Te most komolyan képes lennél megölni?!
-Igen. Ilyenekkel nem szoktam viccelni – válaszolta Mike, és ismét vágáshoz emelte a kardot.
-Oké, oké, elhiszem! Állj meg! Ha ennyire fontos, és jövő héten is így fogod gondolni, akkor … akkor otthagyom a csapatot.
-Késő bánat. Adtam gondolkodási időt, de Te makacs maradtál.
-Két percet adtál, ami le sem telt, és máris vágtál! Ne hülyülj már! Mikey, fejezd be! Tedd el a kardod!
A fiút nem érdekelték a férfi szavai, a kardot továbbra is a feje fölött tartotta ütésre készen.
-Nem hallod?! Tedd el azt a fegyvert!!! Kérlek!
Mike továbbra sem szólt, és nem is vágott. Steve óvatosan közelebb lépett hozzá. Erre sem reagált a másik, a szőke pedig még közelebb ment és felemelte a kezét, hogy elvegye a fegyvert.
-NE NYÚLJ HOZZÁ! - üvöltötte hirtelen a fiatalabb.
-Nyugi, Mike, semmi gáz nincs. Csak el akartam tenni.
-Eltenni, mi?! Vagy elvenni tőlem és levágni vele!
-Dehogyis! Eszemben sem volt! De igazad van, nem nyúlok hozzá. De tedd el, nagyon szépen kérlek!
Mike erre sem mondott semmit, csak nézte a szőke férfit. Steve állta a tekintetét, és végül győzött. Mike leengedte a kezét, és visszahelyezte a fegyvert a tokjába.
-Köszönöm – mondta halkan Steve, s hátrébb lépett egyet.
-Most az egyszer csináltam ilyet! Ha jövő héten nem mész el, nem szórakozok ennyit, nem könyörgök, megöllek. Ha kell, puszta kézzel.
-Nem lesz rá szükség – morogta sötéten a szőke – Elmegyek, ha annyira akarod.
-Igen, annyira! És senkinek egy szót se erről az egészről! Érted? SENKINEK!
-Oké, megértettem, ne kiabálj.
-Nem kiabálok – felelte higgadtan Mike, majd felemelte a bőröndöt és úgy rakta el a kardját, hogy közben egy percre se kelljen levennie a tekintetét a másik férfiról. Mikor elkészült, vállára vette a csomagot, s elindult kifelé a sikátorból.
-Viszlát jövő szerdán – köszönt Stevetől, s eltűnt a sötét utcában.
És ehhez is készült folytatás, ami szintén nem lett befejezve. De szerintme nem nagy baj. xD Így is elég őrült ez magában. És így is érthető, egyrészesnek is lazán elmegy. Szerintem.
Haláli szerelem
-Nem, Mikey, nem fogom otthagyni a csapatot csak a Te kedvedért!
-De, igen, Steve, muszáj elmenned! Értsd meg, muszáj!
-Mégis elmondanád, hogy miért??
-Mert... Mert... Na jó... Elmondom...
-Megköszönöm.
-Azért kell elmenned, mert... nem tudom magamra vonni Ruby figyelmét ha Te is ott vagy! Folyton csak Téged bámul.
-Ez nem igaz... Egyébként is, miért akarod felhívni magadra a figyelmet? Így is eléggé figyel Rád.
-Dehogy figyel, meg se hallja amit mondok! De ez most nem lényeg. El KELL menned, és kész.
-Te nem vagy normális, már ne is haragudj.
-Az lehet. De ha nem vagy hajlandó magadtól elmenni, kénytelen leszek közbeavatkozni.
-Miről beszélsz?
-Jobb amíg nem tudod. A Te érdekedben mondom: jövő héten mondd meg Jamesnek magadtól, hogy elmész.
-Már megmondtam, hogy eszem ágában sincs! Tíz éve járok, nem fogom a Te hülyeséged miatt otthagyni mind! Egyébként is, mi lenne a kissrácokkal akiket én edzek?
-Megoldják Jamesék. Ha más nem, majd én átveszem a helyed.
-Persze, tudom, hogy mást sem szeretnél. Két legyet egy csapásra. Nagyon szépen eltervezted, de NEM FOG ÖSSZEJÖNNI!
-Ne légy benne olyan biztos – suttogta a barna hajú, magas fiú, és lehajolt a bőröndjéhez.
-Most mit csinálsz? - kérdezte a szőke férfi ijedt szemekkel, de a másik nem válaszolt.
Kisvártatva felegyenesedett, és egy kardhüvelyt kötözött az oldalához.
-Minek az? - kérdezett ismét az idősebb, Stevenek nevezett férfi.
-Segít jobb belátásra bírni Téged.
-Neked komolyan elment az eszed... Meg akarsz ölni? Úgy akarsz levágni, hogy Nálam nincs se kard, se semmilyen fegyver?
-Ott a kezed. Ha tíz éve gyakorolsz, biztos vagyok benne, hogy nincs szükséged kardra ahhoz, hogy megvédd magad.
-Igen, ha puszta kézzel támadnak meg, akkor nem is! De egy kardvágást nem tudok hárítani a kezemmel!
-Ez már a Te bajod. De még meggondolhatod magad. Amíg nem veszem ki a kardot a hüvelyből, addig még bármikor meggondolhatod magad a távozással kapcsolatban.
-Oké... nyugi, igazad volt. Meggyőztél, elmegyek. Innen. Most rögtön. Nem hallgatlak tovább, nem vagy normális. Túl sokat ittál.
-NEM MÉSZ SEHOVA! - üvöltötte Mike a másik arcába – Nem viccelek! Vagy otthagyod a csapatot, vagy az egész földi létet fogod elhagyni perceken belül.
-Te komolyan nem vagy normális...
-De igen az vagyok! Ne szajkózd ezt folyamatosan, kezd fogyni a türelmem! Két percet kapsz, hogy eldöntsd, mit akarsz.
-Eldöntöttem. Elmegyek, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni.
-Megmondtam, hogy nem mész sehova! - emelte fel ismét a hangját a barna, és ezzel egy időben a kardját is kihúzta a tokjából – Lejárt az időd. Ha nem mész el, hát nem. Majd meglátjuk ki nyeri a párbajt. Talán szerencséd lesz, és én halok meg helyetted. Akkor még Rubyt is megkaphatod.
-Miért jössz már megint Rubyval?? Engem nem érdekel az a lány. Nem gondolod, hogy túl fiatal hozzám?
-Egy biztos, hogy Ő nem így gondolja. De ne tereld a témát! Védekezz, különben meghalsz.
Stevenek nem volt ideje válaszolni, Mike felemelte a kardját, és lecsapott vele a szőke mellkasa felé, aki az utolsó pillanatban éppen hogy ki tudott térni a vágás elől.
-Állj már le! Te most komolyan képes lennél megölni?!
-Igen. Ilyenekkel nem szoktam viccelni – válaszolta Mike, és ismét vágáshoz emelte a kardot.
-Oké, oké, elhiszem! Állj meg! Ha ennyire fontos, és jövő héten is így fogod gondolni, akkor … akkor otthagyom a csapatot.
-Késő bánat. Adtam gondolkodási időt, de Te makacs maradtál.
-Két percet adtál, ami le sem telt, és máris vágtál! Ne hülyülj már! Mikey, fejezd be! Tedd el a kardod!
A fiút nem érdekelték a férfi szavai, a kardot továbbra is a feje fölött tartotta ütésre készen.
-Nem hallod?! Tedd el azt a fegyvert!!! Kérlek!
Mike továbbra sem szólt, és nem is vágott. Steve óvatosan közelebb lépett hozzá. Erre sem reagált a másik, a szőke pedig még közelebb ment és felemelte a kezét, hogy elvegye a fegyvert.
-NE NYÚLJ HOZZÁ! - üvöltötte hirtelen a fiatalabb.
-Nyugi, Mike, semmi gáz nincs. Csak el akartam tenni.
-Eltenni, mi?! Vagy elvenni tőlem és levágni vele!
-Dehogyis! Eszemben sem volt! De igazad van, nem nyúlok hozzá. De tedd el, nagyon szépen kérlek!
Mike erre sem mondott semmit, csak nézte a szőke férfit. Steve állta a tekintetét, és végül győzött. Mike leengedte a kezét, és visszahelyezte a fegyvert a tokjába.
-Köszönöm – mondta halkan Steve, s hátrébb lépett egyet.
-Most az egyszer csináltam ilyet! Ha jövő héten nem mész el, nem szórakozok ennyit, nem könyörgök, megöllek. Ha kell, puszta kézzel.
-Nem lesz rá szükség – morogta sötéten a szőke – Elmegyek, ha annyira akarod.
-Igen, annyira! És senkinek egy szót se erről az egészről! Érted? SENKINEK!
-Oké, megértettem, ne kiabálj.
-Nem kiabálok – felelte higgadtan Mike, majd felemelte a bőröndöt és úgy rakta el a kardját, hogy közben egy percre se kelljen levennie a tekintetét a másik férfiról. Mikor elkészült, vállára vette a csomagot, s elindult kifelé a sikátorból.
-Viszlát jövő szerdán – köszönt Stevetől, s eltűnt a sötét utcában.
Runaway
Egy újabb angol írás... Kissé talán... bugyuta. x) Nem tudom, angol fogalamzásokat általában csak órán szoktam írni, szóval nem tudom hogy jönnek ezek. xD És öm ez is besorolható abba a 20%-ba. Szóval... szóval eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de hátha valakinek tetszik.
És még annyit, hogy eredetileg elkedztem hozzá írni egy második részt is, de nem fejeztem be, és szerintem az csak rontana rajta. Szóval most csak ennyit teszek fel.
Runaway
-I love you – I whispered to you in the dark.
We were standing in front of each other next to the lake. We were in the camp at night. There was no lightings, so we hardly could see each other.
You fondled my hand, than pulled me.
-I know, but it's not okay. I've got a girlfriend, you know.
-Do you love her?
-I... It doesn't matter. I'll move to another country, far, far away next month.
-You're not right. It matters. I love you and I know that you love me too. And there's a whole month that we could spend together.
-But I can't break up with Sarah. I can't do it with her.
-Why not? I saw her with 2 other guys in the disco last week. She really enjoyed it.
-But she's ill. I can't make her sad or she'll get a seizure again.
-And if she doesn't see you for a year, won't she be sad? In that case she doesn't love you.
-I know, but I CAN'T do it. Understand me, please. It's very difficult to me, too.
-No, I can't understand you! - I shouted – If I don't love someone, I don't go out with him! But it doesn't matter what I feel, I know. Only Sarah's feelings matter. OK, I understood. I won't harass you any more. Be happy with that bitch!
-Suki! Stop! That's not true!
You tried to stop me, but I ran away from you into the loo. I couldn't go in to the girl's room. I couldn't have answered to the girls' questions if they had asked me what the matter had been. I just wanted to cry.
Cry because of you. Because I had been so stupid that I had fallen in love with you. And of course, the boy I loved didn't love me.
I hated that feeling. I hated that I always had to be disappointed.
Someone was banging on the door.
-Suki! Come out! I want to speak to you! - it was you.
-But I don't want to!
-I don't care! Come out or I'll go in!
-You mustn't come in! It's a women's toilet!
-I don't care. I'll count till 3. If you don't come out, I'll break in. 1... 2...
I opened the door. I don't know why, I just opened it and I stood in front of you again with falling tears.
-You're not normal.
-I know. I didn't want to make you cry, I'm sorry. I know that it's just a stupid word, but I really sorry. Sorry for everything. You were right. I don't love Sarah and I shouldn't care about her. I want to be happy in the following one month. But not with Sarah.
Touching my hand, you pulled me out of the loo's entrance, then you kissed my lips.
-I want to be happy with you – you whispered.
És még annyit, hogy eredetileg elkedztem hozzá írni egy második részt is, de nem fejeztem be, és szerintem az csak rontana rajta. Szóval most csak ennyit teszek fel.
Runaway
-I love you – I whispered to you in the dark.
We were standing in front of each other next to the lake. We were in the camp at night. There was no lightings, so we hardly could see each other.
You fondled my hand, than pulled me.
-I know, but it's not okay. I've got a girlfriend, you know.
-Do you love her?
-I... It doesn't matter. I'll move to another country, far, far away next month.
-You're not right. It matters. I love you and I know that you love me too. And there's a whole month that we could spend together.
-But I can't break up with Sarah. I can't do it with her.
-Why not? I saw her with 2 other guys in the disco last week. She really enjoyed it.
-But she's ill. I can't make her sad or she'll get a seizure again.
-And if she doesn't see you for a year, won't she be sad? In that case she doesn't love you.
-I know, but I CAN'T do it. Understand me, please. It's very difficult to me, too.
-No, I can't understand you! - I shouted – If I don't love someone, I don't go out with him! But it doesn't matter what I feel, I know. Only Sarah's feelings matter. OK, I understood. I won't harass you any more. Be happy with that bitch!
-Suki! Stop! That's not true!
You tried to stop me, but I ran away from you into the loo. I couldn't go in to the girl's room. I couldn't have answered to the girls' questions if they had asked me what the matter had been. I just wanted to cry.
Cry because of you. Because I had been so stupid that I had fallen in love with you. And of course, the boy I loved didn't love me.
I hated that feeling. I hated that I always had to be disappointed.
Someone was banging on the door.
-Suki! Come out! I want to speak to you! - it was you.
-But I don't want to!
-I don't care! Come out or I'll go in!
-You mustn't come in! It's a women's toilet!
-I don't care. I'll count till 3. If you don't come out, I'll break in. 1... 2...
I opened the door. I don't know why, I just opened it and I stood in front of you again with falling tears.
-You're not normal.
-I know. I didn't want to make you cry, I'm sorry. I know that it's just a stupid word, but I really sorry. Sorry for everything. You were right. I don't love Sarah and I shouldn't care about her. I want to be happy in the following one month. But not with Sarah.
Touching my hand, you pulled me out of the loo's entrance, then you kissed my lips.
-I want to be happy with you – you whispered.
Always look on the bright side of life!
Hát... ismét egy Társulat-ihlette fic. :$ Szintén konkrét említéssel egy szereplőről. Öhm... próbáljatok meg elvonatkoztatni ettől. x)
Always look on the birght side of life!
Az öltözőben ültünk, a 9 versenyző és a műsorvezető. Mind izgatottan vártuk Lala előadását. Ő volt az este első fellépője.
Pár perce mikor a közös szám után visszamentünk a díszletek mögé, még egy „Sok sikert!”-t elsuttogtam, mire ő hálásan rám mosolygott.
És akkor bemondták a nevét, és Ő megjelent a színpadon. Felcsendült a zene, s elkezdett énekelni. Gyönyörű volt. Minden. A Légy jó mindhalálig c. darabból énekelte Az élet szép c. számot. Mindig is imádtam, de most, hogy Lala előadásában hallgattam, teljesen más volt. Kellemes hideg érzés futott végig a gerincemen, és én pár percre minden problémám elfelejtettem. Csak néztem a gyönyörűen csillogó fekete szemeit. Majd vége lett a számnak és Ő meghajolt. A közönség, és az öltözőben is minden ember tapsolt és ujjongott. A zsűri elmondta a véleményét - amit én meg se hallottam - majd Lala bejött az öltözőbe. Odament hozzá a műsorvezető és néhány idétlen kérdést tett fel Neki, amire Ő vidáman válaszolt. Majd következett a második versenyző, Lala pedig leült a megüresedett székre – mellém.
Halkan én is megdicsértem, amit ő egy hálás arc-simogatással köszönt meg. Közben figyeltük a soron következő versenyzőket, néhányukat nevetve, néhányukat ámulattal hallgattuk. Míg végül elérkeztünk az utolsó előtti versenyzőhöz. Hozzám.
Idegesen mentem a színpad mögé, vártam, hogy szólítsanak, s közben imádkoztam, hogy jöjjön ki némi hang a torkomon, mikor megszólalok. Ha kell, végig elverselem a választott szám szövegét, ha énekelni már nem tudok, csak bírják még ki a hangszálaim egy kicsit.Ekkor bemondták a nevem, elcsendesült a nézőtér, s nekem ki kellett mennem. Nyugalmat erőltettem az arcomra, s próbáltam mosolyogni miközben a színpad közepére sétáltam. Megszólalt a zene, s a felvezetés után énekelnem kellett. Azaz kellett volna, ha tudtam volna. Megpróbáltam kiadni egy magasabb hangot, de megremegett a hangom, s éreztem, hogy ez már nem fog menni. De nem adtam fel. Próbáltam minél nyugodtabban elmondani a szöveget, pedig legszívesebben üvöltöttem és sírtam volna.
Pár másodperc után a nézőknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, s nem sokkal később a zsűri egyik tagjától – aki megelégelte a szenvedésem, s leállíttatta a zenét - meg is kapták a magyarázatot.
-Sajnálom, hogy megszakíttattam a zenét, de nem bírtam ezt nézni -mondja- A hölgynek vírusos gégegyulladása van, ezért nem tudott ma énekelni. Ennek ellenére kiállt versenyezni, amit igencsak kevés művész tett volna meg a helyében.
Ezeknél a szavaknál nem bírtam tovább, s könnyek gyűltek a szemembe. A következő szavakat már hozzám intézte:
-Nagyon sajnálom, hogy a ma esti produkciót nem tudjuk értékelni, nagyon szomorú lenne, ha emiatt esnél ki a versenyből. A nézők ha mást nem, remélem legalább ezt a csodálatra méltó bátorságot és akaratot megjutalmazzák azzal, hogy továbbjuttatnak. És még valami; megtiltom, hogy az elkövetkező napokban akárcsak meg is szólalj, vagy fűszereset és csípőset egyél. Ha betartod, van esély, hogy beszélni fogsz tudni. És akkor az éneklésről még nem is beszéltem - ezeket már ő is könnyes szemmel mondta.
Én bólintottam, s a könnyeimmel küszködve visszamentem az öltözőbe, ahol a csapattársaim körben állva vártak, s mikor beértem, mindenki odajött hozzám megölelni, s elmondani, hogy nagyon szépen cselekedtem, s nincs semmi baj. Mindenki. Egy embert kivéve. Mikor a versenyzők végre elengedtek, s leültek, hogy meghallgassák az aznapi utolsó produkciót, én körbenéztem üres helyet keresve. Meg is találtam, s a szomszédos széken csillogó szemekkel ott ült az az ember, aki nem jött oda hozzám rögtön megnyugtatni. Leültem, s míg a többiek már a képernyőt figyelték, én Ránéztem. Először nem mondott semmit, csak finoman megsimogatta a karom, majd a hajam. Beleborzongtam az érintésébe. Végül mégis megszólalt, kissé rekedt hangon.
-Fantasztikus voltál.
Mivel nem beszélhettem, csak egy savanyú mosolyt küldtem felé, mire Ő hozzátette:
-De tényleg. Szerintem a teremből senki nem csinálta volna ezt meg Rajtad kívül. És még ha nem is énekeltél, akkor is fantasztikus és gyönyörű voltál.
Becsuktam a szemem, s elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. Ő felállt, s letérdelt elém a földre, hogy lássa az arcom, ám én hirtelen felálltam és kimentem a mosdóba. Ott a falnak vetettem a hátam, s kitört belőlem a zokogás. Meg sem hallottam, hogy valaki óvatosan benyitott, s mellém sétált. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor egy kéz ismét végigsimított a karomon. Ő állt előttem.
-Nem lesz semmi baj, hidd el. Biztos vagyok benne, hogy tovább fogsz jutni. Ne félj.
Azonban én ezután sem hagytam abba a sírást, csak most már a meghatódottságtól könnyeztem. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem – abba a gyönyörű fekete szemekbe – ám Ő gyengéden az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Én behunytam a szemem, s egy pillanattal később puha ajkakat éreztem a számon. Először csak megpuszilt, majd a nyelvével utat próbált törni a számba, de én ekkor hirtelen eltoltam magamtól. Ő először megütközve nézett rám, majd azonnal nyitotta a száját a bocsánatkérésre:
-Ne haragudj. Nem kellett volna...Kihasználtam a helyzetet, és...
Én hevesen ráztam a fejem, s a szájára tapasztottam a kezem, hogy ne folytassa. Próbáltam megszólalni, hogy elmagyarázzam, semmi kifogásom nem lenne a csók ellen, ha nem lennék beteg, de először csak egy halk nyöszörgés jött ki a számon, utána pedig köhögnöm kellett.
-Ne beszélj! - szólt ijedten – Nem szabad.
Ekkor az arcához hajoltam, s a fülébe suttogtam:
-Csak azért tettem, mert nem akarom, hogy elkapd a betegségem.
Ő finoman megragadta a vállam, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Néhány fürkésző pillantás után ismét magához húzott, s egy újabb puszit adott, majd ennyit mondott:
-Szeretlek.
Már nyitottam a szám, hogy elmondjam, én is hasonlóképp érzek, de ő a számra tette mutatóujját, s lepisszegett.
-Nem kell semmit mondanod. Tudom.
***
Fél órával később ismét kiment az egész csapat a színpadra, hogy egy újabb közös számot adjon elő. Én is kimentem, bár nem énekelhettem, de táncoltam. Ő pedig végig ott állt mellettem, s tánc közben fogta a kezem. Hihetetlenül kellemes és megnyugtató érzés volt.
Majd ennek a számnak is vége lett, mi visszamentünk az öltözőbe, hogy ott meghallgassuk a zsűri sorrendjét.
Először a nők produkcióit mutatták meg, majd pontozták. Várhatóan én voltam az utolsó helyen...
A műsorvezető a zsűri okfejtése után megkérdezte a férfi szereplőket, hogy ők kit tennének az első helyre. Mindenki az én nevemet mondta. A szemem ismét szúrni kezdett, aztán a műsorvezető mosolyogva megkérdezte, hogy „És akkor ki lenne a második?”. Az első négy férfi mind más nevet mondott, az ötödik pedig ismét az én nevem. Erre mindenki nevetett egyet. Velem együtt. Azonban a műsorvezető sem adta fel, a harmadik helyre is rákérdezett. Ezt a választ kapta:
-Ugyanaz a személy.
A választ hallva csak nevetve megrázta a fejét, s nem kérdezett többet.
Ezután következett a férfiak produkciójának felelevenítése. A zsűri elmondta a sorrendjét, s mérhetetlen örömmel hallottam, hogy Őt tették az első helyre. Ezután a nőket kérdezték meg az első hellyel kapcsolatban. Két hölgy egyet értett a zsűrivel, kettő nem, aztán nekem kellett véleményt nyilvánítani.
-Mivel nem lenne szabad beszélned, csak mutass rá a kedvencedre.
Odamentem Hozzá, és ezúttal Én simítottam végig a karján. Mindenki mosolygott.
Ezután aznap még egyszer utoljára vissza kellett mennünk a színpadra, hogy megtudjuk, ki búcsúzik a versenytől.
Félkörben megálltunk a közönséggel szemben, a nők a jobb, a férfiak a bal oldalon, én pedig középen álltam, s szorosan fogtam Lala kezét. A két műsorvezető megállt mögöttünk, megkérdezték, hogy odaállhatnak-e közénk, s Lala mosolyogva felelt nekik:
-Sajnálom, de nem engedhetem el a kezét.
Így nem maradt más választásuk, a két oldalunkra álltak, s úgy szólították egyesével azokat a versenyzőket, akik továbbjutottak. A végén rajtunk kívül egy hölgy és két férfi maradt.
A műsorvezető kimondta az egyik férfi nevét - mint továbbjutó, s felém és a másik benn maradt nő felé fordult. Nagyot dobbant a szívem, nem hittem, hogy én juthatok tovább, de reménykedtem. És akkor megtörtént a csoda. A saját nevemet hallottam, de hirtelen nem tudtam, hogy az a kieső vagy a továbbjutó neve-e. Csak álltam egy helyben, miközben Lala boldogan megölelt, s így szólt:
-Bent vagy! Mondtam! Továbbjutottál! Menj a többiekhez.
Kótyagosan, hatalmas mosollyal az arcomon leültem a többiek mellé, s ismét a műsorvezető hangját hallottam:
-És most kiderül, hogy a srácok közül kié az utolsó továbbjutó hely.
Ekkor azt hittem menten összeesek. Csak most tudatosult bennem, hogy Lala még nincs itt a továbbjutók között. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg kiesek-e, s nem vettem észre, hogy Lala helyzete ugyanannyira kérdéses.
-Az nem lehet, hogy Ő kiesik. Az nem lehet...
A műsorvezető ismét megszólalt:
-És aki tovább folytathatja a versenyt...
Mondja már!!!
-Az nem más, mint...
Lala,Lala,Lala! - könyörögtem magamban. Végül – óráknak tűnő másodpercek után – elhangzott a továbbjutott versenyző neve:
-Varga Lajos!
A közönség ujjongott, a versenyzők tapsoltak, Lala pedig hatalmas mosollyal az arcán odaszaladt hozzám, s átölelt. A többiek gratuláltak Neki, a műsorvezetők a kiesettekkel beszéltek, de mi ebből semmit nem hallottunk. Csak öleltük egymást – olyan szorosan, mintha az életünk függne tőle. Abban a percben minden nagyon jó volt.
Always look on the birght side of life!
Az öltözőben ültünk, a 9 versenyző és a műsorvezető. Mind izgatottan vártuk Lala előadását. Ő volt az este első fellépője.
Pár perce mikor a közös szám után visszamentünk a díszletek mögé, még egy „Sok sikert!”-t elsuttogtam, mire ő hálásan rám mosolygott.
És akkor bemondták a nevét, és Ő megjelent a színpadon. Felcsendült a zene, s elkezdett énekelni. Gyönyörű volt. Minden. A Légy jó mindhalálig c. darabból énekelte Az élet szép c. számot. Mindig is imádtam, de most, hogy Lala előadásában hallgattam, teljesen más volt. Kellemes hideg érzés futott végig a gerincemen, és én pár percre minden problémám elfelejtettem. Csak néztem a gyönyörűen csillogó fekete szemeit. Majd vége lett a számnak és Ő meghajolt. A közönség, és az öltözőben is minden ember tapsolt és ujjongott. A zsűri elmondta a véleményét - amit én meg se hallottam - majd Lala bejött az öltözőbe. Odament hozzá a műsorvezető és néhány idétlen kérdést tett fel Neki, amire Ő vidáman válaszolt. Majd következett a második versenyző, Lala pedig leült a megüresedett székre – mellém.
Halkan én is megdicsértem, amit ő egy hálás arc-simogatással köszönt meg. Közben figyeltük a soron következő versenyzőket, néhányukat nevetve, néhányukat ámulattal hallgattuk. Míg végül elérkeztünk az utolsó előtti versenyzőhöz. Hozzám.
Idegesen mentem a színpad mögé, vártam, hogy szólítsanak, s közben imádkoztam, hogy jöjjön ki némi hang a torkomon, mikor megszólalok. Ha kell, végig elverselem a választott szám szövegét, ha énekelni már nem tudok, csak bírják még ki a hangszálaim egy kicsit.Ekkor bemondták a nevem, elcsendesült a nézőtér, s nekem ki kellett mennem. Nyugalmat erőltettem az arcomra, s próbáltam mosolyogni miközben a színpad közepére sétáltam. Megszólalt a zene, s a felvezetés után énekelnem kellett. Azaz kellett volna, ha tudtam volna. Megpróbáltam kiadni egy magasabb hangot, de megremegett a hangom, s éreztem, hogy ez már nem fog menni. De nem adtam fel. Próbáltam minél nyugodtabban elmondani a szöveget, pedig legszívesebben üvöltöttem és sírtam volna.
Pár másodperc után a nézőknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, s nem sokkal később a zsűri egyik tagjától – aki megelégelte a szenvedésem, s leállíttatta a zenét - meg is kapták a magyarázatot.
-Sajnálom, hogy megszakíttattam a zenét, de nem bírtam ezt nézni -mondja- A hölgynek vírusos gégegyulladása van, ezért nem tudott ma énekelni. Ennek ellenére kiállt versenyezni, amit igencsak kevés művész tett volna meg a helyében.
Ezeknél a szavaknál nem bírtam tovább, s könnyek gyűltek a szemembe. A következő szavakat már hozzám intézte:
-Nagyon sajnálom, hogy a ma esti produkciót nem tudjuk értékelni, nagyon szomorú lenne, ha emiatt esnél ki a versenyből. A nézők ha mást nem, remélem legalább ezt a csodálatra méltó bátorságot és akaratot megjutalmazzák azzal, hogy továbbjuttatnak. És még valami; megtiltom, hogy az elkövetkező napokban akárcsak meg is szólalj, vagy fűszereset és csípőset egyél. Ha betartod, van esély, hogy beszélni fogsz tudni. És akkor az éneklésről még nem is beszéltem - ezeket már ő is könnyes szemmel mondta.
Én bólintottam, s a könnyeimmel küszködve visszamentem az öltözőbe, ahol a csapattársaim körben állva vártak, s mikor beértem, mindenki odajött hozzám megölelni, s elmondani, hogy nagyon szépen cselekedtem, s nincs semmi baj. Mindenki. Egy embert kivéve. Mikor a versenyzők végre elengedtek, s leültek, hogy meghallgassák az aznapi utolsó produkciót, én körbenéztem üres helyet keresve. Meg is találtam, s a szomszédos széken csillogó szemekkel ott ült az az ember, aki nem jött oda hozzám rögtön megnyugtatni. Leültem, s míg a többiek már a képernyőt figyelték, én Ránéztem. Először nem mondott semmit, csak finoman megsimogatta a karom, majd a hajam. Beleborzongtam az érintésébe. Végül mégis megszólalt, kissé rekedt hangon.
-Fantasztikus voltál.
Mivel nem beszélhettem, csak egy savanyú mosolyt küldtem felé, mire Ő hozzátette:
-De tényleg. Szerintem a teremből senki nem csinálta volna ezt meg Rajtad kívül. És még ha nem is énekeltél, akkor is fantasztikus és gyönyörű voltál.
Becsuktam a szemem, s elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. Ő felállt, s letérdelt elém a földre, hogy lássa az arcom, ám én hirtelen felálltam és kimentem a mosdóba. Ott a falnak vetettem a hátam, s kitört belőlem a zokogás. Meg sem hallottam, hogy valaki óvatosan benyitott, s mellém sétált. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor egy kéz ismét végigsimított a karomon. Ő állt előttem.
-Nem lesz semmi baj, hidd el. Biztos vagyok benne, hogy tovább fogsz jutni. Ne félj.
Azonban én ezután sem hagytam abba a sírást, csak most már a meghatódottságtól könnyeztem. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem – abba a gyönyörű fekete szemekbe – ám Ő gyengéden az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Én behunytam a szemem, s egy pillanattal később puha ajkakat éreztem a számon. Először csak megpuszilt, majd a nyelvével utat próbált törni a számba, de én ekkor hirtelen eltoltam magamtól. Ő először megütközve nézett rám, majd azonnal nyitotta a száját a bocsánatkérésre:
-Ne haragudj. Nem kellett volna...Kihasználtam a helyzetet, és...
Én hevesen ráztam a fejem, s a szájára tapasztottam a kezem, hogy ne folytassa. Próbáltam megszólalni, hogy elmagyarázzam, semmi kifogásom nem lenne a csók ellen, ha nem lennék beteg, de először csak egy halk nyöszörgés jött ki a számon, utána pedig köhögnöm kellett.
-Ne beszélj! - szólt ijedten – Nem szabad.
Ekkor az arcához hajoltam, s a fülébe suttogtam:
-Csak azért tettem, mert nem akarom, hogy elkapd a betegségem.
Ő finoman megragadta a vállam, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Néhány fürkésző pillantás után ismét magához húzott, s egy újabb puszit adott, majd ennyit mondott:
-Szeretlek.
Már nyitottam a szám, hogy elmondjam, én is hasonlóképp érzek, de ő a számra tette mutatóujját, s lepisszegett.
-Nem kell semmit mondanod. Tudom.
***
Fél órával később ismét kiment az egész csapat a színpadra, hogy egy újabb közös számot adjon elő. Én is kimentem, bár nem énekelhettem, de táncoltam. Ő pedig végig ott állt mellettem, s tánc közben fogta a kezem. Hihetetlenül kellemes és megnyugtató érzés volt.
Majd ennek a számnak is vége lett, mi visszamentünk az öltözőbe, hogy ott meghallgassuk a zsűri sorrendjét.
Először a nők produkcióit mutatták meg, majd pontozták. Várhatóan én voltam az utolsó helyen...
A műsorvezető a zsűri okfejtése után megkérdezte a férfi szereplőket, hogy ők kit tennének az első helyre. Mindenki az én nevemet mondta. A szemem ismét szúrni kezdett, aztán a műsorvezető mosolyogva megkérdezte, hogy „És akkor ki lenne a második?”. Az első négy férfi mind más nevet mondott, az ötödik pedig ismét az én nevem. Erre mindenki nevetett egyet. Velem együtt. Azonban a műsorvezető sem adta fel, a harmadik helyre is rákérdezett. Ezt a választ kapta:
-Ugyanaz a személy.
A választ hallva csak nevetve megrázta a fejét, s nem kérdezett többet.
Ezután következett a férfiak produkciójának felelevenítése. A zsűri elmondta a sorrendjét, s mérhetetlen örömmel hallottam, hogy Őt tették az első helyre. Ezután a nőket kérdezték meg az első hellyel kapcsolatban. Két hölgy egyet értett a zsűrivel, kettő nem, aztán nekem kellett véleményt nyilvánítani.
-Mivel nem lenne szabad beszélned, csak mutass rá a kedvencedre.
Odamentem Hozzá, és ezúttal Én simítottam végig a karján. Mindenki mosolygott.
Ezután aznap még egyszer utoljára vissza kellett mennünk a színpadra, hogy megtudjuk, ki búcsúzik a versenytől.
Félkörben megálltunk a közönséggel szemben, a nők a jobb, a férfiak a bal oldalon, én pedig középen álltam, s szorosan fogtam Lala kezét. A két műsorvezető megállt mögöttünk, megkérdezték, hogy odaállhatnak-e közénk, s Lala mosolyogva felelt nekik:
-Sajnálom, de nem engedhetem el a kezét.
Így nem maradt más választásuk, a két oldalunkra álltak, s úgy szólították egyesével azokat a versenyzőket, akik továbbjutottak. A végén rajtunk kívül egy hölgy és két férfi maradt.
A műsorvezető kimondta az egyik férfi nevét - mint továbbjutó, s felém és a másik benn maradt nő felé fordult. Nagyot dobbant a szívem, nem hittem, hogy én juthatok tovább, de reménykedtem. És akkor megtörtént a csoda. A saját nevemet hallottam, de hirtelen nem tudtam, hogy az a kieső vagy a továbbjutó neve-e. Csak álltam egy helyben, miközben Lala boldogan megölelt, s így szólt:
-Bent vagy! Mondtam! Továbbjutottál! Menj a többiekhez.
Kótyagosan, hatalmas mosollyal az arcomon leültem a többiek mellé, s ismét a műsorvezető hangját hallottam:
-És most kiderül, hogy a srácok közül kié az utolsó továbbjutó hely.
Ekkor azt hittem menten összeesek. Csak most tudatosult bennem, hogy Lala még nincs itt a továbbjutók között. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg kiesek-e, s nem vettem észre, hogy Lala helyzete ugyanannyira kérdéses.
-Az nem lehet, hogy Ő kiesik. Az nem lehet...
A műsorvezető ismét megszólalt:
-És aki tovább folytathatja a versenyt...
Mondja már!!!
-Az nem más, mint...
Lala,Lala,Lala! - könyörögtem magamban. Végül – óráknak tűnő másodpercek után – elhangzott a továbbjutott versenyző neve:
-Varga Lajos!
A közönség ujjongott, a versenyzők tapsoltak, Lala pedig hatalmas mosollyal az arcán odaszaladt hozzám, s átölelt. A többiek gratuláltak Neki, a műsorvezetők a kiesettekkel beszéltek, de mi ebből semmit nem hallottunk. Csak öleltük egymást – olyan szorosan, mintha az életünk függne tőle. Abban a percben minden nagyon jó volt.
Te vagy az életem
Úúúúú o.O Most egy olyan fic jön amiről teljesen elfelejtettem, hogy ilyet is írtam. o.O Degáááz. xD Ismét egy Harry Potteres. (Én mondtam hogy nagyon mániákus voltam...) Slash. Tehát fiú-fiú szerelem. Méghozzá Draco és Harry. x) Ezt csak úgy figyelmeztetésként, hogy tudjátok... De semmi 16-os karikás rész nincs benne. x)
Te vagy az életem
Draco Malfoy unottan ült a hatalmas nappali egyik kényelmes foteljében, és próbált nem gondolni a szerelmére. Lassan egy éve, hogy minden este magányosan üldögélt a kedvenc foteljében, és várta, hátha aznap betoppan végre az ajtón az a bizonyos személy.
Eddig hiába várt, a napok csak teltek és szerelméről semmi hír nem volt. Neki pedig napról napra egyre jobban hiányzott barátja, és az, hogy láthassa a fekete tincseit, a smaragdzöld szemeit, és hallhassa azt a bársonyos mély hangját, nem utolsó sorban pedig szerette volna ismét szorosan magához ölelni és megcsókolni a férfit.
De Harry Potter csak nem akart betoppanni azon az ajtón.
Draco azonban nem adta fel a reményt, biztos volt benne, hogy szerelme vissza fog jönni hozzá. Hiszen megígérte neki.
Így hát a szőke férfi minden este addig várta társát, míg el nem nyomta az álom a fotelben ülve. Reggel pedig mikor felébredt, csalódottan konstatálta, hogy semmi nem változott az előző este óta.
Ez a nap azonban más volt. Draco már ébredés után érezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Habár ugyanúgy dolgozott mind otthon, mind a munkahelyén, mint bármelyik másik napon, tudta, hogy ma valami mégis megváltozik.
Ezen az estén ugyanis, miután Draco elbóbiskolt az Esti Próféta olvasása közben, a város másik végén Harry Potter kissé álmosan, de boldog mosollyal vett egy szál fehér rózsát a virágüzletben, arra gondolva, barátja mennyire fog neki örülni.
Így hát miután gondosan elhelyezte a szépen megkötött virágot a kocsija hátsó ülésén, elfoglalta helyét a vezetőülésen, s gondolkodás nélkül szerelme háza felé hajtott, oda, ahol egy évvel ezelőtt még együtt éltek.
Miután leparkolt a megfelelő ház előtt, kivette a hátsó ülésről a virágot, és a még külföldön beszerzett ajándékcsomagot, s halkan belopózott a házba, egyenesen a nappaliba.
Mikor meglátta Dracot a fotelben aludni, önkéntelenül is széles mosolyra húzódott a szája, arra gondolva, milyen elbűvölő így a másik férfi.
Mikor kigyönyörködte magát a látványban, óvatosan a szőke elé lépdelt, majd lehajolt hozzá, s egy lágy csókot lehelt az ajkaira. A másik erre mozgolódni kezdett, majd álmosan kinyitotta szemét. Először azt hitte, csak képzelődik, s többször is megdörgölte a szemeit, mire megszólalt:
- Harry? Tényleg te vagy az?
- Igen, tudomásom szerint én vagyok az – felelte a férfi, aki eddig csak mosolyogva figyelte társa reakcióját.
- Óh, Harry, tudtam, hogy haza fogsz jönni! - kiáltotta Draco, miközben barátja nyakába vetette magát, majd megcsókolta a férfit, mintegy ezzel véve bizonyítékot az ottlétére.
- Annyira hiányoztál! - mondta a szőke, miután szétváltak ajkaik.
- Te is nagyon hiányoztál nekem.
- Annyira féltem, hogy valami bajod esik, vagy hogy sosem jössz vissza, vagy hogy találtál valaki mást... - folytatta Draco könnyes szemekkel.
- Jaj, de hülye vagy, tudod jól, hogy nincs még egy olyan élőlény a Földön, mint te! Ha akarnék, se tudnék mást szeretni – mosolygott Harry, miközben letörölte barátja könnyeit.
- Akkor is nagyon féltem. És iszonyatosan hiányoztál. Azt hittem, beleőrülök... Meg kell ígérned, hogy soha, de soha többet nem hagysz itt egyedül ilyen hosszú időre! Én még egyszer nem bírnám ki...
- Megígérem, soha többé nem hagylak egyedül – válaszolta a fekete hajú férfi, s ismét megcsókolta szerelmét.
- Tudod, szívem... - kezdte Draco a csók után – Rájöttem, hogy én nélküled nem tudnék mit kezdeni az életben. Ha.. ha bármi bajod lenne, vagy ha … ha ne adj' Merlin meghalnál... én azt nem bírnám ki. Én nélküled nem bírnék élni. Te vagy az életem, és nélküled én semmi lennék. Annyira jó, hogy itt vagy nekem. Nagyon szeretlek – súgta, barátja nyakába fúrva az arcát.
- Én is nagyon szeretlek, és nem kell aggódnod, örökké veled leszek, történjék bármi – mondta Harry, s még közelebb húzta magához a másik férfit.
Számos percig álltak így összefonódva a nappali félhomályában, míg végül Draco – immár ő is szélesen mosolyogva – újfent megcsókolta szerelmét, majd elkezdte húzni a lépcső felé, egyenesen fel az emeleten lévő hálószobájukba...
Meglepetés!
Na hát újra itt. Egy újabb fic-kel. :) Megintcsak egy Harry Potteres, könnyedebb írás. Egyik legjobb barátnőm szülinapjára íródott. Szóval úgy tessék nézni. :D
Meglepetés!
Arabella Wright fáradtan ébredt fel ezen a csütörtök reggelen. Hosszú volt az előző éjszakája, ennél fogva későn aludt el, és nem sikerült kialudnia magát. Miután megdörzsölte a szemeit, hogy lásson is egy kicsit, rápillantott az órájára, és meglepetten konstatálta, hogy már egy órája suliban kéne lennie. Hiába, ezen a héten kezdődött ismét a tanítás, és még nem sikerült hozzászoknia a korán keléshez.
Így hát idegesen kikászálódott az ágyából és a fürdő felé indult. Félúton azonban meggondolta magát.
- Ha már úgyis lekéstem egy óráról, akkor fölösleges bemennem, mire elkészülnék úgyis vége lenne a másodiknak is, utolsó órára meg fölösleges bemennem... Inkább visszafekszem – gondolta magában, majd eleget téve elhatározásának, levetette magát a puha takaróra, s hamarosan ismét elnyomta őt az álom.
°°°
Két órával később immár jóval kipihentebben ébredt fel ismét, s ezúttal sikeresen eljutott a fürdőszobába is. Rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy készítsen valamit reggelire. Vagyis ez esetben inkább ebédre. A gabonapehely és a lekváros pirítós között vacillált, majd végül egy harmadik lehetőség mellett döntve rántottát készített.
Mikor ezzel a tevékenységgel végzett, fogta az immáron kész ebédjét és leült vele a nappali kényelmes foteljainak egyikébe. Már épp hozzákezdett volna az evéshez, amikor is hangos kopogás zavarta meg a ház csöndjét. Jobbra tekintett, s észrevette, hogy az egyik ablak párkányán egy bagoly ül, és csőrével az üveget kocogtatja, ezzel eredményezve a zavaró hangokat.
Bella kikászálódott kényelmes ülőhelyéből, majd beengedte a madarat, ami egy levelet pottyantott a rántottájára, majd stílusosan távozott a nyitott ablakon keresztül. Főhősünk miután bezárta az ablakot, visszament az ebédjéhez, majd kezébe vette a paprikától pirosra színeződött papírlapot.
Széthajtogatta, majd szemügyre vette a levél tartalmát. Azaz olvasni kezdte az ismerős kézírást.
Drága Husom,
Ne haragudj, hogy reggel egy szó nélkül elmentem otthonról, de hajnali 5 óra volt, és nem akartalak felébreszteni.
Délután kicsit később érek haza, mint szoktam, ugyanis túlóráznom kell.
Remélem veled minden rendben, és este majd találkozunk.
Addig is légy jó!
Ölel,
Perselus
- Hát persze, Perselus! - csapott a homlokára Bella, mikor a levél végére ért – Ezért volt akkor hiányérzetem...
Hogy mondjátok? Ja, itt lenne az ideje, hogy felvázoljam a helyzetet, igaz? Nos, hát Arabella Wright egy 22 éves életvidám boszorkány, aki a múlt évben költözött össze élete szerelmével, Perselus Pitonnal, aki úgy döntött, otthagyja a Roxfortot és a tanári állást, hogy többet lehessen együtt szerelmével. (Hát nem édes?) Így most a párocska London külvárosában élt egy takaros kis házban. Arabella átoktörőnek tanult, míg Perselus egy neves cégnek dolgozott, s egész álló nap új bájitalok feltalálásán, vagy a régiek tökéletesítésén törte magát.
Na, most már ha mindenki képben van, vissza is térhetünk a fentebb említett takaros kis ház nappalijába, ahol Bella értetlenkedve bámult maga elé.
- Kicsit később ér haza? Túlóráznia kell? De hiszen csak hónap elején szokták tovább benntartani, mikor új megrendelések érkeznek. Most viszont... Várjunk, hányadika is van? - töprengett hangosan.
- 2008. szeptember 4-e – kapta meg a választ a megbűvölt naptártól, ami vele szemben a falon helyezkedett el.
- Szeptember 4-e?! Az nem lehet... De hát akkor van a születésnapom! Merlinem, hogy feledkezhettem meg róla? Egy pillanat... Nem csak én felejtettem el... Egyetlen ismerősöm sem köszöntött fel, még csak egy üdvözlőlapot sem kaptam! - fakadt ki, miközben kiment az előszobába, hogy megnézze az aznapi postát. Azonban a Reggeli Prófétán kívül semmi nem várta. - Még... még Perselus is megfeledkezett róla, annyit sem írt, hogy Boldog Szülinapot!
Mikor mindez tudatosult Bellában, teljes letargiába zuhant, és egész délután csak ült a kedvenc foteljében és csokival csillapította az éhségét. Vagy inkább a szomorúságát.
Majd mikor már kezdett unalmassá válni a dolog, úgy délután 4 környékén, levágta a csokis dobozt maga mellé, s mérgesen pattant fel az ülőhelyről.
- Csak azért sem fogok egész nap itt szenvedni és csokival tömni magam! Még a végén elrontom az alakom... Egy Perselus Piton nem ér annyit! - mondta magának, de következő mondata megcáfolta az előzőt – Attól, hogy mindennél jobban szeretem... Nem érdemli meg akkor sem! Egyébként is, lehet, hogy nem felejtette el, csak... - nem tudta befejezni a mondatot. - A fenébe is, akkor sem fogok búslakodni! Inkább rendbe szedem magam és elmegyek egy szórakozóhelyre. Majd egyedül megünneplem a születésnapom.
Azzal újfent berobogott a fürdőszobába és röpke másfél óra alatt kicsinosította magát. (Értsd: zuhanyozott, hajat és fogat mosott, sminkelt, stb.) Majd átment a hálószobájába, hogy megfelelő ruhát találjon magának. Miután kipakolta a fél szekrényét, rátalált a megfelelő ruhadarabra: egy szűk pánt nélküli fekete bársony ruhára, aminek a felső része fűzős volt, a szoknyája pedig térd fölött végződött. Mellé megkereste kedvenc nyakláncát is, majd nekilátott, hogy átöltözzön. Mikor elkészült, elégedetten pillantott végig a tükörbeli hasonmásán.
Végezetül hátul feltűzte a haját, elől pedig szabadon hagyott pár tincset, ami lágy hullámokban hullt az arcába.
Mikor kigyönyörködte magát a tükörképében, visszament a földszintre, egy kisebb fekete táskába összepakolta a szükséges dolgokat, majd átment az előszobába, hogy felvegyen egy szintén fekete lapos sarkú cipőt. Már épp végzett ezzel is, mikor az udvaron egy hangos pukkanás jelezte, hogy vőlegénye hazaért. Bizony, ugyanis Perselussal már az esküvőjüket tervezgették.
Pár másodperccel később a Bájitalok Mestere csakugyan megjelent az előszobában, s csodálkozva nézett Bellára.
- Készülsz valahová?
- Igen, készülök. Éppen szórakozni indultam – felelte a boszorkány duzzogva, látván, hogy Perselusnak esze ágában sincs őt felköszönteni.
- Jaj, ne már, Husom, hulla fáradt vagyok, most értem haza, nincs kedvem holmi diszkókban tölteni az estét.
- Neked nem is kell ott töltened az estéd. Egyedül megyek – válaszolta Bella, s már indult a bejárati ajtó felé, mikor a varázsló elkapta a karját.
- Valami baj van?
- Ugyan, semmi baj nincs! - fakadt ki menyasszonya – Igaz, hogy minden barátom és Te is elfelejtettétek a születésnapomat, de nem, az ég világon semmi baj nincs!
- Áh már értem! - mosolyodott el Perselus.
- Most meg mi olyan vicces?! - kiabált rá Bella.
- Gyere velem, mutatok valamit – felelte válasz helyett a kérdezett, s kivezette Bellát az udvarra.
A lányt csodálatos látvány fogadta. Az egész kert ki volt világítva, mindenhonnan lampionok lógtak, s középen egy hatalmas asztal állt, székekkel körülvéve, felette pedig rengeteg szentjánosbogár repkedett, az alábbi feliratot kirajzolva: „Very Happy Birthday, My Darling!”
Bella a meglepettségtől csak tátogni tudott, ekkor viszont gyertyák gyúltak a fűben, ismerős arcokat világítva meg. Rengetegen ott voltak, régi és új osztálytársak, barátok, szülők, és mind azért jöttek el, hogy felköszöntsék őt.
Perselus vezénylésére ekkor a vendégek felálltak a fűből, megszólalt a zene, s mindenki énekelni kezdte a „Happy Birthday to You” című számot. Bella meghatódva nézett rájuk, s mikor vége lett a dalnak, Perselushoz fordult.
- Mi ez az egész? Én azt hittem...
- Meglepetéééééés! - kiáltotta Perselus, s megcsókolta menyasszonyát, majd az asztalhoz vezette, amin egy hatalmas fekete erdő torta állt, tetején meggyből kirakva a felirat: „Boldog Szülinapot, Bella!”
Meglepetés!
Arabella Wright fáradtan ébredt fel ezen a csütörtök reggelen. Hosszú volt az előző éjszakája, ennél fogva későn aludt el, és nem sikerült kialudnia magát. Miután megdörzsölte a szemeit, hogy lásson is egy kicsit, rápillantott az órájára, és meglepetten konstatálta, hogy már egy órája suliban kéne lennie. Hiába, ezen a héten kezdődött ismét a tanítás, és még nem sikerült hozzászoknia a korán keléshez.
Így hát idegesen kikászálódott az ágyából és a fürdő felé indult. Félúton azonban meggondolta magát.
- Ha már úgyis lekéstem egy óráról, akkor fölösleges bemennem, mire elkészülnék úgyis vége lenne a másodiknak is, utolsó órára meg fölösleges bemennem... Inkább visszafekszem – gondolta magában, majd eleget téve elhatározásának, levetette magát a puha takaróra, s hamarosan ismét elnyomta őt az álom.
°°°
Két órával később immár jóval kipihentebben ébredt fel ismét, s ezúttal sikeresen eljutott a fürdőszobába is. Rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy készítsen valamit reggelire. Vagyis ez esetben inkább ebédre. A gabonapehely és a lekváros pirítós között vacillált, majd végül egy harmadik lehetőség mellett döntve rántottát készített.
Mikor ezzel a tevékenységgel végzett, fogta az immáron kész ebédjét és leült vele a nappali kényelmes foteljainak egyikébe. Már épp hozzákezdett volna az evéshez, amikor is hangos kopogás zavarta meg a ház csöndjét. Jobbra tekintett, s észrevette, hogy az egyik ablak párkányán egy bagoly ül, és csőrével az üveget kocogtatja, ezzel eredményezve a zavaró hangokat.
Bella kikászálódott kényelmes ülőhelyéből, majd beengedte a madarat, ami egy levelet pottyantott a rántottájára, majd stílusosan távozott a nyitott ablakon keresztül. Főhősünk miután bezárta az ablakot, visszament az ebédjéhez, majd kezébe vette a paprikától pirosra színeződött papírlapot.
Széthajtogatta, majd szemügyre vette a levél tartalmát. Azaz olvasni kezdte az ismerős kézírást.
Drága Husom,
Ne haragudj, hogy reggel egy szó nélkül elmentem otthonról, de hajnali 5 óra volt, és nem akartalak felébreszteni.
Délután kicsit később érek haza, mint szoktam, ugyanis túlóráznom kell.
Remélem veled minden rendben, és este majd találkozunk.
Addig is légy jó!
Ölel,
Perselus
- Hát persze, Perselus! - csapott a homlokára Bella, mikor a levél végére ért – Ezért volt akkor hiányérzetem...
Hogy mondjátok? Ja, itt lenne az ideje, hogy felvázoljam a helyzetet, igaz? Nos, hát Arabella Wright egy 22 éves életvidám boszorkány, aki a múlt évben költözött össze élete szerelmével, Perselus Pitonnal, aki úgy döntött, otthagyja a Roxfortot és a tanári állást, hogy többet lehessen együtt szerelmével. (Hát nem édes?) Így most a párocska London külvárosában élt egy takaros kis házban. Arabella átoktörőnek tanult, míg Perselus egy neves cégnek dolgozott, s egész álló nap új bájitalok feltalálásán, vagy a régiek tökéletesítésén törte magát.
Na, most már ha mindenki képben van, vissza is térhetünk a fentebb említett takaros kis ház nappalijába, ahol Bella értetlenkedve bámult maga elé.
- Kicsit később ér haza? Túlóráznia kell? De hiszen csak hónap elején szokták tovább benntartani, mikor új megrendelések érkeznek. Most viszont... Várjunk, hányadika is van? - töprengett hangosan.
- 2008. szeptember 4-e – kapta meg a választ a megbűvölt naptártól, ami vele szemben a falon helyezkedett el.
- Szeptember 4-e?! Az nem lehet... De hát akkor van a születésnapom! Merlinem, hogy feledkezhettem meg róla? Egy pillanat... Nem csak én felejtettem el... Egyetlen ismerősöm sem köszöntött fel, még csak egy üdvözlőlapot sem kaptam! - fakadt ki, miközben kiment az előszobába, hogy megnézze az aznapi postát. Azonban a Reggeli Prófétán kívül semmi nem várta. - Még... még Perselus is megfeledkezett róla, annyit sem írt, hogy Boldog Szülinapot!
Mikor mindez tudatosult Bellában, teljes letargiába zuhant, és egész délután csak ült a kedvenc foteljében és csokival csillapította az éhségét. Vagy inkább a szomorúságát.
Majd mikor már kezdett unalmassá válni a dolog, úgy délután 4 környékén, levágta a csokis dobozt maga mellé, s mérgesen pattant fel az ülőhelyről.
- Csak azért sem fogok egész nap itt szenvedni és csokival tömni magam! Még a végén elrontom az alakom... Egy Perselus Piton nem ér annyit! - mondta magának, de következő mondata megcáfolta az előzőt – Attól, hogy mindennél jobban szeretem... Nem érdemli meg akkor sem! Egyébként is, lehet, hogy nem felejtette el, csak... - nem tudta befejezni a mondatot. - A fenébe is, akkor sem fogok búslakodni! Inkább rendbe szedem magam és elmegyek egy szórakozóhelyre. Majd egyedül megünneplem a születésnapom.
Azzal újfent berobogott a fürdőszobába és röpke másfél óra alatt kicsinosította magát. (Értsd: zuhanyozott, hajat és fogat mosott, sminkelt, stb.) Majd átment a hálószobájába, hogy megfelelő ruhát találjon magának. Miután kipakolta a fél szekrényét, rátalált a megfelelő ruhadarabra: egy szűk pánt nélküli fekete bársony ruhára, aminek a felső része fűzős volt, a szoknyája pedig térd fölött végződött. Mellé megkereste kedvenc nyakláncát is, majd nekilátott, hogy átöltözzön. Mikor elkészült, elégedetten pillantott végig a tükörbeli hasonmásán.
Végezetül hátul feltűzte a haját, elől pedig szabadon hagyott pár tincset, ami lágy hullámokban hullt az arcába.
Mikor kigyönyörködte magát a tükörképében, visszament a földszintre, egy kisebb fekete táskába összepakolta a szükséges dolgokat, majd átment az előszobába, hogy felvegyen egy szintén fekete lapos sarkú cipőt. Már épp végzett ezzel is, mikor az udvaron egy hangos pukkanás jelezte, hogy vőlegénye hazaért. Bizony, ugyanis Perselussal már az esküvőjüket tervezgették.
Pár másodperccel később a Bájitalok Mestere csakugyan megjelent az előszobában, s csodálkozva nézett Bellára.
- Készülsz valahová?
- Igen, készülök. Éppen szórakozni indultam – felelte a boszorkány duzzogva, látván, hogy Perselusnak esze ágában sincs őt felköszönteni.
- Jaj, ne már, Husom, hulla fáradt vagyok, most értem haza, nincs kedvem holmi diszkókban tölteni az estét.
- Neked nem is kell ott töltened az estéd. Egyedül megyek – válaszolta Bella, s már indult a bejárati ajtó felé, mikor a varázsló elkapta a karját.
- Valami baj van?
- Ugyan, semmi baj nincs! - fakadt ki menyasszonya – Igaz, hogy minden barátom és Te is elfelejtettétek a születésnapomat, de nem, az ég világon semmi baj nincs!
- Áh már értem! - mosolyodott el Perselus.
- Most meg mi olyan vicces?! - kiabált rá Bella.
- Gyere velem, mutatok valamit – felelte válasz helyett a kérdezett, s kivezette Bellát az udvarra.
A lányt csodálatos látvány fogadta. Az egész kert ki volt világítva, mindenhonnan lampionok lógtak, s középen egy hatalmas asztal állt, székekkel körülvéve, felette pedig rengeteg szentjánosbogár repkedett, az alábbi feliratot kirajzolva: „Very Happy Birthday, My Darling!”
Bella a meglepettségtől csak tátogni tudott, ekkor viszont gyertyák gyúltak a fűben, ismerős arcokat világítva meg. Rengetegen ott voltak, régi és új osztálytársak, barátok, szülők, és mind azért jöttek el, hogy felköszöntsék őt.
Perselus vezénylésére ekkor a vendégek felálltak a fűből, megszólalt a zene, s mindenki énekelni kezdte a „Happy Birthday to You” című számot. Bella meghatódva nézett rájuk, s mikor vége lett a dalnak, Perselushoz fordult.
- Mi ez az egész? Én azt hittem...
- Meglepetéééééés! - kiáltotta Perselus, s megcsókolta menyasszonyát, majd az asztalhoz vezette, amin egy hatalmas fekete erdő torta állt, tetején meggyből kirakva a felirat: „Boldog Szülinapot, Bella!”
2009. május 8., péntek
Gólyabál
És mára ez az utolsó. x) Szintén egy rövidebb írás, szintén abból a 20%-ból.
És ez volt az első olyan írásom - emlékezetem szerint -, amit közzétettem a neten. x)
És ez volt az első olyan írásom - emlékezetem szerint -, amit közzétettem a neten. x)
Gólyabál
Kora este volt és én a suli aulájában ültem és beszélgettem egyik drága haverommal. A zene hangosan szólt a színpadról, és az aula tele volt táncoló felsőbb évesekkel. A gólyák többsége pedig a folyosókon sétált, beszélgetett, vagy épp egy teremben ült és éhségét csillapította. Pont mint mi tavaly ilyenkor. Lévén, hogy egy fiú osztálytársunk sem volt hajlandó táncolni, így mi is csak végig unatkoztuk az estét, és még a szépségkirálynő választás előtt leléptünk.
Nem is értem, hogy idén miért jöttem el megint a bálra. A fiúk nem sokat változtak, most is szívesebben ülnek és hülyéskednek, minthogy táncoljanak. Na de mindegy is, ha már itt vagyok, legalább próbáljam meg jól érezni magam.
Ebben haverom akart segíteni, aki egész este vicces sztorikat mesélt.
Történetünk kezdetén is épp azt ecsetelte, hogy mi történt vele a nyáron Horvátországban, amikor is kezdtem unni a dolgot, és levéve barátomról a pillantásom, jobbra tekintettem, hátha megpillantom egyik barátnőmet, aki megmenthet a szóáradattól.
Ehelyett azonban valami egészen mást vettem észre. A szekrények mentén egy ismerős alak közeledett, mire a szívem nagyot dobbant. De nem, valamit biztosan csak rosszul látok, hiszen ez nem lehet Ő. Ő most Amerikában van és csak fél év múlva esedékes a hazatérése. Sajnos. De mégis, minél közelebb jön az alak, annál jobban hasonlít Rá. És... ez a valaki mintha egyenesen felém tartana. Tovább bámulom – osztálytársam hangját meg se hallva - , és gyanúm beigazolódni látszik. Az „idegen” megáll előttem. Én pedig továbbra is tátott szájjal, nagyokat pislogva bámulok rá. Ez az alak teljesen úgy néz ki, mint Ő. Várjunk... de hiszen ez az alak Ő maga! De ez hogyan lehetséges? Csak képzelődöm?
Merengésemből egy bársonyosan mély hang szakít ki. Az Ő hangja.
- Szabad egy táncra, kisasszony? - kérdezi mosolyogva, s felém nyújtja a kezét.
Nem mozdulok. Még mindig nem hiszek a szememnek.
- Marci? - nyögöm ki végül a kérdést.
- Nehéz volt rájönni? - kérdezi válasz helyett, amiből megbizonyosodok róla, hogy nem a szemem káprázik. Ez tényleg Ő!
Elfogadom a felém nyújtott kezet, s felállok a székről, de még mielőtt egy lépést is mozdulhatna, átölelem a derekát, s a nyakába borulok. Egy szót sem szólok, csak görcsösen kapaszkodok belé, mintha az életem függne tőle.
- Én is nagyon örülök, de elengednél addig, míg a táncparkettre vezetlek? - kérdezi. Hallom a hangszínéből, hogy még mindig vigyorog.
- Nem – válaszolom, fel sem nézve – Soha többet nem engedlek el, különben megint elmész.
- Vagy én ébredek fel – fejeztem be magamban a mondatot.
Lehet, hogy ez az egész csak egy álom, sőt, nagyon valószínű, de nem érdekel, nem akarom, hogy vége legyen. Márpedig ha elengedném, akkor Ő bármelyik pillanatban semmivé foszolhatna.
- Nem megyek el. Ígérem – hallom a hangját, s a következő pillanatban érzem, hogy lefejti a kezem a derekáról, messzebb tol magától, s megemeli az állam, hogy ránézzek, majd magához húz és megcsókol. Én pedig semmi mással nem törődve ismét átölelem, és viszonzom a csókot, amit úgy szomjaztam, mintha egy csepp frissítő víz lett volna a sivatag melegében.
Nagy sokára végül elszakadnak egymástól az ajkaink, de továbbra is görcsösen öleljük egymást.
Ő a szemembe néz, s kivételesen nem mosolyogva ennyit mond:
- Tudom, hogy elcsépelt, de nincs rá jobb szó... Szeretlek.
Nem minden az, aminek látszik
Na, hát ez a történet utolsó befejezett része. A hatodikat ugyan még elkezdtem, de 10 sornál több nincs meg belőle, tehát nem látom értelmét feltölteni.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...
Nem minden az aminek látszik
5. rész
Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.
-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.
-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...
Nem minden az aminek látszik
5. rész
Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.
-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.
-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
4. rész
Kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Az a csók valami fantasztikus volt! Egyszerre volt lágy és követelőző, édes és savanyú.
De még mielőtt bármelyikőnk is kiélvezhette volna, ellöktem magamtól Finnt, s a legrosszabbat tettem, amit ilyenkor tehettem: egy szó nélkül elrohantam, vissza a kastélyba.
Mikor a bejárati csarnokba értem, lelassítottam, s azon töprengtem, hova menjek. Végül a hasam megadta a választ egy hangos korgás képében. Mivel egész délelőtt nem ettem, kicsit megéheztem mostanra, s egy korai ebédhez már épp elég sok volt az idő, így a nagyterem felé vettem az irányt. Szerencsémre az asztalok már roskadoztak a tálaktól, de még csak pár diák ült körülöttük. A legtöbben még a parkban, Roxmortsban, vagy az ágyukban pihentek.
Leültem a Griffendél asztalának egyik végébe, s szedtem magamnak a salátából. Bármennyire is éhes voltam, néhány falat után csak turkáltam az ételt, s Finnen gondolkoztam – ismét. Átkoztam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elrohantam. Általában egy csók után nem ezt szoktam tenni... És ez a csók egyébként is nagyon finom volt, ráadásul nagyon tetszett Finn, s azt állította, hogy én is neki... Mégis, megijedtem, mikor megcsókolt, s úgy éreztem, hogy ez nem helyes.
Most bezzeg azt kívánom, bárcsak ott ülnék még a padon, az ölelésébe burkolózva!
Hiába, sosem volt könnyű rajtam kiigazodni.
Időközben egyre több diák éhezett meg, s ült le az asztalokhoz, így úgy gondoltam, ideje, hogy menjek. Mikor felálltam, a tányérom eltűnt az asztalról, s helyette egy tiszta teríték jelent meg.
-Csodásak ezek a manók! - gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé. Az ajtóban összefutottam Bellával, aki csodálkozva nézett rám.
-Hát te? Hogyhogy egyedül?
-Sosem vágytam kíséretre az ebédemhez... - morogtam, kitérve az igazi válasz elől.
-Na de mi van Finnel?
-Honnan kéne tudnom?
-Onnan, hogy az előbb még kettesben voltatok!
-Csak mert te faképnél – szó szerint – hagytál minket! - világítottam rá.
-És utána mi történt?
-Miss Chord! Miss Wright! Örülnék, ha nem az ajtóban beszélnék meg a bizonyára nagyon izgalmas magánéletüket!
-Elnézést, McGalagony professzor, már megyünk – feleltem, s kislisszoltam a folyosóra.
-Várj, Hell, hozok valami kaját, aztán beszámolsz nekem a történtekről. Addig el ne menj! - kiáltott utánam Bella, mire megtorpantam, s kénytelen voltam visszafordulni.
-Jól van, de akkor haladj! Egyébként is, most kajáltál nemrég! - mondtam még neki, majd hátam a falnak vetve leültem a csarnok hideg kövére.
Két perccel később Bella egy húsos szendviccsel lépett ki az ajtón.
-Helena! Hol a francban vagy?
-Itt vagyok, ne kiabálj már – sóhajtottam, miközben feltápászkodtam – Pfuj, hogy tudod te megenni azt a vackot? - fintorogtam, az ebédjére pillantva.
-Úgy, hogy én nem vagyok vega – jött az egyszerű válasz.
-Na, és most részletesen mondd el, hogy mi történt – tért vissza az őt érdeklő témához, miközben nagyot harapott a szendvicsbe – Hm, isteni!
Egy hitetlenkedő fintor kíséretében betereltem őt egy seprűtárolóba, s csak azután voltam hajlandó mesélni.
-Miért jöttünk ide?
-Mert itt nem áll fenn az a veszély, hogy Finnbe botlunk.
Barátnőm megforgatta a szemét, majd újfent nyaggatni kezdett, hogy meséljek, mire kénytelen-kelletlen beszámoltam neki mindenről.
-Hát te nem vagy normális, már ne is haragudj! - fakadt ki, mikor a történet végére értem.
-Köszi.
-Én megteremtem neked a tökéletes pillanatot, erre te elrohansz tőle. Mégis miért? Olyan rosszul csókol?
-Nem, dehogyis, sőt...! Nem t'om, miért rohantam el. Megijedtem.
-Mitől, hogy megesz?
-Nagyon vicces – morogtam – Fogalmam sincs, rossz érzésem volt.
-Mégse tetszik a srác, vagy mi?
-De igen, nagyon, de szerintem valami nem stimmel vele. Túl tökéletes.
-Ezt most nem mondod komolyan! - hitetlenkedett Bella – Az a bajod Finnel, hogy túl tökéletes? Örülj neki, és csapj le rá, amíg más meg nem teszi helyetted! Na, gyerünk, menj és keresd meg, aztán kérj bocsánatot tőle.
-De az totál gáz lesz! - ellenkeztem.
-Csókold meg, mielőtt reagálhatna, és nem lesz az. Na, gyerünk. A klubhelyiségben találkozunk.
-Rendben – morogtam megadóan, s elindultam a márványlépcsőn, gondolva, hogy Finn már bejött a parkból.
Ne higgyétek ám, hogy ilyen könnyen parancsolgathat nekem bárki, de Bellát elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam: a legjobbat akarja nekem. Meg egyébként is, külső szemmel könnyebb átlátnia a helyzetet, mint nekem. Nem egyszer előfordult már, hogy ő állított meg az utolsó pillanatban, mikor elvakultságból valami őrültséget akartam csinálni... És viszont.
4. rész
Kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Az a csók valami fantasztikus volt! Egyszerre volt lágy és követelőző, édes és savanyú.
De még mielőtt bármelyikőnk is kiélvezhette volna, ellöktem magamtól Finnt, s a legrosszabbat tettem, amit ilyenkor tehettem: egy szó nélkül elrohantam, vissza a kastélyba.
Mikor a bejárati csarnokba értem, lelassítottam, s azon töprengtem, hova menjek. Végül a hasam megadta a választ egy hangos korgás képében. Mivel egész délelőtt nem ettem, kicsit megéheztem mostanra, s egy korai ebédhez már épp elég sok volt az idő, így a nagyterem felé vettem az irányt. Szerencsémre az asztalok már roskadoztak a tálaktól, de még csak pár diák ült körülöttük. A legtöbben még a parkban, Roxmortsban, vagy az ágyukban pihentek.
Leültem a Griffendél asztalának egyik végébe, s szedtem magamnak a salátából. Bármennyire is éhes voltam, néhány falat után csak turkáltam az ételt, s Finnen gondolkoztam – ismét. Átkoztam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elrohantam. Általában egy csók után nem ezt szoktam tenni... És ez a csók egyébként is nagyon finom volt, ráadásul nagyon tetszett Finn, s azt állította, hogy én is neki... Mégis, megijedtem, mikor megcsókolt, s úgy éreztem, hogy ez nem helyes.
Most bezzeg azt kívánom, bárcsak ott ülnék még a padon, az ölelésébe burkolózva!
Hiába, sosem volt könnyű rajtam kiigazodni.
Időközben egyre több diák éhezett meg, s ült le az asztalokhoz, így úgy gondoltam, ideje, hogy menjek. Mikor felálltam, a tányérom eltűnt az asztalról, s helyette egy tiszta teríték jelent meg.
-Csodásak ezek a manók! - gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé. Az ajtóban összefutottam Bellával, aki csodálkozva nézett rám.
-Hát te? Hogyhogy egyedül?
-Sosem vágytam kíséretre az ebédemhez... - morogtam, kitérve az igazi válasz elől.
-Na de mi van Finnel?
-Honnan kéne tudnom?
-Onnan, hogy az előbb még kettesben voltatok!
-Csak mert te faképnél – szó szerint – hagytál minket! - világítottam rá.
-És utána mi történt?
-Miss Chord! Miss Wright! Örülnék, ha nem az ajtóban beszélnék meg a bizonyára nagyon izgalmas magánéletüket!
-Elnézést, McGalagony professzor, már megyünk – feleltem, s kislisszoltam a folyosóra.
-Várj, Hell, hozok valami kaját, aztán beszámolsz nekem a történtekről. Addig el ne menj! - kiáltott utánam Bella, mire megtorpantam, s kénytelen voltam visszafordulni.
-Jól van, de akkor haladj! Egyébként is, most kajáltál nemrég! - mondtam még neki, majd hátam a falnak vetve leültem a csarnok hideg kövére.
Két perccel később Bella egy húsos szendviccsel lépett ki az ajtón.
-Helena! Hol a francban vagy?
-Itt vagyok, ne kiabálj már – sóhajtottam, miközben feltápászkodtam – Pfuj, hogy tudod te megenni azt a vackot? - fintorogtam, az ebédjére pillantva.
-Úgy, hogy én nem vagyok vega – jött az egyszerű válasz.
-Na, és most részletesen mondd el, hogy mi történt – tért vissza az őt érdeklő témához, miközben nagyot harapott a szendvicsbe – Hm, isteni!
Egy hitetlenkedő fintor kíséretében betereltem őt egy seprűtárolóba, s csak azután voltam hajlandó mesélni.
-Miért jöttünk ide?
-Mert itt nem áll fenn az a veszély, hogy Finnbe botlunk.
Barátnőm megforgatta a szemét, majd újfent nyaggatni kezdett, hogy meséljek, mire kénytelen-kelletlen beszámoltam neki mindenről.
-Hát te nem vagy normális, már ne is haragudj! - fakadt ki, mikor a történet végére értem.
-Köszi.
-Én megteremtem neked a tökéletes pillanatot, erre te elrohansz tőle. Mégis miért? Olyan rosszul csókol?
-Nem, dehogyis, sőt...! Nem t'om, miért rohantam el. Megijedtem.
-Mitől, hogy megesz?
-Nagyon vicces – morogtam – Fogalmam sincs, rossz érzésem volt.
-Mégse tetszik a srác, vagy mi?
-De igen, nagyon, de szerintem valami nem stimmel vele. Túl tökéletes.
-Ezt most nem mondod komolyan! - hitetlenkedett Bella – Az a bajod Finnel, hogy túl tökéletes? Örülj neki, és csapj le rá, amíg más meg nem teszi helyetted! Na, gyerünk, menj és keresd meg, aztán kérj bocsánatot tőle.
-De az totál gáz lesz! - ellenkeztem.
-Csókold meg, mielőtt reagálhatna, és nem lesz az. Na, gyerünk. A klubhelyiségben találkozunk.
-Rendben – morogtam megadóan, s elindultam a márványlépcsőn, gondolva, hogy Finn már bejött a parkból.
Ne higgyétek ám, hogy ilyen könnyen parancsolgathat nekem bárki, de Bellát elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam: a legjobbat akarja nekem. Meg egyébként is, külső szemmel könnyebb átlátnia a helyzetet, mint nekem. Nem egyszer előfordult már, hogy ő állított meg az utolsó pillanatban, mikor elvakultságból valami őrültséget akartam csinálni... És viszont.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
3. rész
-Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Ha szemmel ölni lehetne, Bella már rég nem lenne az élők sorában. Igen, nagyon szeretem, de ezzel a kijelentésével elérte, hogy egy hétig szóba se álljak vele.
Finnek viszont szemmel láthatóan tetszett a szitu.
-Oh, tényleg? - nézett rám vigyorogva.
-Én... izé... ez nem igaz, ne hallgass rá! Én csak annyit mondtam, hogy jól nézel ki – dadogtam zavartam, fülig pirulva.
-Ugyan már, Hell, nem kell tagadnod. Te is bejössz Finnek, igaz, Finn?
Meg-ö-löm! Bellának ki fogom tekerni a nyakát, ha nem fejezi be MOST rögtön.
Finn pár másodpercig nem szólt semmit, csak nézett rám komoly szemekkel. Majd szemtelenül végigmért, s vigyorogva szólalt meg:
-Naná! Hell nagyon jó csaj.
Ezen a napon már másodszor éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Ez nem normális dolog.
Könyörgöm, legyen vége ennek a beszélgetésnek!
-Na ugye! - kotyogta Bella.
-Jut eszembe, mit keresel te itt? Nem McGalagonyhoz indultál? - kérdeztem, Bellára ügyet sem vetve.
-De igen, de nem volt a dolgozószobájában. Egyébként meg ne tereld a témát!
Yuk! Ez most nem jött be.
-Tudjátok, mit, srácok? Én most magatokra hagylak titeket, még úgyis meg kell látogatnom Nathant a bagolyházban.
-Ne, várj, veled megyek! Úgyis küldeni akartam egy levelet anyáméknak – próbáltam menekülni.
-Ugyan, hagyd, majd én elküldöm Nattel, úgyis régen repült már. Ti csak beszélgessetek nyugodtan – felelte Bella, s elviharzott.
Én pedig ottmaradtam a fánál kettesben egy mindentudóan vigyorgó Finnel.
-Igazán rendes volt Bellától, hogy lelépett – mondta, miközben leült a padra.
-Aham – motyogtam – Figyelj, Finn, Bella szokott túlozni, és most is úgy állította be a helyzetet, mintha fülig beléd lennék zúgva, de ez nem igaz! Nem kell elhinni neki mindent, amit mond – próbáltam menteni a menthetőt.
-Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy hasonlóan érzel, mint én – mondta komoly arccal.
Ne, csak ezt ne! Ha így néz, nem tudom tagadni ezt az egészet. Ez így nem fair!
-Öh... - nyögtem igen értelmesen.
Erre ő megint elmosolyodott – megőrjít, fejezze be! -, s kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
3. rész
-Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Ha szemmel ölni lehetne, Bella már rég nem lenne az élők sorában. Igen, nagyon szeretem, de ezzel a kijelentésével elérte, hogy egy hétig szóba se álljak vele.
Finnek viszont szemmel láthatóan tetszett a szitu.
-Oh, tényleg? - nézett rám vigyorogva.
-Én... izé... ez nem igaz, ne hallgass rá! Én csak annyit mondtam, hogy jól nézel ki – dadogtam zavartam, fülig pirulva.
-Ugyan már, Hell, nem kell tagadnod. Te is bejössz Finnek, igaz, Finn?
Meg-ö-löm! Bellának ki fogom tekerni a nyakát, ha nem fejezi be MOST rögtön.
Finn pár másodpercig nem szólt semmit, csak nézett rám komoly szemekkel. Majd szemtelenül végigmért, s vigyorogva szólalt meg:
-Naná! Hell nagyon jó csaj.
Ezen a napon már másodszor éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Ez nem normális dolog.
Könyörgöm, legyen vége ennek a beszélgetésnek!
-Na ugye! - kotyogta Bella.
-Jut eszembe, mit keresel te itt? Nem McGalagonyhoz indultál? - kérdeztem, Bellára ügyet sem vetve.
-De igen, de nem volt a dolgozószobájában. Egyébként meg ne tereld a témát!
Yuk! Ez most nem jött be.
-Tudjátok, mit, srácok? Én most magatokra hagylak titeket, még úgyis meg kell látogatnom Nathant a bagolyházban.
-Ne, várj, veled megyek! Úgyis küldeni akartam egy levelet anyáméknak – próbáltam menekülni.
-Ugyan, hagyd, majd én elküldöm Nattel, úgyis régen repült már. Ti csak beszélgessetek nyugodtan – felelte Bella, s elviharzott.
Én pedig ottmaradtam a fánál kettesben egy mindentudóan vigyorgó Finnel.
-Igazán rendes volt Bellától, hogy lelépett – mondta, miközben leült a padra.
-Aham – motyogtam – Figyelj, Finn, Bella szokott túlozni, és most is úgy állította be a helyzetet, mintha fülig beléd lennék zúgva, de ez nem igaz! Nem kell elhinni neki mindent, amit mond – próbáltam menteni a menthetőt.
-Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy hasonlóan érzel, mint én – mondta komoly arccal.
Ne, csak ezt ne! Ha így néz, nem tudom tagadni ezt az egészet. Ez így nem fair!
-Öh... - nyögtem igen értelmesen.
Erre ő megint elmosolyodott – megőrjít, fejezze be! -, s kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
2. rész
Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Végig Finn járt az agyamban. Egyszerűen tökéletesnek tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Furcsálltam a közlékenységét, hiszen nem is ismert, mégis rengeteg dolgot elmondott a családjáról. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindenkivel ilyen...
-Te már ébren vagy? - jött a hirtelen kérdés egy hunyorgó, ásítozó Bellától.
-Aha, nem nagyon tudtam aludni...
-Mi történt tegnap este? Miért vagyok talárban és hol van az új srác?
-Tegnap este elaludtál a klubhelyiségben, amíg Finnel beszélgettünk, és én lebegtettelek fel az ágyadig, de már nem volt erőm átöltöztetni, mert én is álmos voltam – magyaráztam barátnőmnek.
-Ahhoz képest nem tudtál aludni... Nem lehet, hogy valami MÁST csináltál az éjszaka? - vigyorgott Bella.
-Nagyon vicces vagy, de nem. Mikor feljöttem a szobánkba, ledőltem az ágyamra, és el is aludtam rögtön, csak aztán felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
-Aha, persze, értem én – vigyorgott még mindig barátnőm – És Finn?
-Mi van vele? Gondolom még a szobájában van és alszik...
Ebben nem volt igazam. Mikor fél órával később frissen és tiszta ruhában lebattyogtunk a klubhelyiségbe, ott találtuk Finnt egy könyv társaságában. Elmondása szerint már két órája ott ült és minket várt.
-Akkor te sem aludhattál valami sokat – mondta neki Bella.
-Nem tudtam elaludni. Tudod, az új környezet, meg minden...
-Aha, értem – vigyorgott ismét barátnőm mindentudóan.
-Mi az? - kérdezte Finn, miután neki is feltűnt Bella arckifejezése.
-Semmi – vágtam rá rögtön – Csak Bella vicces hangulatában van.
-Ugyan már, nekem igazán bevallhatnátok, ha együtt töltöttétek azt a hosszú tegnapi éjszakát.
-Oooh, már értem – vigyorgott most már Finn is – Nem, sajnos ilyen dolog nem történt még.
Yuk! A padló tényleg 2 métert süllyedt vagy csak én éreztem így?
Finn mosolyogva nézett a szemeimbe, mire kénytelen voltam elfordulni. Legalább olyan átható a pillantása, mint Dumbledore-é.
-Egyébként mit olvasol? - tereltem a témát valami kevésbé zavarba ejtő dolog felé.
-Nehogy azt mondd, hogy máris tanulsz, mert rögtön leavadázom magam! - mondta Bella.
-Jah, hogy ez? Nem, nem tanulok, az nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ez csak egy régi szamuráj mesékkel teli könyv, még apám adta, mikor kicsi voltam – válaszolta Finn, s gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, mielőtt még rendesen szemügyre vehettem volna.
-Egyébként nem vagytok éhesek? Nekem kilukad a gyomrom – váltott témát Finn is.
-Dehogynem, farkaséhes vagyok. Lemehetnénk a konyhába, mivel a nagyteremben szerintem már nem kapunk enni – közölte véleményét Bella.
-Támogatom a javaslatot. Helena? - nézett rám Finn.
-Csak Hell. ÉS felőlem mehetünk – mosolyogtam rá.
Mikor leértünk a konyhába, egyszerre öt manó rohant felénk tálcákkal megrakodva. Bella és Finn elvettek tőlük egy sonkás-tojásos, és egy gabonapelyhes tálat, de nekem nem volt étvágyam.
-Te nem eszel? - kérdezte Bella, mikor leült egy asztalhoz és nekilátott a reggelijének.
-Nem vagyok éhes – válaszoltam, s míg ők jóízűen falatoztak, én elgondolkodva bambultam Finnre.
Mikor végeztek, Finn elköszönt tőlünk, mondván, hogy még beszélnie kell McGalagonnyal, mi pedig a park felé vettük az irányt.
A tegnapi zuhéra ma már csak a sár emlékeztetett, egyébként hét ágra sütött a nap. És kora március lévén, a legtöbb diák kihasználta, hogy már jó idő van, s a szabadban tartózkodott.
Bellával kerestünk egy néptelen, árnyékos fát, s leültünk alá egy padra.
-Mondd, drága barátnőm, mit gondolsz az új srácról?
Miután elköszöntünk Finntől, ez volt az első mondat, ami elhangzott. Eddig csendben sétáltunk; én lehajtott fejjel, magamba mélyedve, Bella pedig az én arcom fürkészve – ezt onnan tudom, hogy időnként azért felnéztem rá.
-Hát rendes srácnak tűnik... - motyogtam – Miért?
-Csak mert egész reggel majd' kiestél a szemeden, úgy bámultad. Emellett teljesen szótlan vagy, ami ritkaság. Nem zúgtál te bele egészen véletlenül?
-Én nem, dehogyis! - tiltakoztam – Nem is ismerem, hogy zúghattam volna bele?
-Mit t'om én. Szerelem első látásra vagy mi.
-Tudod jól, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
-De a csodákban igen, akkor miért ne történhetne meg?
-Mert... csak! Nem zúgtam bele, na!
-Oké, elhiszem, ha te mondod. De azt ne tagadd, hogy bejön neked!
-Oké, bejön, most örülsz?
-Aha – vigyorogta önelégülten Bella.
-De nem értem, miért olyan nagy szám. Neked talán nem tetszik? - kérdeztem ártatlanul.
-Hát nem épp az esetem, de nem olyan rossz.
-Ki nem az eseted? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögül, mire mindketten felpattantunk a padról, egy 180°-os fordulatot véve.
-Merlin malacorrú macskájára, Finn, a szívbajt hoztad ránk!
-Bocsi. Szóval ki nem az ested?
-Nem akarod tudni, hidd el – előztem meg Bellát a válaszadásban.
-De igen, akarom. Tehát? - nézett Finn várakozón a barátnőmre.
-Te. Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
2. rész
Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Végig Finn járt az agyamban. Egyszerűen tökéletesnek tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Furcsálltam a közlékenységét, hiszen nem is ismert, mégis rengeteg dolgot elmondott a családjáról. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindenkivel ilyen...
-Te már ébren vagy? - jött a hirtelen kérdés egy hunyorgó, ásítozó Bellától.
-Aha, nem nagyon tudtam aludni...
-Mi történt tegnap este? Miért vagyok talárban és hol van az új srác?
-Tegnap este elaludtál a klubhelyiségben, amíg Finnel beszélgettünk, és én lebegtettelek fel az ágyadig, de már nem volt erőm átöltöztetni, mert én is álmos voltam – magyaráztam barátnőmnek.
-Ahhoz képest nem tudtál aludni... Nem lehet, hogy valami MÁST csináltál az éjszaka? - vigyorgott Bella.
-Nagyon vicces vagy, de nem. Mikor feljöttem a szobánkba, ledőltem az ágyamra, és el is aludtam rögtön, csak aztán felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
-Aha, persze, értem én – vigyorgott még mindig barátnőm – És Finn?
-Mi van vele? Gondolom még a szobájában van és alszik...
Ebben nem volt igazam. Mikor fél órával később frissen és tiszta ruhában lebattyogtunk a klubhelyiségbe, ott találtuk Finnt egy könyv társaságában. Elmondása szerint már két órája ott ült és minket várt.
-Akkor te sem aludhattál valami sokat – mondta neki Bella.
-Nem tudtam elaludni. Tudod, az új környezet, meg minden...
-Aha, értem – vigyorgott ismét barátnőm mindentudóan.
-Mi az? - kérdezte Finn, miután neki is feltűnt Bella arckifejezése.
-Semmi – vágtam rá rögtön – Csak Bella vicces hangulatában van.
-Ugyan már, nekem igazán bevallhatnátok, ha együtt töltöttétek azt a hosszú tegnapi éjszakát.
-Oooh, már értem – vigyorgott most már Finn is – Nem, sajnos ilyen dolog nem történt még.
Yuk! A padló tényleg 2 métert süllyedt vagy csak én éreztem így?
Finn mosolyogva nézett a szemeimbe, mire kénytelen voltam elfordulni. Legalább olyan átható a pillantása, mint Dumbledore-é.
-Egyébként mit olvasol? - tereltem a témát valami kevésbé zavarba ejtő dolog felé.
-Nehogy azt mondd, hogy máris tanulsz, mert rögtön leavadázom magam! - mondta Bella.
-Jah, hogy ez? Nem, nem tanulok, az nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ez csak egy régi szamuráj mesékkel teli könyv, még apám adta, mikor kicsi voltam – válaszolta Finn, s gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, mielőtt még rendesen szemügyre vehettem volna.
-Egyébként nem vagytok éhesek? Nekem kilukad a gyomrom – váltott témát Finn is.
-Dehogynem, farkaséhes vagyok. Lemehetnénk a konyhába, mivel a nagyteremben szerintem már nem kapunk enni – közölte véleményét Bella.
-Támogatom a javaslatot. Helena? - nézett rám Finn.
-Csak Hell. ÉS felőlem mehetünk – mosolyogtam rá.
Mikor leértünk a konyhába, egyszerre öt manó rohant felénk tálcákkal megrakodva. Bella és Finn elvettek tőlük egy sonkás-tojásos, és egy gabonapelyhes tálat, de nekem nem volt étvágyam.
-Te nem eszel? - kérdezte Bella, mikor leült egy asztalhoz és nekilátott a reggelijének.
-Nem vagyok éhes – válaszoltam, s míg ők jóízűen falatoztak, én elgondolkodva bambultam Finnre.
Mikor végeztek, Finn elköszönt tőlünk, mondván, hogy még beszélnie kell McGalagonnyal, mi pedig a park felé vettük az irányt.
A tegnapi zuhéra ma már csak a sár emlékeztetett, egyébként hét ágra sütött a nap. És kora március lévén, a legtöbb diák kihasználta, hogy már jó idő van, s a szabadban tartózkodott.
Bellával kerestünk egy néptelen, árnyékos fát, s leültünk alá egy padra.
-Mondd, drága barátnőm, mit gondolsz az új srácról?
Miután elköszöntünk Finntől, ez volt az első mondat, ami elhangzott. Eddig csendben sétáltunk; én lehajtott fejjel, magamba mélyedve, Bella pedig az én arcom fürkészve – ezt onnan tudom, hogy időnként azért felnéztem rá.
-Hát rendes srácnak tűnik... - motyogtam – Miért?
-Csak mert egész reggel majd' kiestél a szemeden, úgy bámultad. Emellett teljesen szótlan vagy, ami ritkaság. Nem zúgtál te bele egészen véletlenül?
-Én nem, dehogyis! - tiltakoztam – Nem is ismerem, hogy zúghattam volna bele?
-Mit t'om én. Szerelem első látásra vagy mi.
-Tudod jól, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
-De a csodákban igen, akkor miért ne történhetne meg?
-Mert... csak! Nem zúgtam bele, na!
-Oké, elhiszem, ha te mondod. De azt ne tagadd, hogy bejön neked!
-Oké, bejön, most örülsz?
-Aha – vigyorogta önelégülten Bella.
-De nem értem, miért olyan nagy szám. Neked talán nem tetszik? - kérdeztem ártatlanul.
-Hát nem épp az esetem, de nem olyan rossz.
-Ki nem az eseted? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögül, mire mindketten felpattantunk a padról, egy 180°-os fordulatot véve.
-Merlin malacorrú macskájára, Finn, a szívbajt hoztad ránk!
-Bocsi. Szóval ki nem az ested?
-Nem akarod tudni, hidd el – előztem meg Bellát a válaszadásban.
-De igen, akarom. Tehát? - nézett Finn várakozón a barátnőmre.
-Te. Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Nem minden az, aminek látszik
És megintcsak egy Harry Potter-világbeli történet, saját szereplőkkel. Ez is folytatásos, és valamivel hosszabb, mint az Unnamed Feeling. De sajnos ez sincs befejezve. Pedig érdekes véget találtam ki neki. ^^'
Jah és régebben ezt a leírást készítettem hozzá:
Saját szereplős történet, a varázsvilágban játszódik, de a HP szereplőknek nem sok közük van hozzá. Potter, Black, Dumbledore és McGalagony 1-1 mondatban futólag szerepelnek. Egyedül Lucius Malfoy kap majd nagyobb szerepet benne.
A történet a 3. HP könyv idején játszódik, de a főszereplők már hetedévesek.
Nem minden az aminek látszik
I. rész
A klubhelyiségben ültem, barátnőmre várva. Az idő későre járt, a fotelek üresen álltak, a kandallóban a tűz már kialudt, s az ablakokon túl záporozott az eső. A cseppek hangosan kopogtak az ablakpárkányon, s a hangjuktól egyhamar elálmosodtam.
Már épp azt latolgattam, hogy elmegyek lefeküdni, s majd másnap reggel megismerkedem az új évfolyamtársunkkal, mikor kinyílt a Kövér Dáma portréja, s két alak körvonalát láttam bemászni rajta.
-Bella, te vagy az? - kérdeztem, miközben megmarkoltam a pálcám a talárom zsebében.
-Igen, mi vagyunk – jött a válasz, s fél perccel később már tisztán láthattam a két jövevényt.
-Merlin szerelmére, a frászt hoztad rám! Azt hittem, az a Black fickó jött vissza Potterért.
-Bocsi, Hell, de muszáj volt kiábrándító bűbájt használnunk, a folyosók tele vannak járőröző tanárokkal.
-De hát ha megmondjátok, hogy Dumbledore-tól jöttök, és most érkezett meg... öhm...
-Finn vagyok. Finn Izzo – segített ki az új srác.
-Igen, szóval akkor biztos nem büntettek volna meg...
-Ugyan, ismered Pitont és Fricset. Minden alkalmat kihasználnak, hogy megbüntessenek.
-Ez igaz. És miért jöttetek ilyen későn? Kis híján elaludtam.
-Ez az én hibám, kicsit késve érkeztem. Nem volt túl zökkenőmentes az ideutazásom... Seprűn jöttem és vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre. Egyszer majdnem nekirepültem egy helikopternek – magyarázta Finn, s közben leült mellém az egyik kanapéra – Nem baj, ha én ezt begyújtom? - kérdezte, s a kandalló felé bökött.
-Csak nyugodtan... - feleltem.
Elővette a pálcáját az útiköpenyéből, s a fadarabokra bökött vele, mire nyomban kigyulladtak a lángok.
-Látom, szereted a nonverbális varázslást – jegyeztem meg, mire felém fordult, és egy mosollyal válaszolt.
A fényben immár jól láthattam az arcát, s egy pillanatra a szám is eltátottam a látványtól. A világ leghelyesebb pasija ült mellettem – és most egyáltalán nem túlzok!
Félhosszú hullámos barna tincsei csapzottan lógtak a szemébe, azokba a gyönyörű borostyán színben csillogó szemekbe. Hosszú arca volt és édes kis hegyes orra. Az alsó ajka érzékien vastag, míg a felső szinte pengevékony volt. Széles válla, izmos karja és mellkasa a ruháján keresztül is érzékelhető volt. A többit az asztal takarta...
-Jut eszembe, még be sem mutattam neked Hellt – mélázásomból Bella hangja zökkentett ki – Ő Helena Chord, a Griffendél legjobb fej csaja. Persze csak utánam – vigyorgott barátnőm.
-Ő pedig Finn Izzo, ahogy már mondta – mutatott a srácra.
-Őrülök – mosolyogtam, s kezet ráztam újdonsült osztálytársammal – Érdekes családneved van – mondtam ki az első hülyeséget, ami eszembe jutott.
-Igen, más is mondta már – Muszáj ennek a félistennek mindig ilyen édesen mosolyognia?! - Apum mugli volt, és francia. Ezért is jártam eddig a Beuxbatonsba, mert Franciaországban éltünk. Csak aztán fél éve meghalt, és anyám úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez Skóciába, engem pedig átíratott a Roxfortba az utolsó évre, mert mégiscsak közelebb van – közölte Finn.
-Ennek örülök. Mármint... Merlinem, de bunkó vagyok, én nem úgy értettem; sajnálom, hogy meghalt az édesapád, csak annak örülök, hogy idejöttél, és megismerhetünk – hadartam zavartan.
-Értem, nem kell magyarázkodnod – mosolygott továbbra is a fiú – Apám beteg volt, már fél évvel előre tudta, hogy meg fog halni, és beletörődött. A hátralévő hónapjait kihasználta, s boldogan élte le. Amikor eljött érte a Halál, méltóságteljesen, büszkén, úgy ment vele, hogy ő megtette a Földön azt, amit meg kellett tennie.
-Hát ez... furcsa felfogás, de tetszik. Bár én képtelen lennék így gondolkodni.
-Igen, a legtöbb ember megdöbbent rajta, hogy hogy tudott olyan gondtalan lenni az utolsó heteiben is. De tudni kell, hogy egész életében úgy élt – vagy legalábbis próbált úgy élni -, mint egy szamuráj. És a szamurájok a halált természetesnek veszik, tudják, hogy ha eljön az ideje, akkor meg kell halniuk.
-Ez érdekes... És akkor téged is... öhm... szamuráj szabályok szerint nevelt? Te is hasonlóan gondolkodsz?
-Nos, tulajdonképpen igen. De én nem veszem annyira komolyan, mint az apám. Vannak dolgok, amikkel abszolút nem értek egyet, s nem is aszerint cselekszem, ezért én nem is lehetnék igazi szamuráj.
-Értem – feleltem, s egy ideig egyikőnk sem szólt több szót. Én a hallottakon gondolkoztam. Különlegesnek és izgalmasnak találtam azt, amit Finn elmondott, s eldöntöttem, hogy amint alkalmam lesz rá, utána nézek a szamuráj életmódnak.
Végül hangos szuszogás törte meg a békés csendet. Időközben barátnőm elszundított az egyik fotelben, s most fejét a karfára billentve, mélyen aludt.
-Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondtam Finnek, mire ő szélesen elvigyorodott.
-Oh, én nem úgy értettem... - kaptam észbe, s gyorsan felnyaláboltam Bellát az ülőalkalmatosságról, majd egy bűbájjal a hálónk felé irányítottam – Majd holnap találkozunk, jó éjt!
-Nektek is! - szólt Finn, nyújtózkodva elvonult a másik irányba, a fiúk körlete felé.
Jah és régebben ezt a leírást készítettem hozzá:
Saját szereplős történet, a varázsvilágban játszódik, de a HP szereplőknek nem sok közük van hozzá. Potter, Black, Dumbledore és McGalagony 1-1 mondatban futólag szerepelnek. Egyedül Lucius Malfoy kap majd nagyobb szerepet benne.
A történet a 3. HP könyv idején játszódik, de a főszereplők már hetedévesek.
Nem minden az aminek látszik
I. rész
A klubhelyiségben ültem, barátnőmre várva. Az idő későre járt, a fotelek üresen álltak, a kandallóban a tűz már kialudt, s az ablakokon túl záporozott az eső. A cseppek hangosan kopogtak az ablakpárkányon, s a hangjuktól egyhamar elálmosodtam.
Már épp azt latolgattam, hogy elmegyek lefeküdni, s majd másnap reggel megismerkedem az új évfolyamtársunkkal, mikor kinyílt a Kövér Dáma portréja, s két alak körvonalát láttam bemászni rajta.
-Bella, te vagy az? - kérdeztem, miközben megmarkoltam a pálcám a talárom zsebében.
-Igen, mi vagyunk – jött a válasz, s fél perccel később már tisztán láthattam a két jövevényt.
-Merlin szerelmére, a frászt hoztad rám! Azt hittem, az a Black fickó jött vissza Potterért.
-Bocsi, Hell, de muszáj volt kiábrándító bűbájt használnunk, a folyosók tele vannak járőröző tanárokkal.
-De hát ha megmondjátok, hogy Dumbledore-tól jöttök, és most érkezett meg... öhm...
-Finn vagyok. Finn Izzo – segített ki az új srác.
-Igen, szóval akkor biztos nem büntettek volna meg...
-Ugyan, ismered Pitont és Fricset. Minden alkalmat kihasználnak, hogy megbüntessenek.
-Ez igaz. És miért jöttetek ilyen későn? Kis híján elaludtam.
-Ez az én hibám, kicsit késve érkeztem. Nem volt túl zökkenőmentes az ideutazásom... Seprűn jöttem és vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre. Egyszer majdnem nekirepültem egy helikopternek – magyarázta Finn, s közben leült mellém az egyik kanapéra – Nem baj, ha én ezt begyújtom? - kérdezte, s a kandalló felé bökött.
-Csak nyugodtan... - feleltem.
Elővette a pálcáját az útiköpenyéből, s a fadarabokra bökött vele, mire nyomban kigyulladtak a lángok.
-Látom, szereted a nonverbális varázslást – jegyeztem meg, mire felém fordult, és egy mosollyal válaszolt.
A fényben immár jól láthattam az arcát, s egy pillanatra a szám is eltátottam a látványtól. A világ leghelyesebb pasija ült mellettem – és most egyáltalán nem túlzok!
Félhosszú hullámos barna tincsei csapzottan lógtak a szemébe, azokba a gyönyörű borostyán színben csillogó szemekbe. Hosszú arca volt és édes kis hegyes orra. Az alsó ajka érzékien vastag, míg a felső szinte pengevékony volt. Széles válla, izmos karja és mellkasa a ruháján keresztül is érzékelhető volt. A többit az asztal takarta...
-Jut eszembe, még be sem mutattam neked Hellt – mélázásomból Bella hangja zökkentett ki – Ő Helena Chord, a Griffendél legjobb fej csaja. Persze csak utánam – vigyorgott barátnőm.
-Ő pedig Finn Izzo, ahogy már mondta – mutatott a srácra.
-Őrülök – mosolyogtam, s kezet ráztam újdonsült osztálytársammal – Érdekes családneved van – mondtam ki az első hülyeséget, ami eszembe jutott.
-Igen, más is mondta már – Muszáj ennek a félistennek mindig ilyen édesen mosolyognia?! - Apum mugli volt, és francia. Ezért is jártam eddig a Beuxbatonsba, mert Franciaországban éltünk. Csak aztán fél éve meghalt, és anyám úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez Skóciába, engem pedig átíratott a Roxfortba az utolsó évre, mert mégiscsak közelebb van – közölte Finn.
-Ennek örülök. Mármint... Merlinem, de bunkó vagyok, én nem úgy értettem; sajnálom, hogy meghalt az édesapád, csak annak örülök, hogy idejöttél, és megismerhetünk – hadartam zavartan.
-Értem, nem kell magyarázkodnod – mosolygott továbbra is a fiú – Apám beteg volt, már fél évvel előre tudta, hogy meg fog halni, és beletörődött. A hátralévő hónapjait kihasználta, s boldogan élte le. Amikor eljött érte a Halál, méltóságteljesen, büszkén, úgy ment vele, hogy ő megtette a Földön azt, amit meg kellett tennie.
-Hát ez... furcsa felfogás, de tetszik. Bár én képtelen lennék így gondolkodni.
-Igen, a legtöbb ember megdöbbent rajta, hogy hogy tudott olyan gondtalan lenni az utolsó heteiben is. De tudni kell, hogy egész életében úgy élt – vagy legalábbis próbált úgy élni -, mint egy szamuráj. És a szamurájok a halált természetesnek veszik, tudják, hogy ha eljön az ideje, akkor meg kell halniuk.
-Ez érdekes... És akkor téged is... öhm... szamuráj szabályok szerint nevelt? Te is hasonlóan gondolkodsz?
-Nos, tulajdonképpen igen. De én nem veszem annyira komolyan, mint az apám. Vannak dolgok, amikkel abszolút nem értek egyet, s nem is aszerint cselekszem, ezért én nem is lehetnék igazi szamuráj.
-Értem – feleltem, s egy ideig egyikőnk sem szólt több szót. Én a hallottakon gondolkoztam. Különlegesnek és izgalmasnak találtam azt, amit Finn elmondott, s eldöntöttem, hogy amint alkalmam lesz rá, utána nézek a szamuráj életmódnak.
Végül hangos szuszogás törte meg a békés csendet. Időközben barátnőm elszundított az egyik fotelben, s most fejét a karfára billentve, mélyen aludt.
-Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondtam Finnek, mire ő szélesen elvigyorodott.
-Oh, én nem úgy értettem... - kaptam észbe, s gyorsan felnyaláboltam Bellát az ülőalkalmatosságról, majd egy bűbájjal a hálónk felé irányítottam – Majd holnap találkozunk, jó éjt!
-Nektek is! - szólt Finn, nyújtózkodva elvonult a másik irányba, a fiúk körlete felé.
Emlékek
Ismét egy rövidebb szösszenet. Abból a bizonyos 20%ból az egyik.
Emlékek
Egyetlen piros bontó hatására emlékek áradata önti el az agyam.
Eszembe jut a két hónappal ezelőtti csata, ahol Te is ott voltál, és ahol nekem adtad azt a bontót. Az egésznek semmi jelentősége nem volt és most sincs. Számodra legalábbis biztosan. De nekem az az értéktelen kis bontó rengeteget jelent. Az egyetlen kézzel fogható dolog, amit tőled kaptam. Azóta is megvan, a tolltartóm cipzárjára fűzve, a többi ezüst színű mellett. Kivirít a többi közül. És akárhányszor ránézek, mindig Te jutsz az eszembe. És akkor rájövök, hogy őrülten hiányzol. Hiába hittem azt eddig, hogy már elfelejtettelek és nem érdekelsz, akkor hirtelen felbukkansz Te vagy az emléked, és rájövök, hogy mindeddig csak áltattam magam.
Rájövök, hogy még mindig szeretlek. Pedig a józan eszem azt mondja, ez őrültség. Rengeteg okom lenne arra, hogy ne szeresselek, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Tudom, hogy ebből sosem lesz semmi, mert, mondhatni, az érzéseim csak plátóiak, de mégis. Nem tudlak elfelejteni, és bármilyen bunkó is vagy, nem tudlak nem szeretni. Pedig tényleg fogalmam sincs, hogy mit szeretek benned... Nem tudom megmagyarázni... De annyira jó a közeledben lenni és nézni, hallgatni Téged. Olyankor mintha minden egyensúlyba kerülne és minden jobb lesz... Tudom, bután hangzik, de tényleg valami ilyesmit érzek. Aztán persze mindez véget ér, mert elmész, én pedig rádöbbenek, hogy csak álmodtam eddig. És most is azt teszem. Várom, hogy leteljen az egy év, és hazagyere, abban reménykedve, hogy akkor majd minden más lesz. De tudom, hogy ez nem lesz több egy álomnál.
Pedig milyen szép lehetne...
The Unnamed Feeling
És itt van a történet második fejezete. Egyszer talán még majd lesz több is...
The Unnamed Feeling
II. Fejezet
Kedvenc klubhelyiségünk
-Khm – köszörülte meg valaki a torkát közvetlen mellettünk, mire dühösen váltunk szét a csókból.
Miután Trelawney kiviharzott óráról, Theodore-ral úgy döntöttünk, hogy az ajándékba kapott fél órát valami izgalmasabb dologgal töltjük el.
Most a Mardekár klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ültünk, s egymással voltunk elfoglalva, amíg egy szőkeség félbe nem szakított.
-Mit akarsz, Draco? - kérdezte barátom kissé ingerülten – Ha nem vetted volna észre, épp dolgunk van.
-De észrevettem – fintorogta a srác – És bocs, ha zavarok, csak Danielle-lel akartam beszélni.
-Akkor mondd – emeltem rá a tekintetem.
-Azt reméltem, hogy közben eljössz velem sétálni...
-Sétálni? Nem mondhatnád a rövidebb változatot? Tudod, Teoval ki akartuk használni ezt a fél órát...
-Jajj már, Nottal bármikor együtt lehetsz, én viszont nem sokszor akarok veled sétálni. Igazán megbecsülhetnéd; más mit nem adna egy pár perces sétáért Draco Malfoy-jal!
-Nem vagy te egy kicsit beképzelt, Draco? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-És ha az vagyok? Van miért... - húzta ki magát a szőkeség.
-Ez mondjuk igaz... - mondtam, miközben végigjárattam rajta a tekintetem.
-Elég lesz már! - csattant fel Theodore, mikor látta, hogy épp Draco felsőtestét tanulmányozom.
-Tehát akkor velem tartasz? - tért vissza az eredeti témához Malfoy.
Mielőtt válaszoltam volna, barátomra pillantottam, aki savanyú képpel vállat vont.
-Oké, rendben, megyek, de a Te érdekedben, Draco, remélem, hogy fontos.
Malfoy nem válaszolt, csak diadalittasan mosolygott, s kiment a klubhelyiségből.
Mielőtt követtem volna, még egy csókot nyomtam Nott szájára, s biztosítottam róla, hogy következő órán találkozunk.
-Tehát, mi volt ilyen sürgős? - kérdeztem osztálytársam, mikor a pincefolyosón utolértem.
-Tulajdonképpen semmi, csak úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk, még nem is ismerlek rendesen.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így röpke 5 év után eszedbe jutott, de nem ért volna rá később?! Mint már mondtam, Nottal épp...
-Ugyan, ki akarná Nottra fecsérelni az idejét, mikor velem is lehet?
-Lehet, hogy még nem tűnt fel, Draco, de Nott a barátom, tudod, fél éve járunk.
-Mit ne mondjak, elég rossz ízlésed van, cica.
-Hát persze, mert aki nem utánad lohol folyton, az már nem is normális, igaz?
-Pontosan!
-Akkor menj vissza Parkinsonhoz nyugodtan! Úgy láttam, elég mérgesen nézett, mikor csak úgy otthagytad a klubhelyiségben. Egyébként sem én akartam veled sétálni.
-Ne kapd fel a vizet, Dan, csak hülyültem. Amúgy meg Pansyből elegem van egy időre.
-Nocsak, mi történt az álompárral?
-Szakítottam vele, miután az egész suli előtt féltékenységi jelenetet rendezett, mikor meglátott egy hollóhátassal beszélni.
-Na mert biztos csak beszélgettetek...
-Hiába gúnyolódsz, tényleg csak beszélgettünk. De ez most mindegy, nem Parkinsonról akartam dumálni veled.
-Hanem miről?
-Például a mai alakításodról jóslástanon. Király voltál.
-Oh, köszönöm, nagyságos Draco! És mi történt, miután Teoval leléptünk? Megátkoztad Pottert?
-Nem, mert az a mindentudó sárvérű a végén elrángatta őt meg Weasleyt.
-Jellemző... Nem értem, miért üti bele mindig mindenbe az orrát az a liba...
A következő óráig hátralévő időt azzal töltöttük, hogy hasonlóan érdekes témákról – konkrétan a semmiről – beszélgettünk. Majd mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, próbáltam búcsút inteni Draconak, mondván, még vissza kell mennem a pincébe a könyveimért. Ő azonban, mikor már elfordultam tőle, hogy elszaladjak az ellenkező irányba, elkapta a karom, s magához rántott. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy puha ajkak tapadnak az enyémre. Mikor felfogtam, mi történt, ellöktem magamtól a fiút, s rákiabáltam:
-Ez mégis mi volt?! Normális vagy, Draco? Mondtam, hogy van barátom!
-Most mondd, hogy nem élvezted... - mondta a szőke vigyorogva.
-Én... nem erről van szó! Nekem – ellentétben egyesekkel – nem szokásom másokkal csókolózni, miközben Nottal járok! És most ha megbocsátasz... - szóltam, majd sarkon fordultam és elsiettem a klubhelyiség felé.
The Unnamed Feeling
II. Fejezet
Kedvenc klubhelyiségünk
-Khm – köszörülte meg valaki a torkát közvetlen mellettünk, mire dühösen váltunk szét a csókból.
Miután Trelawney kiviharzott óráról, Theodore-ral úgy döntöttünk, hogy az ajándékba kapott fél órát valami izgalmasabb dologgal töltjük el.
Most a Mardekár klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ültünk, s egymással voltunk elfoglalva, amíg egy szőkeség félbe nem szakított.
-Mit akarsz, Draco? - kérdezte barátom kissé ingerülten – Ha nem vetted volna észre, épp dolgunk van.
-De észrevettem – fintorogta a srác – És bocs, ha zavarok, csak Danielle-lel akartam beszélni.
-Akkor mondd – emeltem rá a tekintetem.
-Azt reméltem, hogy közben eljössz velem sétálni...
-Sétálni? Nem mondhatnád a rövidebb változatot? Tudod, Teoval ki akartuk használni ezt a fél órát...
-Jajj már, Nottal bármikor együtt lehetsz, én viszont nem sokszor akarok veled sétálni. Igazán megbecsülhetnéd; más mit nem adna egy pár perces sétáért Draco Malfoy-jal!
-Nem vagy te egy kicsit beképzelt, Draco? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-És ha az vagyok? Van miért... - húzta ki magát a szőkeség.
-Ez mondjuk igaz... - mondtam, miközben végigjárattam rajta a tekintetem.
-Elég lesz már! - csattant fel Theodore, mikor látta, hogy épp Draco felsőtestét tanulmányozom.
-Tehát akkor velem tartasz? - tért vissza az eredeti témához Malfoy.
Mielőtt válaszoltam volna, barátomra pillantottam, aki savanyú képpel vállat vont.
-Oké, rendben, megyek, de a Te érdekedben, Draco, remélem, hogy fontos.
Malfoy nem válaszolt, csak diadalittasan mosolygott, s kiment a klubhelyiségből.
Mielőtt követtem volna, még egy csókot nyomtam Nott szájára, s biztosítottam róla, hogy következő órán találkozunk.
-Tehát, mi volt ilyen sürgős? - kérdeztem osztálytársam, mikor a pincefolyosón utolértem.
-Tulajdonképpen semmi, csak úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk, még nem is ismerlek rendesen.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így röpke 5 év után eszedbe jutott, de nem ért volna rá később?! Mint már mondtam, Nottal épp...
-Ugyan, ki akarná Nottra fecsérelni az idejét, mikor velem is lehet?
-Lehet, hogy még nem tűnt fel, Draco, de Nott a barátom, tudod, fél éve járunk.
-Mit ne mondjak, elég rossz ízlésed van, cica.
-Hát persze, mert aki nem utánad lohol folyton, az már nem is normális, igaz?
-Pontosan!
-Akkor menj vissza Parkinsonhoz nyugodtan! Úgy láttam, elég mérgesen nézett, mikor csak úgy otthagytad a klubhelyiségben. Egyébként sem én akartam veled sétálni.
-Ne kapd fel a vizet, Dan, csak hülyültem. Amúgy meg Pansyből elegem van egy időre.
-Nocsak, mi történt az álompárral?
-Szakítottam vele, miután az egész suli előtt féltékenységi jelenetet rendezett, mikor meglátott egy hollóhátassal beszélni.
-Na mert biztos csak beszélgettetek...
-Hiába gúnyolódsz, tényleg csak beszélgettünk. De ez most mindegy, nem Parkinsonról akartam dumálni veled.
-Hanem miről?
-Például a mai alakításodról jóslástanon. Király voltál.
-Oh, köszönöm, nagyságos Draco! És mi történt, miután Teoval leléptünk? Megátkoztad Pottert?
-Nem, mert az a mindentudó sárvérű a végén elrángatta őt meg Weasleyt.
-Jellemző... Nem értem, miért üti bele mindig mindenbe az orrát az a liba...
A következő óráig hátralévő időt azzal töltöttük, hogy hasonlóan érdekes témákról – konkrétan a semmiről – beszélgettünk. Majd mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, próbáltam búcsút inteni Draconak, mondván, még vissza kell mennem a pincébe a könyveimért. Ő azonban, mikor már elfordultam tőle, hogy elszaladjak az ellenkező irányba, elkapta a karom, s magához rántott. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy puha ajkak tapadnak az enyémre. Mikor felfogtam, mi történt, ellöktem magamtól a fiút, s rákiabáltam:
-Ez mégis mi volt?! Normális vagy, Draco? Mondtam, hogy van barátom!
-Most mondd, hogy nem élvezted... - mondta a szőke vigyorogva.
-Én... nem erről van szó! Nekem – ellentétben egyesekkel – nem szokásom másokkal csókolózni, miközben Nottal járok! És most ha megbocsátasz... - szóltam, majd sarkon fordultam és elsiettem a klubhelyiség felé.
The Unnamed Feeling
Na, hát ez már egy folytatásosnak indult fanfic, méghozzá Harry Potteres. x) Fél éve, egy éve eléggé felszínre tört a HP mániám és írtam egy pár folytatásos ficet. Vagyis elkezdtem írni őket, de befejezni nem nagyon sikerült. Egy rossz tuljadonságom, hogy 5-10-nél több részesre tervezett írásokat nem nagyon sikerül befejeznem... Ezen próbálok javítani.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.
A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.
Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)
The Unnamed Feeling
I. Fejezet
Weasley és a jóslástan
-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.
A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.
Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)
The Unnamed Feeling
I. Fejezet
Weasley és a jóslástan
-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.
A zöld, a bíbor és a fekete
És egy újabb. Ez azért már hoszabb, és valamivel komolyabb is. Az írást egy magyar rock szám ihlette, a címét is innen kapta. És... egy férfi szemszögében íródott. És rögtön a legelején látható lesz egy név, ami lehet, hogy pár embernek ismerős lesz... Talán annak, aki nézte még régebben a Társulatot. Igen. x) Szóval... Igen. xD Vele tudtam elképzelni ezt a dolgot és... nem akarom már átírni. x) Szóval ciki, nem ciki, ez van.
A zöld, a bíbor és a fekete
-Figyelj, Kori, beszélni szeretnék veled – jöttél oda hozzám csendesen.
-Nyugi, nem lesz semmi gáz, menni fog a duett – mondtam mosolyogva, miközben végigsimítottam az arcodon.
Te azonban eltoltad a kezem.
-Nem, nem a koncertről akarok beszélni...
-Nem, nem a koncertről szeretnék beszélni... - már itt kezdek kétségbeesni – Rólunk van szó. Bemegyünk az öltözőbe? Ott nyugodtan tudunk beszélni...
-Persze – sóhajtottam, majd kinyitottam Neked az ajtót, s előre engedtelek.
Megvártam míg leülsz, összeszeded a gondolataid, majd megszólaltam:
-Miről van szó?
-Nos hát... Gondolkoztam ebéd után, sőt két hete gondolkoztam a dolgon, de ma döntésre jutottam... Úgy gondoltam, a legjobb, ha elmondom most, még a fellépés előtt, és nem áltatlak – Nagy levegőt vettél, majd folytattad – Tehát arra jutottam, hogy mi nem... hogy nem illünk össze, és... és nem szeretjük egymást igazán, ez csak fellángolás. Ne, ne szólj közbe, kérlek, így is elég nehéz végigmondanom. Szóval a legjobb lesz szerintem, ha szakítunk... És egyértelmű, hogy ezek után az együttesben sincs helyem – Itt kinyitottam a szám, majd ismét becsuktam. Nem akartalak megzavarni – A mai koncerten persze még részt veszek, ha gondolod, meg azon a páron, amire beharangoztál, …
-Na jó, elég! - nem bírtam tovább hallgatni – Nagyon jó színész vagy, tényleg, már majdnem elhittem a dolgot. De hidd el, menni fog az a duett efféle színjátékok nélkül is.
Szomorúan csóváltad a fejed.
-Ha csak a duett miatt lenne...! Nem, sajnos komolyan beszéltem. Remélem nem haragszol rám nagyon... És arra szeretnélek kérni, hogy a koncerten-persze csak ha szükség van ott rám-majd tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna, nem szeretném, ha az emberek elkezdenének kombinálni...
-Igen... persze, oké... de... nem hiszem el... ezt... nem értem, ezt most miért? Ez hogy jött? Miért?
-Tényleg sajnálom... De most nincs elég időnk, hogy elmagyarázzam, majd este... Most készülnünk kell a fellépésre. Ha nem gáz, akkor én most megyek... Majd beszélünk.
S mire reagálhattam volna, Te már becsuktad magad mögött az ajtót.
Letörten ültem le az egyik székre, s azon kezdtem gondolkozni, vajon hol rontottam el... Aztán mikor a fejfájáson kívül semmit nem értem el a dologgal, összeszedtem magam, s eszembe jutott, hogy azzal semmi nem lesz jobb, ha én magamat marcangolom... Márpedig pár óra múlva egy fergeteges koncertet kellett adnom, úgyhogy átmentem a saját öltözőmbe, s elkezdtem készülődni.
Két órával később már a színpad mögött voltunk a srácokkal, s átismételtük a „menetrendet”. Nem sokkal később felhangzott a tömeg zúgása, amint a banda nevét skandálja, s 5 perccel később már a színpadon álltunk teljes harci díszben. A szokásos számmal nyitottunk, aztán jött 2 régiség, s utána fel kellett, hogy hívjalak énekelni.
A tömeg hatalmas ovációval fogadott, s ugyanígy jutalmazták az első közös külföldi számot. Aztán eljött az ideje, hogy bekonferáljam a várva-várt duettet.
-Srácok, jól érzitek magatokat? Nem hallom, jól érzitek magatokat? Helyes, akkor most jöjjön egy klasszikus új köntösben. Egy gyönyörű számot írtunk át egy kicsit, és ma fog, úgymond, debütálni. Szeretném felvázolni a dal új értelmét, úgyhogy még egy kicsit rizsázok. Látom, hogy sokan jöttetek baráttal/barátnővel, s nyilván szuper a kapcsolatotok. Most viszont szeretném, ha elképzelnétek, hogy szétmentetek, mert rájöttetek, hogy nem illetek egymáshoz. Egyiken se haragudtok a másikra, és talán már van egy új kiszemeltetek... Nos, ehhez az érzéshez nyújtanánk most egy békés aláfestő zenét – Hangos nevetés a „békés” szónál... - Hagy szóljon!
És akkor felhangzott a gitár, majd a dob és én is bekapcsolódtunk.
-Kereslek néptelen utakon
De csak a semmi vár
Dörögve zúgnak a betonon
Lánctalpas éjszakák.
Majd Te is beszálltál:
-Falakról bámul az unalomCsak a csend szól rám
Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Rövid szünet, s jött a nóta legjobb része, amit közösen nyomtunk:
-Zöld csillag, kihunyt az égen
A csónak partot ért
Hideg csendben fekete minden
Legyen az álmod,
Legyen az álmod szép!
Huh, ha a nép érezte volna a köztünk lévő feszültséget...
A gitár és dob szóló után ismét én jöttem:
-Állok a felnyitott hidakon
Zavaros víz fölött
Majd átvetted a stafétát:
-Kereslek túltömött buszokon
Bezárt ajtók mögött.
Hihetetlen, hogy milyen hangod van... Még mindig beleborzongtam.
De nem volt időm ezen mélázni, megint én következtem:
-Állok ott, ahol a szobád van
Bíbor köd szitál
S a legjobb rész a tiéd lett:
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Ezután ismét jött a refrén, majd felváltva énekeltünk:
-Játszd el a dalt, ami sose szólt
Vedd fel a fehér gitárt
-Játszd el a régi húrokon
Az utolsó utazást
-Idegen árnyak a színpadon
Folyik a show tovább
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Majd befejezésképp 2x végigdaloltuk még a refrént, s mikor elhalt a zene, újabb ovációt kaptunk.
Bármennyire is szomorú voltam a koncert előtt, most kiadtam magamból mindent, s boldogan mosolyogtam rád, amit – legnagyobb meglepetésemre – viszonoztál.
Ezután annyira felszabadult voltam a színpadon, mint még soha, s a koncert első felének hátralévő része hihetetlen gyorsan eltelt.
Fáradtan mentünk vissza a színpad mögé egy kis pihenőre, miközben autogrammot osztottunk a rajongóknak.
Kis idő múlva oldalazva közeledtél felém, s elvonszoltál a tömegből. Kérdőn néztem Rád.
-Mindjárt mondom, csak találjunk egy helyet, ahol beszélhetünk.
-Üljünk be a kocsiba, ott nincs senki.
-Jó ötlet!
Még odakiáltottam pár szót a srácoknak, majd hagytam, hogy tovább vonszolj az autóhoz. Mikor megérkeztünk, kinyitottam Neked a jármű ajtaját, majd én is beültem.
-Hallgatlak.
-Öhm, hát, először is grat a duetthez, szuper voltál. Mint mindig – mosolyogtál.
-Köszi, és szintén. És félve szeretném megjegyezni, hogy fantasztikusan nézel ki. Vadító szerelés – mosolyogtam. Hosszú fekete hajad loknikban omlott a válladra, aranyos fekete, pókot mintázó fülbevalód tökéletesen illet a kereszt-medálos nyakláncodhoz és a bőr karkötődhöz. Az „angel” feliratú ujjatlan fekete felső és a fekete vászon nadrág pedig szuperül mutatott rajtad, a színes tornacipővel együtt.
-Köszi – felelted pirulva – De nem kell félénken megjegyezned, nem harapom le a fejed.
-Remélem is, még szükségem lesz rá! Egyébként meg azért mondtam, hogy félénken, mert nem akartam, hogy azt gondold, hogy... öhm... Mindegy, a lényeg, hogy semmi hátsó szándékom nem volt, csak a tényeket mondtam.
-Oké, oké, értem, elhiszem. Én nem mondhatom el ugyanezt... - tetted hozzá motyogva.
-Hogy?
-Öhm, semmi... Azaz, hogy bocsánatot kell kérnem, és én megértem, ha majd le akarod szedni a fejem, de legalább a koncert végéig várj vele, légyszi.
-Miről maradtam le? Miért akarnám leszedni a fejed?
-Hát... mert... finoman szólva füllentettem egy picit... - felhúztam a szemöldököm, mire folytattad – Az, amit pár órája mondtam az öltözőben... nos hát, nem volt igaz... Pontosabban, ahogy te fogalmaztál, egy színjátékot adtam elő. És tudom, hogy nagyon-nagyon-nagyon csúnya húzás volt tőlem, de a srácok vettek rá, azt mondták, ha elhitetem veled, hogy nem szeretlek, akkor mindennél jobb lesz a duett... Most nagyon haragszol? - néztél rám bűnbánó arccal.
-Hogy tudnék haragudni, ha így nézel rám? - akartam mondani, de helyette egy másik kérdést tettem fel.
-Ez most komoly? Semmi nem volt igaz? De hát még mondtam is, hogy abbahagyhatod, menni fog a szám...
-Igen, és a frászt hoztad rám, azt hittem, egyáltalán nem vagyok hiteles.
-Ó, nagyon is az voltál, megnyugodhatsz, tökéletes színésznő lennél! De azt ugye tudod, hogy megsértődhetnék? Egyrészt, mert nem bíztatok bennem, másrészt, mert „füllentettél”.
-Igen, és én tökéletesen megértem, de... Nagyon haragszol? Meg tudsz bocsátani?
-Dehogy haragszom! Rád nem lehet... - mondtam savanyú mosollyal – Egyébként meg, bejött a dolog, elég ütős volt a szám... Ha nem lennék olyan önfejű, még meg is köszönném.
-Azért ott a „ha” - vigyorogtál – Akkor most minden szuper? Visszamehetünk?
-Még nem... - látnod kellett volna, itt milyen kétségbeesett arcot vágtál... Odahajoltam föléd, kisimítottam a hajad az arcodból, amibe beleborzongtál, majd finoman megcsókoltalak.
De nem hagytam, hogy kiélvezd a dolgot. Elszakadtam Tőled, majd a füledhez hajoltam, s azt suttogtam:
-Most már minden oké.
A zöld, a bíbor és a fekete
-Figyelj, Kori, beszélni szeretnék veled – jöttél oda hozzám csendesen.
-Nyugi, nem lesz semmi gáz, menni fog a duett – mondtam mosolyogva, miközben végigsimítottam az arcodon.
Te azonban eltoltad a kezem.
-Nem, nem a koncertről akarok beszélni...
Október közepe volt, jó pár feszült próbán voltunk túl. Lassan fél éve történt, hogy sikerült rávennünk Téged: csatlakozz az együtteshez. Vonakodva ugyan, de belementél, hogy tegyünk egy próbát. És hatalmas sikerünk volt, a közönség imádott. Akárcsak a legelső közös duettünknél, januárban. Egyszer meghallottam a hangod, s rögtön beleszerettem. Felkértelek néhány közös fellépésre, s belementél. A rengeteg próba alatt persze nem csak a hangod, de egész lényed megfogott. Legnagyobb örömömre, dobos barátunk segítségével kiderült, hogy ez kölcsönös, s onnantól kezdve a dolgok fantasztikusan alakultak.
Most pedig az egyik legnagyobb koncertünk előtt 3 órával itt állsz előttem, s nézel rám szomorú szemekkel.
-Nem, nem a koncertről szeretnék beszélni... - már itt kezdek kétségbeesni – Rólunk van szó. Bemegyünk az öltözőbe? Ott nyugodtan tudunk beszélni...
-Persze – sóhajtottam, majd kinyitottam Neked az ajtót, s előre engedtelek.
Megvártam míg leülsz, összeszeded a gondolataid, majd megszólaltam:
-Miről van szó?
-Nos hát... Gondolkoztam ebéd után, sőt két hete gondolkoztam a dolgon, de ma döntésre jutottam... Úgy gondoltam, a legjobb, ha elmondom most, még a fellépés előtt, és nem áltatlak – Nagy levegőt vettél, majd folytattad – Tehát arra jutottam, hogy mi nem... hogy nem illünk össze, és... és nem szeretjük egymást igazán, ez csak fellángolás. Ne, ne szólj közbe, kérlek, így is elég nehéz végigmondanom. Szóval a legjobb lesz szerintem, ha szakítunk... És egyértelmű, hogy ezek után az együttesben sincs helyem – Itt kinyitottam a szám, majd ismét becsuktam. Nem akartalak megzavarni – A mai koncerten persze még részt veszek, ha gondolod, meg azon a páron, amire beharangoztál, …
-Na jó, elég! - nem bírtam tovább hallgatni – Nagyon jó színész vagy, tényleg, már majdnem elhittem a dolgot. De hidd el, menni fog az a duett efféle színjátékok nélkül is.
Szomorúan csóváltad a fejed.
-Ha csak a duett miatt lenne...! Nem, sajnos komolyan beszéltem. Remélem nem haragszol rám nagyon... És arra szeretnélek kérni, hogy a koncerten-persze csak ha szükség van ott rám-majd tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna, nem szeretném, ha az emberek elkezdenének kombinálni...
-Igen... persze, oké... de... nem hiszem el... ezt... nem értem, ezt most miért? Ez hogy jött? Miért?
-Tényleg sajnálom... De most nincs elég időnk, hogy elmagyarázzam, majd este... Most készülnünk kell a fellépésre. Ha nem gáz, akkor én most megyek... Majd beszélünk.
S mire reagálhattam volna, Te már becsuktad magad mögött az ajtót.
Letörten ültem le az egyik székre, s azon kezdtem gondolkozni, vajon hol rontottam el... Aztán mikor a fejfájáson kívül semmit nem értem el a dologgal, összeszedtem magam, s eszembe jutott, hogy azzal semmi nem lesz jobb, ha én magamat marcangolom... Márpedig pár óra múlva egy fergeteges koncertet kellett adnom, úgyhogy átmentem a saját öltözőmbe, s elkezdtem készülődni.
Két órával később már a színpad mögött voltunk a srácokkal, s átismételtük a „menetrendet”. Nem sokkal később felhangzott a tömeg zúgása, amint a banda nevét skandálja, s 5 perccel később már a színpadon álltunk teljes harci díszben. A szokásos számmal nyitottunk, aztán jött 2 régiség, s utána fel kellett, hogy hívjalak énekelni.
A tömeg hatalmas ovációval fogadott, s ugyanígy jutalmazták az első közös külföldi számot. Aztán eljött az ideje, hogy bekonferáljam a várva-várt duettet.
-Srácok, jól érzitek magatokat? Nem hallom, jól érzitek magatokat? Helyes, akkor most jöjjön egy klasszikus új köntösben. Egy gyönyörű számot írtunk át egy kicsit, és ma fog, úgymond, debütálni. Szeretném felvázolni a dal új értelmét, úgyhogy még egy kicsit rizsázok. Látom, hogy sokan jöttetek baráttal/barátnővel, s nyilván szuper a kapcsolatotok. Most viszont szeretném, ha elképzelnétek, hogy szétmentetek, mert rájöttetek, hogy nem illetek egymáshoz. Egyiken se haragudtok a másikra, és talán már van egy új kiszemeltetek... Nos, ehhez az érzéshez nyújtanánk most egy békés aláfestő zenét – Hangos nevetés a „békés” szónál... - Hagy szóljon!
És akkor felhangzott a gitár, majd a dob és én is bekapcsolódtunk.
-Kereslek néptelen utakon
De csak a semmi vár
Dörögve zúgnak a betonon
Lánctalpas éjszakák.
Majd Te is beszálltál:
-Falakról bámul az unalomCsak a csend szól rám
Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Rövid szünet, s jött a nóta legjobb része, amit közösen nyomtunk:
-Zöld csillag, kihunyt az égen
A csónak partot ért
Hideg csendben fekete minden
Legyen az álmod,
Legyen az álmod szép!
Huh, ha a nép érezte volna a köztünk lévő feszültséget...
A gitár és dob szóló után ismét én jöttem:
-Állok a felnyitott hidakon
Zavaros víz fölött
Majd átvetted a stafétát:
-Kereslek túltömött buszokon
Bezárt ajtók mögött.
Hihetetlen, hogy milyen hangod van... Még mindig beleborzongtam.
De nem volt időm ezen mélázni, megint én következtem:
-Állok ott, ahol a szobád van
Bíbor köd szitál
S a legjobb rész a tiéd lett:
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Ezután ismét jött a refrén, majd felváltva énekeltünk:
-Játszd el a dalt, ami sose szólt
Vedd fel a fehér gitárt
-Játszd el a régi húrokon
Az utolsó utazást
-Idegen árnyak a színpadon
Folyik a show tovább
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Majd befejezésképp 2x végigdaloltuk még a refrént, s mikor elhalt a zene, újabb ovációt kaptunk.
Bármennyire is szomorú voltam a koncert előtt, most kiadtam magamból mindent, s boldogan mosolyogtam rád, amit – legnagyobb meglepetésemre – viszonoztál.
Ezután annyira felszabadult voltam a színpadon, mint még soha, s a koncert első felének hátralévő része hihetetlen gyorsan eltelt.
Fáradtan mentünk vissza a színpad mögé egy kis pihenőre, miközben autogrammot osztottunk a rajongóknak.
Kis idő múlva oldalazva közeledtél felém, s elvonszoltál a tömegből. Kérdőn néztem Rád.
-Mindjárt mondom, csak találjunk egy helyet, ahol beszélhetünk.
-Üljünk be a kocsiba, ott nincs senki.
-Jó ötlet!
Még odakiáltottam pár szót a srácoknak, majd hagytam, hogy tovább vonszolj az autóhoz. Mikor megérkeztünk, kinyitottam Neked a jármű ajtaját, majd én is beültem.
-Hallgatlak.
-Öhm, hát, először is grat a duetthez, szuper voltál. Mint mindig – mosolyogtál.
-Köszi, és szintén. És félve szeretném megjegyezni, hogy fantasztikusan nézel ki. Vadító szerelés – mosolyogtam. Hosszú fekete hajad loknikban omlott a válladra, aranyos fekete, pókot mintázó fülbevalód tökéletesen illet a kereszt-medálos nyakláncodhoz és a bőr karkötődhöz. Az „angel” feliratú ujjatlan fekete felső és a fekete vászon nadrág pedig szuperül mutatott rajtad, a színes tornacipővel együtt.
-Köszi – felelted pirulva – De nem kell félénken megjegyezned, nem harapom le a fejed.
-Remélem is, még szükségem lesz rá! Egyébként meg azért mondtam, hogy félénken, mert nem akartam, hogy azt gondold, hogy... öhm... Mindegy, a lényeg, hogy semmi hátsó szándékom nem volt, csak a tényeket mondtam.
-Oké, oké, értem, elhiszem. Én nem mondhatom el ugyanezt... - tetted hozzá motyogva.
-Hogy?
-Öhm, semmi... Azaz, hogy bocsánatot kell kérnem, és én megértem, ha majd le akarod szedni a fejem, de legalább a koncert végéig várj vele, légyszi.
-Miről maradtam le? Miért akarnám leszedni a fejed?
-Hát... mert... finoman szólva füllentettem egy picit... - felhúztam a szemöldököm, mire folytattad – Az, amit pár órája mondtam az öltözőben... nos hát, nem volt igaz... Pontosabban, ahogy te fogalmaztál, egy színjátékot adtam elő. És tudom, hogy nagyon-nagyon-nagyon csúnya húzás volt tőlem, de a srácok vettek rá, azt mondták, ha elhitetem veled, hogy nem szeretlek, akkor mindennél jobb lesz a duett... Most nagyon haragszol? - néztél rám bűnbánó arccal.
-Hogy tudnék haragudni, ha így nézel rám? - akartam mondani, de helyette egy másik kérdést tettem fel.
-Ez most komoly? Semmi nem volt igaz? De hát még mondtam is, hogy abbahagyhatod, menni fog a szám...
-Igen, és a frászt hoztad rám, azt hittem, egyáltalán nem vagyok hiteles.
-Ó, nagyon is az voltál, megnyugodhatsz, tökéletes színésznő lennél! De azt ugye tudod, hogy megsértődhetnék? Egyrészt, mert nem bíztatok bennem, másrészt, mert „füllentettél”.
-Igen, és én tökéletesen megértem, de... Nagyon haragszol? Meg tudsz bocsátani?
-Dehogy haragszom! Rád nem lehet... - mondtam savanyú mosollyal – Egyébként meg, bejött a dolog, elég ütős volt a szám... Ha nem lennék olyan önfejű, még meg is köszönném.
-Azért ott a „ha” - vigyorogtál – Akkor most minden szuper? Visszamehetünk?
-Még nem... - látnod kellett volna, itt milyen kétségbeesett arcot vágtál... Odahajoltam föléd, kisimítottam a hajad az arcodból, amibe beleborzongtál, majd finoman megcsókoltalak.
De nem hagytam, hogy kiélvezd a dolgot. Elszakadtam Tőled, majd a füledhez hajoltam, s azt suttogtam:
-Most már minden oké.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)