Leaving my heart out in the rain

20%. Igen. x) Bár ez kevésbé konkrét és nem csak arról/Róla szól. És ennél valósághűbb írásom nem sok van... Jahm és igen... az idézetek mind-mind Jonas Brothers számokból vannak... Igen. Régebben szerettem a zenéjüket. Gááz. :D De egyébként tényleg, vonatkoztassatok el az előadótól és csak a szöveget figyeljétek... Nem rossz az annyira.


Leaving my heart out in the rain

- Mit csinálsz? - kérdezi tesóm, amikor látja, hogy a kabátom veszem.
Nem válaszolok.
- Hova mész? - próbálkozik újra.
- Ki – felelem tömören, miközben felhúzom a csizmám.
- Az esőben? - kérdezi erre anyum is.
- Igen.
- Minek? - kíváncsiskodik tovább tesóm.
- Csak – válaszolom hasonlóan tömören, mialatt bekapcsolom az MP3 lejátszóm.
A további kérdéseket – ha vannak – így már nem hallom.
Felteszem a kapucnim és kilépek a már egy teljes napja tartó esőbe. Odakinn – bár még csak fél 5 múlt – már sötét van.
Kinyitom a kaput, és biztos léptekkel elindulok. Bár fogalmam sincs, merre kéne mennem. Senki nem lakik a közelben, a város másik végéig meg nem akarok menni, mert így is fázom a még dél óta vizes kabátomban. Nagyszülők? Barátok? Túl messze vannak. Az igazi barátaim legalábbis biztosan. Nem mintha túl sok lenne, összesen kettő. De róluk legalább biztosan tudom, hogyha most beállítanék hozzájuk csurom vizesen, azzal, hogy elegem van az apámból, és hogy muszáj beszélnem valakivel, akkor sem néznének hülyének és küldenének el a picsába. De mivel a problémám elhanyagolható, nincs itt a világ vége, és mint már említettem, 2-3 km-nél többet nem vagyok hajlandó gyalogolni, ezért marad a céltalan baktatás.
Időnként befordulok egy-egy sarkon, de még így is az évek alatt jól megismert utakon járok.
5-10 perc után már hozzászokom a vizes ruhákhoz, és kevésbé fázom. Elérkezem az útkereszteződéshez, ahonnan eljuthatnék a belvárosba. De mivel nincs hangulatom túl sok ember közelségéhez, ezért átmegyek az úton és arra kanyarodok, amerről jöttem.
Közben elkezdődik az MP3 lejátszón az A Little Bit Longer című szám.
Ahogy meghallom a dallamot, egyik pillanatról a másikra könnyek gyűlnek a szemembe. Teljesen hirtelen. Pedig nem vagyok sírós típus, és nem is szomorúságot éreztem eddig. Inkább ürességet, és hogy nekem nem itt van a helyem.
Ahogy viszont elkezdődik a szám – a szövegtől teljesen függetlenül -, egy kép tűnik fel lelki szemeim előtt.
Egy kép egy fiúról, akit lassan fél éve már csak fotókon láttam.
Nem, szerencsére nem volt halott, mielőtt még bárki is erre gondolna.
Csupán messze volt, hihetetlenül messze tőlem.
És a szám alatt egyre több és több kép jelenik meg előttem, számomra fontos pillanatokat felidézve.
Erre a könnyeim kibuggyannak, és elkezdenek lefelé folyni az arcomon, de az egész egy fél percnél nem tart tovább.
A szám végére elfogy az összes könnyem, és gondolataimba merülve sétálok tovább.
Talán most érzek némi szomorúságot, de annál is inkább csalódottságot.
A soron következő vidámabb számot nem is érzékelve baktatok, és azon gondolkodom, mit csinálhat most éppen az a fiú, és hogy milyen lenne ha most itt lenne velem.
Közben újabb kanyarok jönnek, egy teljesen másik útszakaszon járok, majd elindul a következő szám, a Sorry.
Mintha csak az érzéseimhez, gondolataimhoz akarna igazodni.
„I'm sorry for breaking up the promises...
This time is the last I'll ever beg you to stay, but you're already on your way.
Feel the sorrow, feel the pain...
Leaving your heart out in the rain...
Beggin' you to stay, but it is too late.
I'm sorry...”
Aztán a következő. Pushing me away.
„Pushing me away, every last word, everything you say, pushing me away. Try to stop me now, but it's already too late.
Telling me the truth, cause I am so confused, spinnin' round, these walls are fallin' down and I need you more than you know. I'm not letting go, getting close so take my hand and please just tell me why.. pushing me away...”
Időközben már visszaértem arra az útra, ahonnan egyenesen haza jutok.
Nekem azonban eszem ágában sincs haza menni.
Tovább gondolkozom, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nekem nem itt kéne lennem. Sokkal inkább sok ezer km-rel messzebb, egy másik kontinensen. Legszívesebben fognám magam és egyenesen a reptérre mennék, de nem tehetem. Várnom kell még 1-2 évet, míg eljuthatok arra a helyre.
Ezalatt egy újabb lassabb szám kezdődik, a Can't Have You.
És ekkor a házunkhoz érek. Felmegyek a járdán a kapunkhoz, majd a másodperc töredékéig megtorpanok, aztán végül a ház másik vége felé veszem az irányt, ahol talán kicsit „elbújhatok” a világ elől.
Elmegyek a garázs mellett, mire kigyullad a mozgásérzékelő lámpa.
- Oh, fuck – gondolom magamban, és a ház oldalának egy távolabbi pontjához megyek, ahova már kevésbé érnek el a fénynyalábok.
Hátam a falnak vetem, és úgy hallgatom a zenét.
„...I'm dying without your love...
Beggin' to hear your voice, tell me you love me too...
Wondering if I ever get you back.
Dreamin' about when I see you next.
Knowing that I never will forget.
...but I can't live without you.”
Mikor vége a számnak, felötlik bennem, hogy ideje lenne bemennem. Az órámra nézek. Lassan egy órája, hogy eljöttem otthonról.
Ekkor apám hangját hallom odabentről. Megállítom a zenét, és hallgatózom. Nem tudom kivenni, pontosan miről beszélhet, de úgy tűnt, nem rólam.
Úgy látszik, nem érdekli őket, hova lettem. Még egy telefont sem eresztettek meg.
Ezek szerint ha egyszer lelépnék a városból, csak akkor jutna eszükbe keresni, mikor már a repülőn ülök? Hm, megnyugtató a tudat...
Bár... legalább nem akaszkodnak rám, és nem mondják, hogy nem mehetek sehova.
Visszakapcsolom a zenét, és elfoglalom előbbi pozícióm.
Apám hangja rádöbbentett, hogy még nem akaródzik visszamennem, egyszerűen nem bírom/bírnám hallgatni a hangjukat.
Tovább hallgatom hát a Tonight-ot.
„A kiss and say good-bye...”
- Hát, nekem még ennyi sem jutott – gondolom magamban keserűen.
Aztán idővel ennek a számnak is vége, és elindul a következő: S.O.S.
Végül rászánom magam, és elindulok vissza a kapuhoz, majd belépek az udvarra.
Nagy levegőt veszek, és bemegyek a házba. Leveszem az átázott kabátot és csizmát, majd felmegyek az emeletre. Közben se anyám, se apám nem foglalkozik velem, egyedül tesóm jön megijeszteni...
A szobámban papírt és tollat veszek elő, és leülök a földre az ágy végéhez.
Mikor elkezdem írni a gondolataim, addigra pont vége az összes Jonas Brothers számnak.
Írok néhány oldalt, majd miután végzek, elpakolom a füzetet, kikapcsolom a zenét, és előveszem a gitárom.
A tökéletes tárgy, ami biztosan segít abban, hogy teljesen megnyugodjak, és elfelejtsem a problémáim.
Egy tárgy, egy hangszer, ami sokkal többet ér annál, mint amennyit más gondolhat róla.