Ismét egy rövidebb szösszenet. Abból a bizonyos 20%ból az egyik.
Emlékek
Egyetlen piros bontó hatására emlékek áradata önti el az agyam.
Eszembe jut a két hónappal ezelőtti csata, ahol Te is ott voltál, és ahol nekem adtad azt a bontót. Az egésznek semmi jelentősége nem volt és most sincs. Számodra legalábbis biztosan. De nekem az az értéktelen kis bontó rengeteget jelent. Az egyetlen kézzel fogható dolog, amit tőled kaptam. Azóta is megvan, a tolltartóm cipzárjára fűzve, a többi ezüst színű mellett. Kivirít a többi közül. És akárhányszor ránézek, mindig Te jutsz az eszembe. És akkor rájövök, hogy őrülten hiányzol. Hiába hittem azt eddig, hogy már elfelejtettelek és nem érdekelsz, akkor hirtelen felbukkansz Te vagy az emléked, és rájövök, hogy mindeddig csak áltattam magam.
Rájövök, hogy még mindig szeretlek. Pedig a józan eszem azt mondja, ez őrültség. Rengeteg okom lenne arra, hogy ne szeresselek, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Tudom, hogy ebből sosem lesz semmi, mert, mondhatni, az érzéseim csak plátóiak, de mégis. Nem tudlak elfelejteni, és bármilyen bunkó is vagy, nem tudlak nem szeretni. Pedig tényleg fogalmam sincs, hogy mit szeretek benned... Nem tudom megmagyarázni... De annyira jó a közeledben lenni és nézni, hallgatni Téged. Olyankor mintha minden egyensúlyba kerülne és minden jobb lesz... Tudom, bután hangzik, de tényleg valami ilyesmit érzek. Aztán persze mindez véget ér, mert elmész, én pedig rádöbbenek, hogy csak álmodtam eddig. És most is azt teszem. Várom, hogy leteljen az egy év, és hazagyere, abban reménykedve, hogy akkor majd minden más lesz. De tudom, hogy ez nem lesz több egy álomnál.
Pedig milyen szép lehetne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése