Jah és MCR fórumon ez is megtalálható.
Dead
- Hogy miiiiiiiii????? Ez nem... Ő nem... Mikey, ez.. ez nem vicces, ezt nem mondhatod komolyan!!! - kiabáltam öcsémre. Nem tudtam felfogni, amit mondott, egyszerűen nem lehetett igaz. Nem történhetett meg.
Hisztérikusan rángattam Mikeyt a karjánál fogva, és követeltem tőle, hogy árulja el, merre van Frankie. Azt vártam, hogy egyszer csak elneveti magát, és azt kiáltja: „április bolondja!”, de ez nem akart bekövetkezni.
- Ezt nem hiszem el... Hol van most Frankie? Mikey, hol van?! Mi történt vele??
- Gerard, nyugodj le! Franket... Franket Bob találta meg... az... az ágyán feküdt és... és meztelen volt és tele volt a teste kék-zöld foltokkal... és ...
- Neeeeem!!! Hagyd abba, ez nem igaz! Ez nem...!!! - kiabáltam hisztérikusan, Mikey mellkasát verve. Elkapta a csuklóm és a falhoz nyomott, közben nyugtatni próbált. Kétségbeesetten csúsztam le a fal mentén, s a padlón ülve, térdeim átkarolva meredtem magam elé.
- Ezt nem tudom elhinni... Frankie nem... Őt nem... Látni akarom! - álltam fel hirtelen, s az ajtó felé indultam, mikor Mikey elkapta a csuklóm.
- Gee... szerintem nem kéne bemenned hozzá... Nem kéne így látnod őt...
- Engedj el, látnom kell őt! - mondtam idegesen, s kitéptem a karom a szorításából, majd Frank szobája felé rohantam.
Aztán az ajtaja előtt megtorpantam. Bob ott állt a bejáratnál, míg Ray az ablakon bámult kifelé. Gondolom a rendőröket várta...
- Engedj be! - rivalltam rá Bobra is, mikor meg akarta akadályozni, hogy belépjek a szobába.
- Gerard, a rendőrök azt mondták, senki ne menjen be, amíg ide nem érnek!
- Nem érdekel! Eressz el! - sziszegtem, s berontottam a szobába.
A háló felé rohantam, s mikor megpillantottam Frankiet, hátrahőköltem. Nem akartam hinni a szememnek. Szétvetett végtagokkal, kicsavarodott nyakkal, meztelenül feküdt a vértől mocskos lepedőn. Borzalmas látvány volt.
Odasiettem az ágya mellé, leborultam rá, s eleredtek a könnyeim. Képtelen voltam elfogadni, hogy az a férfi, aki holtan fekszik az ágyon, az tényleg Frankie. Nem lehetett ő, egyszerűen nem lehetett! Hiszen tegnap este koncert után még együtt hülyültünk a kocsmában, együtt nevettünk, együtt ittunk, együtt énekeltünk... Most pedig itt fekszik... holtan.
Nem, az nem lehet!
- Frankie, ébredj fel! Frank, térj magadhoz! Nem halhattál meg, Frank, hallod?! - kiabáltam, miközben Frank testét rázogattam, de miután semmi reakciót nem kaptam, abbahagytam, s a mellkasára hanyatlottam, és ott sírtam tovább.
Percekig semmi más nem történt, aztán egyszer csak két rendőr rontott be a szobába.
- Mr. Way! Jöjjön el az ágytól, engedje el a barátját! Mr. Way, hallja?!
Mérgesen felálltam az ágy mellől, s ezúttal a két férfira üvöltöttem.
- Hagyjanak békén! Menjenek ki innen! Engedjenek el! - mondtam, mikor az egyik rendőr közel jött hozzám, s megfogta a karom. - Menjenek ki innen, Franknek nincs szüksége magukra, egyedül akarok vele maradni! Nem értik?! Menjenek már! - kiabáltam tovább, s hozzávágtam a falhoz az első tárgyat, ami a kezembe került.
Erre aztán Mikeyék is bejöttek a szobába, s megint nyugtatni próbáltak.
- Gerard, nyugodj le, ne kiabálj! A rendőröknek meg kell vizsgálniuk Frankiet és a nyomokat. Hagyd őket dolgozni!
- Nem! Menjenek ki innen! Frankie nem érdemli meg, hogy bárki is így lássa őt! - mondtam s ismét az ágyhoz mentem, megigazítottam Frank testtartását, majd betakargattam a földön heverő takaróval. Aztán az ágyra dőltem, átöleltem Frank hideg testét, s kisimítottam a haját az arcából.
- Nincs semmi baj, Frankie, itt vagyok – suttogtam neki idegesen.
Aztán Mikey és Bob odajöttek mellém, két oldalról megfogtak, s elrángattak az ágyról, majd kivittek a szobából is, hiába ellenkeztem.
- Gee, a rendőröknek muszáj körülnézni, hogy meg tudják állapítani hogy hogyan... hogy hogyan történt – mondta Mikey csitítóan, s közben bevitt a saját szobájába, leültetett az egyik fotelba, majd pedig Ray a kezembe nyomott valami löttyöt, amit egy húzásra megittam.
- Nem tudom elhinni... Nem hiszem el, hogy ez megtörtént... - mondtam valamivel nyugodtabban, miután a harmadik poharat is kiürítettem.
Mindenki nyugtatni próbált, de az elhangzott mondatokat csak zümmögésként érzékeltem. Sajgott a fejem, és semmit nem érzékeltem a környezetemből. Végig azon törtem magam, hogy ez hogy történhetett meg. Hogy hogy lehet ilyen a világ... És hogy mi lesz ezután, most hogy már Frankie... nem él.
Végül aztán a fotelben ülve elaludtam, s mindenféle undorító rémálmaim voltak, amiknek a főszereplője egy vérbefagyott Frank volt, és egy pszichopata ismeretlen nő.
Verejtékezve, elborzadva ébredtem fel, majd kicsit megnyugodtam, mikor rájöttem, hogy csak álmodtam az egészet. Időközben a srácok áthozhattak a saját szobámba, most ugyanis az ágyamban feküdtem, a sötét bársony paplanon.
Kitapogattam az éjjeliszekrényen az órámat, s megdöbbenve láttam, hogy már késő este van. Kíváncsi voltam, hogy mi történt azóta Frankkel, így hát elindultam a szobája felé, de az ajtaját végül zárva találtam.
Csalódottan botorkáltam vissza a szobámba, s leültem az asztalhoz egy üveg whisky, egy füzet és egy toll társaságában. Eredeti tervem az volt, hogy kiadom magamból az érzéseim, s papírra vetem őket, de nem tudtam hogy elkezdeni. Mindenféle képek kavarogtak a szemem előtt, kezdve Frank összevert testével... Aztán régebbi emlékek jutottak eszembe, onnantól kezdve, hogy megismertem őt, egészen a tegnap esti koncertig, mikor a Prison alatt ismét rámmászott, és megcsókolt.
Akkor jöttem rá, hogy soha többé nem fog hasonlót művelni, soha többé nem ér hozzám, még csak rám sem mosolyog... soha többé...
Nincs többé Frank.
Nincs több érintés, nincs több csók, nincs több mosoly, nincs több... semmi.
És akkor tudatosult bennem, hogy Frank sosem tudta mit érzek iránta valójában... Persze, mondtam, hogy szeretem, de... az nem volt komoly. Sosem mertem bevallani neki, mit éreztem... mit érzek, most pedig már késő. Elment. Végleg.
Mi lesz ezek után velem? Mi lesz a bandával? Nélküle már semmi sem ugyanaz. Mi lesz most?
Talán utána kéne mennem... Csak bevennék néhány altatót, és nem kéne többé törődnöm ezekkel a szörnyű dolgokkal. Az lenne a legegyszerűbb...
De nem tehetem ezt. Nem lehetek önző. A rajongóinknak szükségük van ránk, nem tehetem meg sem velük, sem Mikeyékkal, sem LynZel azt, hogy Frank után megyek. Az embereknek szükségük van ránk.
Az embereknek... ránk... Nekem viszont Frankre van szükségem. Nem hagyhat itt, nem teheti ezt...
- Nem hagylak egyedül, Gee, itt vagyok! - hallottam egy ismerős hangot az asztal másik oldaláról, mire felkaptam a fejem. Frank állt előttem, pont úgy nézett ki, mint tegnap este... Mintha az egész mai napot csak álmodtam volna.
- Frank... Te.. ez.. hogy? - makogtam, miközben felálltam, s közelebb léptem hozzá. Próbáltam megérinteni a vállát, de a kezem a levegőt markolta. - Te egy... szellem vagy?
Frank nem válaszolt, csak mosolygott rám. Olyan édesen mosolygott...
- Frankie, én... én nem akarom, hogy elmenj, Frankie, nekem szükségem van rád!
- Gee, sosem foglak egyedül hagyni. Amíg emlékszel rám, és a szívedben őrzöl, addig mindig veled leszek – mondta, s végigsimított a hajamon. - Azt akarom, hogy az MCR ugyanúgy működjön tovább, ahogy eddig, és hogy tudasd a rajongókkal, amit az előbb neked mondtam. És hogy légy boldog, Gerard. Légy boldog – suttogta, s az arcomhoz hajolt és egy csókot lehelt az ajkamra. Vagyis... szellemeknél ez nem tudom mennyire hiteles, de szinte éreztem az ajkait az enyémen.
Aztán hátrébb lépett, s felemelkedett a padlóról, majd egyre messzebb távolodott. Kétségbeesetten kiáltottam utána.
- Frankie! Várj! Én... én csak... azt akarom, hogy tudd... hogy szeretlek – sóhajtottam, mire Frank egy újabb mosolyt küldött felém, majd eltűnt.
We'll Carry on,
We'll Carry on
Though you're dead and gone believe me
Your memory will carry on
Carry on
We'll carry on
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése