I Caught Fire (In Your Eyes)

És a másik fic. Életem első femslash-e. Hát... sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet fogok írni, mivel még olvasni sem szoktam. xD De barátnőm cukkolására megírtam. ^^ Ugyan slash, de semmi hűde perverz nem történik benne.
A cím a The Used nevű együttestől lett kölcsönvéve, remélem, nem haragszanak meg érte a srácok. ^^
Egyébként ma hajnalban lett megírva a fic. x]


I Caught Fire (In Your Eyes)

Kelsey's POV

A pultra dobtam a pénzt, majd kirobogtam a bár ajtaján.
Végső elhatározásra jutottam: megkeresem és elmondom neki. Feltehetőleg nem voltam már valami józan ekkor. Biztos, hogy nem voltam az. Máskülönben nem lett volna bátorságom becsöngetni hozzá az éjszaka közepén és kitálalni.
Mikor ajtót nyitott, álmosan és értetlenül pislogva, beviharzottam mellette a lakásba. Megálltam a nappali közepén, mélyeket lélegeztem, s megvártam míg utánam jön Cathy a szobába.
- Mi baj van? - kérdezte, miközben mellém sétált. Arcán ijedtség és értetlenség tükröződött.
- Szeretlek – válaszoltam halkan, a padlót fixírozva.
Pár másodpercig néma csend volt, majd Cat megszólalt.
- Öm... én is téged... De miért jöttél most ide? Mi történt?
Nem értette. Hát persze, hogy nem. Hogy is érthette volna?
- Miattad jöttem ide. Csakis miattad. Mert szeretlek, a rohadt életbe, hát nem érted?? Szeretlek! Teljes szívemből, érted?? Szerelmes vagyok beléd!
Cathy erre leesett állal nézett rám. Percekig nem tudott megszólalni. Én viszont képtelen voltam tétlenül nézni azt, ahogy megemészti a hallottakat.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy odasétálok közvetlenül elé, átölelem a vékony derekát, magamhoz húzom, és megízlelem a csábító ajkait.
Arra számítottam, hogy szinte rögtön fintorogva eltol majd magától, de nem ez történt. Csak állt, és hagyta, hogy csókolgassam. Aztán legnagyobb döbbenetemre egyszer csak kinyitotta a száját, és engedte, hogy a nyelvem beljebb hatoljon. Utána pedig viszonozta a csókot.
Azt hittem, ott helyben meghalok. Annyira nem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Persze, mindig is reménykedtem benne, de igazából sosem hittem el. És mégis ott álltam, magamhoz öleltem őt, közben pedig csókolóztunk. Olyan volt, mint egy tündérmese. A legszebb és legédesebb tündérmese...
De aztán ugyanolyan hirtelen elváltak az ajkai az enyémektől, és Cathy távolabb lépett tőlem.
Utáltam ezt a pillanatot. Tudtam, hogy most csak két dolog jöhet. Vagy kínos csönd, vagy pedig ostoba magyarázkodás.
Utóbbi történt.
- Mi ez az egész? - kérdezte Cathy érzelemmentes hangon. - Részegen beállítasz hozzám az éjszaka közepén és azt állítod, hogy szerelmes vagy belém. Ez valami vicc?
- Nem. Rohadtul nem vicceltem. Szerelmes vagyok beléd. Ez a kibaszott igazság. Onnantól kezdve szeretlek, hogy először találkoztunk. Persze akkor még nem voltam tisztában vele, hogy ez szerelem. Azt hittem, csak a legjobb barátomként szeretlek, vagy hogy az egész csak egy hülye fellángolás és el fog múlni idővel, de rohadtul nem ez történt. Csak percről percre egyre jobban beléd szerettem, és szenvedtem, amiért ezt te nem vetted észre. De már nem bírtam tovább. El kellett mondanom neked. Persze fogalmam sincs, mit várok most. Már az is csoda, hogy tényleg csókolóztunk. Vagy csak képzelődtem? … Mindenesetre régóta álmodtam erről... Szeretlek, Cathy. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. Beleszerettem a kedvességedbe, abba, hogy mindig segítettél nekem, a mosolyodba, a nevetésedbe, minden egyes mozdulatodba és szavadba. El sem tudod hinni, mennyire jó érzés volt veled lenni, hülyéskedni, vagy csak szimplán boldognak látni téged... És fogalmad sincs arról, milyen rohadt nehéz volt minden egyes alkalommal megállni, hogy ne érintselek meg, hogy ne öleljelek magamhoz, vagy hogy ne csókoljalak meg... Bassza meg, Cathy, szeretlek!
Mondandóm végére a könnyeim már patakokban folytak le az arcomon, miközben Cathy csendesen és figyelmesen hallgatott végig.
Rohadtul féltem, hogy hogyan fog mindezekre reagálni, viszont lényegesen megkönnyebbültem így, hogy mindent elmondtam neki.
- Ez... ez rohadtul nem ér! - fakadt ki aztán. - Beállítasz hozzám az éjszaka közepén és rám zúdítod az érzelmeidet! Közlöd velem, hogy leszbikus vagy, és hogy belém szerettél! És most mi a szart vársz tőlem?? Ugorjak a nyakadba és mondjam, hogy én is szeretlek? De a rohadt életbe is, én hetero vagyok! Eddig legalábbis abban a hitben éltem... De tudod, mi a legijesztőbb?? Hogy nem undorodom, nem félek! Élveztem azt a kibaszott csókot, érted?? Élveztem!!! A legjobb barátnőmmel csókolóztam, és élveztem! Egy agyrém ez az egész...
Cathy teljesen ki volt bukva. Rég láttam már ilyennek... Azt hiszem, teljesen össze volt zavarodva, és fogalma sem volt róla, hogy mit gondoljon.
Én pedig nem tudtam, mit tegyek, vagy mondjak most. Csak azt tudtam, hogy szeretem Cathyt. Ő viszont össze volt zavarodva, és én nem akartam befolyásolni az érzéseit.
- Hát akkor én... azt hiszem a legjobb lesz, ha most hazamegyek... - motyogtam. A fejem egyébként is kezdett zúgni. Félő volt, hogy szétrobban. Talán túl sokat ittam...
- Azt már nem! - háborodott fel Cathy. - meg ne próbálj ezek után egyedül hagyni! Itt maradsz. Velem.
Szóval maradtam. Egész éjjel ott maradtam. Persze nem történt semmi. Ittam egy kávét és vettem egy hideg zuhanyt, hogy kijózanodjak. Cathyt addig magára hagytam a gondolataival.
Az éjszaka további részében sem sok szó esett köztünk. Elmentünk aludni. Közös ágyba. Cathy ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy ne a nappali kanapéján, hanem az ágyban aludjak. Persze franciaágy volt, szóval bőven elfértünk rajta. Én pedig az ágy legszélére húzódtam, hogy álmomban még véletlenül se érjek hozzá a testéhez.
De még mielőtt az álmok mezejére léphettem volna, a dolgok meglepő fordulatot vettek. Egyszer csak egy kart éreztem a derekam köré fonódni. Cathy átölelt és magához húzott. Aztán a fülemhez hajolt és belesuttogott.
- Aludj jók, Kels...
A forró leheletét is éreztem a bőrömön, annyira közel volt hozzám... Beleborzongtam már csak a gondolatba is.
Ezek után természetesen jobban aludtam, mint az utóbbi időben bármikor is...

The End ^^

A Red Bull szárnyakat ad

Megint itt. És hoztam két elég érdekes ficet. ^^ Ez az első, egy újabb Forma-1-es írás, tegnap előtt született. Mark Webber a főszereplője. És kicsit gonosz fic. Kicsit idióta. XD
A Német Nagydíj időmérő edzése után fogant az ötlete, mikor is barátnőmmel azt beszéltük, hogy a Ferrarik hogyan lehetnének dobogósok: ha mindenki más kiesni előlük. xD És szépen elterveztük, hogy melyik kocsi hogyan fog kiesni, mikor mondtam, hogy Webber szárnyakat kap majd és elszáll. Ez utóbbi szót barátnőm természetesen félreértette és jött a sok hülyeség. A többi a ficből kiderül. x']


A Red Bull szárnyakat ad

- … És Webber!!! Webber autója a gumifalnak csapódott, és mekkora sebességgel!!! Hát mi történt??? Webber autója darabokban áll a pálya szélén!!! Te atya úr isten! Hát mi'csinált Webber???

Palik Laci a tőle már megszokott stílusban közvetítette a Forma-1 Német Nagydíján történő eseményeket. (Értsd: Mint akinek éppen orgazmusa van, olyan hangosan és vékony hangon kiabált. Na persze ki tudja, mik történtek a közvetítőfülkében, ahol csak ő és Czollner Gyuszi ücsörögtek kettecskén...)
Tehát amint mondta, Mark Webber Red Bull Renault-ja egyik pillanatról a másikra letért a pályáról és teljes sebességgel belecsapódott a falba. Természetesen apró darabjaira hullott szét az autó.
Mivel a pályának ezen szakaszán szinte az egész úttest tele volt kisebb alkatrészekkel, sárga zászlót lobogtattak, és a Safety Carnak be kellett mennie a pályára. A futam tehát lelassult.
Közben az emelő, és néhány szerelő megérkezett a pálya szélére, és kisegítették Webbert az autójából. Vagyis annak maradékából. Mindenki nagy megkönnyebbülésére, a pilótának látszólag semmi baja nem volt, könnyedén kilépett a roncsok közül és kisétált a pályáról. Többen furcsállták is, hogy ilyen könnyen megúszta a balesetet. Persze az orvosi vizsgálat még hátra volt, addig nem lehettünk biztosak benne, hogy semmi baj nem történt.
Mindenesetre az biztos, hogy hirtelen történt az egész baleset. Webbernek, pontosabban a kocsijának látszólag semmi baja nem volt. Nem volt se alul- , se túlkormányzott, motorproblémája sem lehetett, ugyanis akkor lelassult volna, és a benzin sem fogyhatott el... Valószínűleg vezetői hiba történt. Főleg mivel a Red Bull csapatnál is sorra ugyanolyan meglepett és csodálkozó arcokat láthattunk, mint amilyet a Webber szurkolók vághattak a TV képernyők előtt.
A kommentátorok is csak találgatni tudtak, hogy mi történt, de minden elmélet messze járt az igazságtól.
Webber az orvosi vizsgálat után – ahol kiderült, hogy minden komolyabb baj nélkül megúszta a történteket -, végre interjút adott.
Elmondása szerint a következő történt:
„Az autóm tökéletesen működött, talán túlságosan is, és ez okozta a problémát. Részben persze én is hibás voltam, mivel annyira izgatott voltam egész futam alatt, hogy a végén már nem tudtam józanul a vezetésre koncentrálni.”
Hát ettől nem sokkal lettünk okosabbak, Webber enyhén szólva is ködösen fogalmazott. De ha megnézzük az elejtett utalásokat ebben a két mondatban, rájöhetünk az igazságra.
Boncolgassuk egy kicsit ezeket a kijelentéseket.
Először is, az autó tökéletesen működött. Átfogalmazva ez annyit tesz, hogy az autó annyira jóóó volt... Másodszor, Webber is hibásnak érzi magát, mivel annyira izgatott volt. Hát azt hiszem, nem kell magyaráznom, mit jelent az, ha valaki annyira nagyon izgatott... Harmadszor pedig nem tudott józanul a vezetésre koncentrálni. Hát gondolkozzunk egy kicsit, vajon mitől részegülhetett meg annyira a pilóta, hogy a figyelme elterelődjön a vezetésről? Vajon mi másra koncentrálhatott akkor?
Nos, ha ezekből nem jöttek volna még rá, akkor segítségképpen annyit mondanék, hogy olvassák el a Red Bull autók hátsó szárnyán lévő feliratot. Gives you wings. Igen. Tehát szárnyakat ad.
Nos, azt hiszem Mark Webberrel is ez történhetett, a Red Bull autó szárnyakat adott neki, ő pedig elszállt. Ahogy mondom, elszállt. Nem bírta már tovább türtőztetni magát, és egy hangos nyögés kíséretében elszállt. Értik már, hölgyeim és uraim?
Ez volt a baleset oka. És ez magyarázatot ad arra is, hogy Webbernek miért nem lett az ég világon semmi baja. Ugye mint mindannyian tudjuk, egy ilyen történés után az ember euforikus állapotba kerül. És egy ilyen földöntúli, és teljesen ellazult pillanatban az embernek nem lesznek olyan sérülései, mint mikor teljesen magánál van. Pszichológia az egész, de ebbe most nem kívánok mélyebben belemenni. Ha nem hisznek nekem, kérdezzenek meg egy hozzáértőt, vagy magát Mark Webbert. Kérdés, hogy elárulja-e a teljes igazságot...
Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy a már-már szállóigévé vált mondás valójában is igaz: A Red Bull szárnyakat ad.

A tiltott gyümölcs

Egy másik Forma-1 fic. Hamilton-Massa párosítás. Slash, de semmi komoly nem történik benne. A fic ötletét és cselekményét a Wild Rose c. Kylie Minogue szám adta.
(Megjegyzés: Ha valaki nem tudná: POV = point of view = szemszög)

A tiltott gyümölcs

Lewis' POV

Vad Rózsa. Egy gyönyörű, vörös rózsa. Ez volt Ő.
Mikor először megláttam, már akkor tudtam, Ő az. A viselkedése, mosolya, beszéde, egyszerűen mindene, teljesen elvarázsolt. Tudtam, Ő kell nekem.
Az ajkai olyan szép színűek voltak, mint a vörös rózsák. A rózsák, amik gyermekkoromban nőttek az udvarunkon. A hatáshoz csak hozzájárult az, mikor a piros Ferraris szerelésében mászkált előttem. Hihetetlen látvány volt. Sosem láttam még ehhez foghatót. Másnak talán hétköznapi embernek tűnhetett, de nem az volt. Ezt már első látásra tudtam. Nagyon is különleges volt.

Felipe's POV

Egyik nap, a legelső futama után bekopogott hozzám, a hotelszobám ajtaján. Egy gyönyörű vörös rózsát tartott a kezében. Nem értettem, mi a fenét akarhat ezzel. Én nem egy csaj vagyok, akit meghódíthat egy szép virággal.
Ettől függetlenül beengedtem. Szükségem volt a társaságra. Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Eléggé magam alatt voltam aznap este. És Ő tökéletes társaságnak bizonyult. Figyelmesen hallgatott, sőt, még nyugtatgatott is. Egy ízben végigsimított az arcomon. Megremegtem. Nem értettem, mi ez az egész. Miért simogat?? Mindenesetre nagyon jól esett... Eszembe juttatta a gyermekkoromat, mikor édesanyám minden este megsimogatott lefekvés előtt.
Akkor este rájöttem, hogy Ő sokkal, de sokkal rendesebb annál, mint amilyennek hittem.
Viszont továbbra sem értettem, miért jött át hozzám akkor este...
Attól a naptól fogva viszont rendesen összemelegedtünk, úgymond. Olyan volt, mint a legjobb barátom. Vagy még talán több.
Mindig Vad Rózsának hívott... Sosem árulta el, hogy miért. De nem zavart. Tetszett a név. És minden futam után kaptam tőle egy szál vörös rózsát. Tisztára, mint egy Shakespeare-korabeli szerelmes regényben.

Lewis' POV

Rózsát vittem neki. Vörös rózsát. Minden egyes futam után. Minden egyes futam után felmentem hozzá a szobájába, és egy vörös rózsát adtam neki. Majdnem olyan gyönyörű volt, mint Ő maga.
És Vad Rózsának hívtam. Mindig azt kérdezgette, miért, de én nem árultam el neki.
Egyik hétvégén, mikor épp városnézésen voltunk, a folyóparton hihetetlen dologra bukkantam. A parton, közvetlen a folyó mellett egy gyönyörű vörös rózsa bokor állt, magányosan. A világ legszebb rózsái nyíltak rajta. A színük olyan volt, mint a véré, a formájuk tökéletes.
Ezeket Neki is látnia kellett.
Mikor visszaértem a hotelbe, rögtön megkerestem Őt.
„Tudod merre nyílnak a Vad Rózsák? A legszebb rózsák. Vérvörösek, édesek, gyönyörűek, és szabadok. Gyere velem, megmutatom Neked őket.”

Felipe's POV

Egyik délelőtt hirtelen felbukkant a szobám ajtajában, és nem is köszönt, csak kérdezett. A rózsákról kérdezett. Meg akarta nekem mutatni a Vad Rózsákat.
Nagyon kíváncsi voltam. Még mindig nem értettem semmit abból az egészből, ami körülöttünk, közöttünk folyt, de nem is érdekelt különösebben. Olyan volt, mintha egy elvarázsolt mesébe csöppentem volna, de élveztem. Fölöttébb izgalmas volt.
„Gyere velem, megmutatom Neked őket.” - célzott a rózsákra.
Egy percig sem haboztam, rögtön utána mentem.
A folyópartra vitt engem. Megmutatta a rózsákat. És igaza volt. Azok voltak a leggyönyörűbb rózsák, amiket életemben láttam. Meseszépek voltak. Elképzelhetetlenül vörösek és tökéletesek voltak. Leszakított közülük nekem egyet, a legszebbet, és a kezembe adta.
Percekig némán néztünk egymásra, a kezünk összeért, ahogy a rózsát fogtuk. Aztán finoman megcsókolt. És én meglepő módon egy pillanatig sem tiltakoztam. Jó volt, nagyon jó, és nem érdekelt más.
De aztán a csóknak vége lett, és ő hirtelen a hátam mögé sétált, lefogta a kezeim. Azt hittem, játszadozni akar, de mikor meghallottam a suttogását, megijedtem. A hangja komor volt, nem olyan élénk és vidám, mint máskor.
„Minden gyönyörű dolognak meg kell egyszer halnia.” - csak ennyit mondott, majd rögtön utána egy éles és fájó szúrást éreztem a hátam közepén. Aztán minden elsötétült...

Lewis' POV

Letéptem neki a legszebb rózsát a bokorról, és a kezébe adtam. Aztán megcsókoltam.
Mikor elszakadtunk egymástól, a szél cinkosan fújni kezdett, az ég beborult.
„Minden gyönyörű dolognak meg kell egyszer halnia.” - suttogtam a fülébe, majd a hátába szúrtam a késem.
Szinte rögtön összeesett. Finoman felemeltem a földről, és a folyóba fektettem a testét.
„Lásd, a rózsák útjára jutottál. Szemtelenül gyönyörű voltál, de aztán valaki leszakított és te elpusztultál.”
Visszasétáltam a partra, felvettem a földről a meseszép rózsát, amit kiejtett a kezéből, majd a szájába helyeztem. Gyönyörű volt.
„Remélem, meg tudsz nekem bocsájtani.” - suttogtam még utoljára Neki, megcsókoltam a vérvörös ajkait, majd egy sóhajjal ott hagytam őt a vízben. Végleg búcsút vettem tőle.

A boxutca titkai

Forma-1 fic. xD Igen, én ilyet is tudok. Hamilton-Alonso párosítás, slash, 18-as karikás.


A boxutca titkai

Épp a boxutcán sétált keresztül, épp a McLaren box előtt sétált el, mikor ez az őrültség kezdődött.

Már vége volt a futamnak, a nézők, a szerelők, a csapatfőnökök, az igazgatók nagy része már nem volt a pályán, hanem szokás szerint ment ünnepelni.

Szinte az egész box üres volt, csak néhány ember lézengett még ott.

Én épp a barátnőm győzködtem, hogy menjen előre a szállodába, majd utána megyek, mert még el kellett intéznem valamit; mikor megláttam, hogy még Fernando is a boxban járkál. Gyorsan elköszöntem Nicole-tól, adtam neki egy csókot, majd Fernando után szaladtam.
Nem igazán érdekelt, hogy mennyien vannak még a környéken, és hogy lát-e valaki; túl régóta vártam már a megfelelő alkalomra; és úgy tűnt, ez most elérkezett.
Szóval Alonso után eredtem. Mikor egy eldugottabb kanyar előtt sétált, pont utolértem, és ez tökéletes pillanat volt arra, hogy letámadjam. Mögé lopóztam és hátulról átöleltem a derekát, miközben a füléhez hajoltam.
- Szia szépfiú – suttogtam a fülébe.
Szegény cicafiú igencsak megrémülhetett, mert mikor meghallotta a mély hangom, ijedten ugrott egyet. xD
Lerázta magáról a kezem, majd szembefordult velem. Mikor meglátta, hogy én állok előtte, teljesen elképedt. A szemei kiguvadtak, és még a száját is eltátotta. Nagyon vicces volt. xD
Én pedig kihasználtam ezt a pillanatot, és az ajkaira tapadtam, majd áttoltam a nyelvem a szájába. Erre még jobban elkerekedett a szeme, de elég hamar reagált, és idegesen ellökött magától.
- Mi a fasz...?! - nyögte. - Te normális vagy??
Istenem, milyen cuki volt így teljesen kiakadva, magas hangon hitetlenkedve.
- Naa, cica, most mi baj van? Ne mondd, hogy nem tetszem!
- Te tényleg nem vagy normális... - ismételte.
- Jaj, ne játszd már az agyad – vigyorogtam. - Látom a szemeden, hogy nagyon is élveznéd, ha megint megcsókolnálak.
- Te tiszta hülye vagy – morogta, majd hátat fordított, és elindult visszafelé.
Én még idejében kapcsoltam, és ismét elkaptam a derekát, megakadályozva ezzel, hogy megszökhessen. Persze most is megpróbálta lerázni magáról a kezem, csak hogy most elég erősen szorítottam magamhoz ahhoz, hogy ne tudjon kiszabadulni.
A nyakához hajoltam és elkezdtem csókolgatni. Először folyton kiabált és hitetlenkedett, de ahogy egyre szenvedélyesebben csókoltam a nyakát, úgy egyre kevésbé tiltakozott.
A fenekéhez nyomtam a csípőm, hogy megérezze, mit váltott ki belőlem, mire kicsit magához tért és folytatta az ellenkezést. Persze messze nem olyan hangosan és hihetően, mint az elején. No meg persze az egyenetlen, gyakori lélegzetvétele is elég árulkodó volt.
Elengedtem a derekát és magam felé fordítottam őt. Most a nyaka helyett a száját vettem célba, mire ő igen gyengén próbált eltolni magától. Aztán visszacsókolt. Kis álszent. Ugyanannyira kívánt engem, mint amennyire én őt.
Újfent átöleltem a derekát – vagyis inkább kicsit lentebb -, majd elkezdtem hátrálni vele az eldugott átjáróba. A gumifalnál aztán megálltam, és nekilöktem őt, mire elvesztette az egyensúlyát, és majdnem lecsúszott a fal mentén.
Aztán összeszedte magát, kiegyenesedett, majd szentbeszédbe kezdett.
- Nem tudom, mi a szart akarsz... vagyis van pár tippem, de ez baromság! Én nem vagyok buzi és nem akarok veled dugni és rohadtul örülnék, ha békén hagynál!
- Persze, baszd meg, és én ezt el is hiszem – morogtam, miközben közelebb mentem hozzá. Olyan közel, hogy a felsőtestünk csak pár centire volt egymástól.
- Most komolyan, mi a faszt akarsz? - kérdezte kicsit higgadtabban.
- Pont azt. Faszt. Méghozzá a tiédet – válaszoltam szenvtelenül, miközben még közelebb hajoltam az arcához.
Erre ő jól láthatóan nyelt egy nagyot, de a szeme izgalommal telve csillogott.
- Fogd már be végre azt a kibaszott szép szád, és ne ellenkezz. Úgysem hiszem el, hogy nem élvezed a helyzetet – suttogtam, majd mielőtt reagálhatott volna, ismét az ajkaira tapasztottam a szám.
Megint csak hezitált és kérette magát először, de ezúttal viszonylag hamar visszacsókolt.
És ez volt az a pillanat, hogy meguntam a játszadozást. Nem bírtam tovább. Egyik kezemmel megmarkoltam a fenekét, és magamhoz húztam őt, a másikkal pedig a pólója alá nyúltam, és a mellkasát kezdtem simogatni. Egy pillanatra megfeszült a teste, de nem ellenkezett.
Innentől kezdve nyert ügyem volt.
Miközben simogattam, az alsótestemmel finoman hozzádörgölőztem, mire hamarosan ő is keményedni kezdett.
Lehúztam róla a pólóját, és az ajkaitól elszakadva, a felsőtestét kezdtem csókolgatni. Ezzel sikerült elérnem, hogy egyelőre halk, de annál kéjesebb sóhajok szakadjanak fel belőle.
Mikor úgy éreztem, hogy már eleget játszottam a mellbimbóival, elkezdtem kicsatolni az övét és kigombolni a nadrágját.
- Nehh... ehzt... nehh... - nyögte erre erőtlenül.
Nem igazán foglalkoztam a tiltakozásával. Egyelőre még nem húztam le róla a nadrágját, csak az egyik kezem csúsztattam be a boxere alá. Mikor megmarkoltam a már igencsak kemény férfiasságát, egy erőteljes nyögés hagyta el a száját, majd megint ellenkezni kezdett.
- Lewis... - awww, az én keresztnevemet nyögte!!! - ezt ne... ezt nehm... ahhh... nehm szabad...
Megint csak nem sokat törődtem a szavaival, inkább visszamásztam az arcához, és újból megcsókoltam. Közben persze egy pillanatra sem hagytam fel a farka izgatásával.
Erre olyat tett, amivel annyira meglepett, hogy egy percre csókolni is elfelejtettem. Egyik kezével átölelte a derekam és szorosan magához húzott, miközben másik kezével a nadrágom cipzárjával kezdett bíbelődni.
Persze nekem sem kellett több! Mikor magamhoz tértem, erőszakosan lerántottam róla a nadrágját és a boxerét, és minden eddiginél erősebben hozzádörgölőztem.
Közben pedig harapdálni kezdtem az ajkait, mire fájdalmas, de élvezkedő sóhajokat hallatott.
Ezzel sikerült teljesen felhúznia, mire készségesen segítettem neki levenni magamról a nadrágom és az alsóm, majd lelöktem őt a földre és az ölébe ültem.
A feneke földdel való találkozásának következtében egy fájdalmasat kiáltott, de mikor a farkára ültem, minden ilyen nemű gondját elfelejtette. Helyette viszont ismét tiltakozni kezdett.
- Ehzt tényleg nehm kéneh... Nehm helyesh... Hallod?? - emelte fel a hangját, mikor mocorogni kezdtem az ölében.
- Jaj, Nando, bébi, hagyd már ezt! Élvezed, nem? Akkor meg szard le, hogy helyes-e vagy sem.
- De nem! - nyavalygott. - Nem fogom miattad megcsalni a barátnőm, …
- Ezen már késő aggódni – szóltam közbe vigyorogva.
- … és nem vagyok homokos, …
- A farkad épp az ellenkezőjét bizonyítja.
- … és nem fogok a pálya kellős közepén szexelni! - fejezte be a mondandóját, látszólag ügyet sem vetve a szavaimra.
- A pálya szélén vagyunk, nem a közepén, és egyébként is, ne legyél már ilyen kibaszott prűd! A csajodra meg magasról teszek. Nah, most hogy ezt tisztáztuk, folytathatom, amit elkezdtem? - kérdeztem epésen.
Válaszra viszont nem vártam, mielőtt bármit is mondhatott volna Fernando, lecsusszantam az öléből, megemeltem a csípőjét, és gyorsan alákerülve belé hatoltam.
Erre fájdalmasan és mérgesen felkiáltott. Kiengesztelésképpen én pedig újfent megcsókoltam és a mellbimbóival kezdtem játszani.
Mikor éreztem, hogy lecsillapodott valamennyire, óvatosan mozogni kezdtem benne. Ennek következtében kéjesen sóhajtozott a számba. Egyértelműen élvezte.
Nem értem mi a fasznak kérette magát. Olyan, mint egy csaj. De mindegy. Megkaptam, amit akartam.
Gyorsítottam a tempón, és kezeimmel levándoroltam a farkához és finoman simogatni kezdtem.
Fernando egyre gyorsabban és hangosabban sóhajtozott. Éreztem, hogy hamarosan el fog menni.
És igazam is lett. Miután a markomba élvezett, én is elengedtem magam és a forró anyag elhagyta a testem, hogy az övébe vándorolhasson.
Lihegve borultam a testére, és pár percig némán feküdtünk egymáson.
Aztán felemeltem a fejem a válláról, még egyszer szenvedélyesen megcsókoltam, majd leszálltam róla. Összeszedtem a ruhám és felöltöztem, ő pedig szelíden és kíváncsian nézte minden mozdulatom. Azt viszont mégsem vette észre, mikor a sajátom helyett az ő alsónaciját húztam magamra...
Mikor végeztem az öltözéssel, még lehajoltam hozzá és adtam egy csókot az ajkaira.
- Jó volt veled, bébi – suttogtam aztán. - Sok sikert a következő futamra, sziaaa! - kacsintottam rá, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltam a McLaren boxba, magára hagyva az elképedt – és még mindig meztelen – Alonsot.
***
Következő hétvégén ismét futam volt. Alig vártam már, hogy láthassam Alonso arcát. Én természetesen végig úgy tettem, mintha a múltkori kis akciónk meg sem történt volna, ő viszont igencsak mogorvának tűnt.
Általában nagy ívben elkerült, de mikor véletlenül szembejött velem, akkor nagyon mérgesen és megvetően nézett, én viszont csak mosolyogtam. Nagyon élveztem, hogy ilyen hatással voltam rá.
Aztán maga a futam volt a legszórakoztatóbb. Az időmérőn pont mögöttem végzett, így egymás mellől rajtoltunk vasárnap. A futam első részében folyton próbált megelőzni, de valahogy nem sikerült neki. xD Egy idő után pedig annyira felidegesítette magát, hogy túl nagy lendülettel vette be az egyik kanyart, és kisodródott a kavicságyba, ahonnan aztán nem tudott visszajönni – ezt persze nem láthattam, hiszen én előtte voltam, de a csapat volt szíves közölni velem.
Én pedig dobogós helyen végeztem a versenyen. Megint.
Látnotok kellett volna Fernando arcát, nagyon vicces volt.

Minden rendben

Szintén Hegedűs az áruló szám ihlette írás. A Csendben c. fic folytatásaként is felfogható.
A dőlttel írott dalszöveg részletek Republic, illetve Nickelback számokból származnak.

Minden rendben

Éjszaka van. Minden csendes. A sötét égboltot sok ezer apró fényes csillag borítja, amik úgy szikráznak, mintha onnan fentről mosolyognának le ránk.
Én itt ülök a szobám ablakában, térdeimet átölelve, és elmerengve bámulok a csillagokra.
Merre jár, hol lehet most a kedvesem?
Aznap láttam utoljára Őt, mikor a zuhogó eső elől bemenekültünk a boltív alá... Aznap, mikor olyan szomorúan búcsúztunk el. Azóta teljesen eltűnt. Fogalmam sincs, merre lehet.
De azóta sem telt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna Rá. Pedig nagyon jól tudom, hogy el kellene már végre felejtenem, hiszen semmi esély nincs arra, hogy visszajön. Mégsem megy. Nem tudom kiverni a fejemből, és folyton csak azt várom, hogy megpillantom Őt az utcán, vagy felhív telefonon, vagy tudom is én.
Minden este itt gubbasztok az ablakban, álmatlanul, és a csillagokat bámulom. Mintha ők választ tudnának adni arra, hogy miért történt így ez az egész...
Újra és újra felidézem azt a bizonyos estét. Ha visszamehetnék az időben, annyi mindent másképp csinálnék. Nem engedném, hogy elmenjen. És elmondanám Neki, hogy szeretem. Annyira hülye voltam, hogy amíg volt rá lehetőségem, nem tettem semmit. El kellett volna Neki mondanom, hogy mit érzek. Hogy szeretem, és semmi más nem érdekel. Lehet, hogy akkor másképp döntött volna, és nem megy el. De már késő.
Ha itt lennél velem, én letörölném a könnyeid, és elmondanám, hogy szép lehet a holnap, hogyha elhiszed. Ha itt lennél velem... Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem, én nem engedném el, többé már sosem. Kedvesem.
A szemembe ismét könnycseppek gyűlnek. Egy mérges mozdulattal letörlöm őket. Elegem van már belőlük. Azelőtt szinte sosem sírtam. Most viszont minden egyes rohadt este utat tör magának egy-egy kósza könnycsepp. Tényleg nem kéne már többet Rá gondolnom.
Mégis, hiába beszélem meg magammal minden éjjel, hogy most már tényleg elfelejtem Őt; hogy többet most már tényleg nem gondolok Rá... Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Magam előtt látom mindig az elbűvölő, félénk mosolyát, és a szikrázó szemeit. Szinte érzem, ahogyan magához ölel, mint azon az estén...

Ekkor valami különös dallamot hallok. A csendes éjszakában elég könnyű kiszúrni a hangot...
Felkapom a fejem, kinézek az ablakon, és... Rosszul látok? Képzelődök? Pontosan a házunk előtt egy nagyon is ismerős alak áll, kezében CD lejátszóval – innen a dallam. Nem sokkal később a hirtelen jött alak énekelni kezd. Kinyitom az ablakot és fél testemmel kihajolva bámulok le a jövevényre. Ő pedig visszanéz, egyenesen a szemembe. Ekkor a szívem hatalmasat dobban. Tényleg Ő az. Nem véletlenül volt ismerős... Ő az. Visszajött. Visszajött hozzám és most... szerenádot ad? Erre a gondolatra akaratlanul is mosolyra görbül a szám.
Ő pedig semmivel sem törődve – még az ébredező szomszédok mérges, vagy épp kíváncsi tekinteteivel sem -, énekel tovább.
...Mistakes
Too long, too late
Who was I to make you wait?
Just one chance, just one breath
Just in case there's just one left...
Aztán még a refrén előtt fogom magam, felpattanok az ablakpárkányról, és lerohanok Hozzá, ki a ház elé. Az ajtóban aztán megállok és onnan hallgatom tovább az énekét.
...'Cause with you I'd withstand
All of Hell to hold your hand
I'd give it all, I'd give for us
Give anything, but I won't give up...
Aztán a refrénnél már én is bekapcsolódok, együtt énekeljük tovább.
...I love you,
I loved you all along
I miss you
Been far away for far too long
I keep dreamin' you'll be with me
And you'll never go
Stop breathin'
If I don't see you anymore...
Ennél a pillanatnál már nem bírja tovább, könnyek szöknek a szemébe, mire odarohan hozzám és átölel. Ismét a karjaiban tart. Boldogan szorítom magamhoz még jobban. Aztán felemeli a fejét a vállamról és megcsókol. Nem úgy, mint azon az éjszakán, ezúttal nem. Nem csak egy szájra puszit kapok, rendesen megcsókol. Szenvedélyesebben, mint bárki más ezelőtt.
Mikor szétválunk, a már ébren lévő, az ablakból bámuló szomszédok hatalmas tapsba kezdenek. Ez mindkettőnk arcára egy vigyort csal.
Ismét átölelem Őt, majd magammal húzom be a házba. Felmegyünk a szobámba, ahova a lágy dallamok még mindig beszűrődnek. A CD lejátszót ott hagytuk lent a ház előtt...
Becsukom az ablakot, tompítva ezzel a kinti zajokat, majd Felé fordulok. Egy nagy sóhajt vesz, majd magyarázatba kezd.
- Én... visszajöttem. Nagyon hiányoztál. És... rájöttem, hogy... szeretlek.
Hát kimondta. Azt mondta, szeret!
- Ne haragudj rám, hogy annyira hülyén viselkedtem múltkor... - folytatja. - Nem tudtam, mit is akarok valójában.
- És most már tudod?

- Igen. Téged – mosolyodik el.
Erre aztán nem bírok tovább az ablaknál ácsorogni, odaszaladok Hozzá és a nyakába vetem magam.
- Piszkosul hiányoztál – súgom a fülébe. - Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet!
- Ígérem – suttogja, majd ismét az ajkaimra tapad.
Így állunk ott a szoba közepén még nagyon sokáig, szorosan összeölelkezve, egy szenvedélyes csókban egyesülve.

Csendben

Hát... Ez egy érdekes fic. Főszereplőknek azt képzeltek oda, akit csak akartok. x)
A címet és az ötletet egy egri, már feloszlott színészzenekar, a Hegedűs az áruló egyik száma adta.

Csendben

Zuhogó eső. Csak egy nyári zápor. Amilyen hirtelen jött, valószínűleg olyan hirtelen vége is lesz. Csak hogy addig is elég erősen esik. És nem kéne bőrig áznunk. Úgyhogy Ő gyorsan kézen fog, és futni kezdünk egy fedett helyet keresve. Elég késő van már, így sajnos az éttermek, butikok, fagyizók és hasonlók már zárva vannak. Pedig milyen egyszerű lenne beülni valahova, és ott várni meg, hogy elálljon az eső. Így viszont szaladunk tovább.
Közben Ő leveszi magáról a kényelmes és meleg pulcsiját, és a fejemre teríti, hogy még kevésbé ázzak meg. Udvarias.
Tovább szaladunk, mígnem végül egy kupolás átjáróhoz érkezünk. Ott megállunk alatta és kifújjuk magunkat. Egymásra mosolygunk, én pedig visszaadom Neki a pulcsiját. Már nincs rá szükségem. Bár szívesen öleltem volna magamhoz továbbra is a ruhadarabot, hiszen olyan finom illata volt. De inkább visszaadtam neki, ő pedig ismét magára húzta.
Egy ideig némán ácsorgunk a boltív alatt, és a hatalmas esőcseppek táncát figyeljük. Időnként egymásra pillantunk, ilyenkor zavartan elmosolyodunk, majd elkapjuk a tekintetünket. Aztán mikor kezdett kicsit kínossá válni a néma ácsorgás, -hogy csináljak végre valamit - körülnéztem, és a közelben megpillantottam egy kőlépcsőfokot, amire aztán leültem.
Ő követett a pillantásával, és nem sokkal később ő is leült velem szemben. A földre. Megint némán néztünk egymásra, közben pedig folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy milyen jó lenne ha átölelne, és hozzábújhatnék, és úgy várnánk meg a zivatar végét. Végül vettem egy nagy levegőt és kissé bátortalanul megszólaltam.
- Ny... nyugodtan ideülhetsz ám mellém, a lépcsőre, ha gondolod... Mert... gondolom kényelmesebb, mint a hideg föld.
Hát ez nagyon hülyén hangzott. Maradtam volna inkább csendben... Kényelmesebb? Na igen, egy keskeny lépcsőfok aztán felettébb kényelmes tud lenni. És semmivel sem melegebb, mint a föld, amin Ő ült. De mindegy. Én megpróbáltam.
- Ó, köszi, de nem olyan fontos. Jó nekem itt is – mosolygott.
Na jó, tényleg gyenge próbálkozás volt, de azért... azért még ideülhetne mellém. Mondjuk igaza van, nem lenne szabad olyan közel lennie hozzám. És nem lenne szabad ilyeneken gondolkozom. Pedig annyira jó lenne. Csak finoman hozzábújnék. Nem csinálnék semmi rosszat, csak hozzábújnék. Az még nem olyan nagy bűn, nem? Nem csókolnám meg, vagy ilyesmi, csak odabújnék hozzá. Mint a kisgyerek a mamájához...
De hát nem akar mellém ülni. Biztos azt sem akarná, hogy hozzábújjak. Mert hát miért akarná? Hiszen teljesen ésszerű az, hogy nem szeret bele egy olyanba, aki sokkal... Szóval nem szeret belém.
Rápillantok. Engem figyel. Most viszont, ahogy észreveszi a pillantásom, nem kezd el mosolyogni. Komolyan néz rám továbbra is. Valamin gondolkozik. Valamin nagyon töpreng. Vajon mi lehet az? Elképzelhető, hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében, mint nekem? De nem. Nem szabad tévhitbe ringatnom magam.
Viszont ez a néma csend akkor is kínos. Elfordítom a fejem, és ismét az esőcseppeket kezdem bámulni. Nagyon hosszú percekig ülünk így. Közben végig azon agyalok, hogy oda kéne ülnöm mellé. Csak nem küldene el. És ha csak szimplán átölelném... Biztos nem húzódna el. Annyira nem lehetek visszataszító. Hiszen kedveljük egymást. Neki is kedvelnie kell engem. Ha nem kedvelne, akkor most nem lennék itt vele. Hiszen a szabad akaratából hívott magával. Szabad akaratából kezdett el velem beszélgetni. És mindvégig kedves volt velem. Tehát ha csak egy kicsit átölelném, biztos nem haragudna nagyon.
Meg kéne nézni, hogy még mindig engem figyel-e... De nem merek felé pillantani. Inkább merőn nézem tovább az esőt. És még több olyan elmélet merül fel bennem, hogy mi lenne ha....
Aztán egyszer csak lépteket hallok. Felé fordítom a fejem, és látom, hogy felállt. És lassan elindul felém. Majd megszólal.
- Esetleg... nem bánnád, ha mégis odaülnék melléd? - kérdezi félszegen.
A szívem pedig hatalmasat dobban. Elmosolyodok.
- Nem, dehogyis! Ülj ide nyugodtan!
Ő is rám villantja elbűvölő mosolyát és lassan leül mellém. Szorosan mellém, mivel a lépcsőfok elég keskeny.
Arrébb megyek picit, hogy rendesen le tudjon ülni. És most már itt van mellettem. A szívem hihetetlen gyorsasággal ver, és úgy izgulok, mintha életem legelső randijára készülnék. Megint csak nem merek Ránézni, de próbálok még ennél is közelebb férkőzni hozzá.
Döntöttem. Összeszedtem minden bátorságom és lesz ami lesz alapon lassan és óvatosan hozzábújtam. Közelebb húzódtam hozzá és a fejem a vállára hajtottam.
Nem láttam, mit reagál erre, de mintha visszafojtotta volna egy pillanatra a lélegzetét. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet ez az egész?
A következő pillanatban viszont ő is fészkelődni kezd, és átöleli a vállam, majd még közelebb húz magához.
Nagyon közel vagyok hozzá, érzem azt a csodálatos illatát és minden egyes lélegzetvételét. Ha a fejem a mellkasán pihenne, a szívveréseit is hallhatnám. Nagyon jó így. Megnyugtató. Biztonságban érzem magam. Nem akarom, hogy véget érjen ez a gyönyörű pillanat.
Annyira jó itt ülni, Mellette. Annyira jó, hogy átölel. Mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Mintha a nagy fehér semmi lenne csak, és mi ketten lebegnénk benne boldogan.
Hosszú percekig ülünk így, aztán Ő finoman elkezdi simogatni a hátam és a hajam. Kellemes borzongás fut végig az egész testemen. Annyira rég éreztem már ilyet, de annyira hiányzott. Annyira jó.
Kicsit felemelem a fejem, hogy az arcára nézhessek. Ő is rám pillant, és ismét mosolyog. Ahogyan én is. És most egyikőnk sem kapja el a pillantását. Csak nézzük egymást csendben. Aztán a pillantásom szép lassan tiltott talajra vándorol. Az ajkait kezdem pásztázni, majd érzem ahogy egyre közelebb emelem hozzá a fejem, és ő is közeledni kezd felém. Ismét a tekintetét keresem, majd lehunyom a szemem. Hamarosan az arcomon érzem a lélegzetvételeit, s nem sokkal később a puha ajkai hozzáérnek az enyémhez, de mielőtt ebből bármit is felfoghatnék, hirtelen véget ér az egész.
Zavartan elhúzódik tőlem, lefejti rólam a karjait, és feláll. Közben én kinyitom a szemem, és értetlenül nézek rá. Nem néz vissza rám, csak annyit mond:
- Elállt az eső. Jobb lesz, ha most hazakísérlek, mert már elég késő van.
Csak némán bólintok, aztán elindulok utána, ki a boltív alól, a pocsolyákkal teli járdára.
Közben magamban fortyogok. Miért kellett ennek így lennie? Tudom, hogy nem szabad, de... már majdnem megcsókolt, miért kellett megszakítania? Hiszen annyira jó volt... annyira jó lett volna. És ő is akarta. Ugyanannyira akarta, mint én. Láttam rajta! Akkor miért kellett felállnia? Tudom, hogy nem szabad, de nem érdekel. Már nem érdekel, mert szeretem. És ő is szeret, és megérdemelnénk legalább azt az egy csókot. Még ha bűnős csók is lenne. Nem érdekel. Én akartam azt a csókot.
A fenébe az egésszel. Utálom ezt. Hiszen szeretjük egymást, akkor miért ne lehetnénk boldogok együtt?! Nem érdekelnek az előítéletek, nem érdekel mások véleménye, csak Ő érdekel.
Ő viszont nyilván máshogy gondolkodik. Hiszen Ő volt az, aki végül félbeszakította azt a pillanatot. És most zsebre dugott kézzel, némán megy előttem, a gondolataiba mélyedve. És én megint csak nem tudom, hogy mire gondol. De úgy tűnik, nem is akarja, hogy megtudjam.
Mikor elértünk a házunkig, megállt, szembe fordult velem, jó éjt kívánt, majd el is tűnt az éjszakában. Még csak arra sem volt időm, hogy megköszönjem neki az estét. Elmenekült. Mintha attól félt volna, hogy rávetem magam. Pedig ezek után valószínűleg még csak ránézni sem merek majd.
Itt hagyott egyedül a rengeteg megválaszolatlannal kérdéssel a fejemben. Itt hagyott az éjszaka közepén, kétségek között vergődve.
De annyit még így is tudtam, hogy valami véget ért. Valami fontos. Valami jó. Valami, ami még sokkal jobb lehetett volna. Ha hagyja. De nem hagyta, nem akarta. Ő így akarta. Neki így volt jobb. És én ezt megértettem. És tiszteletben tartom. És nem keresem többé a közelségét.

Welcome home

MCR ff, Metallica szám címmel. xD Yeah.
Bobos főszereplésű. És a barátnője szemszögében íródott. Elég... egyszerű és bénácska és talán nyálas... De ilyen hangulatom volt. ^^
Ezt sem mertem feltenni még fórumra. x)

Welcome home

Áh, végre péntek van! El sem hiszem, hogy tényleg eljött ez a nap. Fél éve erre várok és végre itt van!
Péntek délután van, ami azt jelenti, hogy az MCR minden egyes tagja már az Amerikába tartó repülőn ül.
Tehát holnap délelőtt végre itthon lesz az én fantasztikus férjem! Holnap este már nem egyedül kell lefeküdnöm.
Ah, Istenem, de jó lesz! Bob végre megint itthon lesz!
Már csak pár óra és újra láthatom és megölelhetem és megcsókolhatom őt...
Annyira hiányzott már... Fél év telt el azóta, hogy turnéra indultak, és én azóta nem láttam.
Igaz, hogy minden nap beszéltünk telefonon, de hát az nem ugyanaz...
Jaj, már alig várom, hogy újra a karjaiban tartson! *.*
Egész nap olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam megmaradni egy helyen fél óránál tovább. Nem bírtam mit kezdeni magammal.
Aztán kitaláltam, hogy megfőzöm Bobnak a kedvenc ételét, és feldíszítem a lakást és úgy fogom várni.
Vettem rózsákat meg sok gyertyát, és az előszobától kezdve, a konyhán át, a hálószobáig mindenhova gyertyákat, rózsaszirmokat, és egyéb virágokat helyeztem el, utóbbiakat szép vázákban.
Megfőztem a főételt, desszertet csináltam, aztán kitakarítottam a lakást, kerestem valami szép ruhát, amit majd felvehetek, és utolsó lépésként Bob egyik kedvenc lemezét is betettem a lejátszóba. Mire mindennel végeztem, szépen beesteledett.
Aztán elmentem lezuhanyozni, mert a nagy munkában igencsak kimelegedtem.
Utána úgy döntöttem, egyből megyek lefeküdni, hiszen minél hamarabb elalszok, annál hamarabb eljön a holnap reggel.

Mikor épp lekapcsoltam a villanyt, és Bob párnáját magamhoz ölelve lefeküdtem – ugyanúgy, ahogy az elmúlt 7 hónap minden egyes estéjén tettem -, zajokat hallottam a ház elől.
Először azt, hogy egy autó leparkol az utcán, de úgy gondoltam, biztos csak a szomszéd ért haza a munkából.
Aztán viszont mintha a kapunkat nyitották volna. Riadtan ültem fel az ágyban, és valami mozdítható, nem túl törékeny dolog után néztem, amivel leüthetem az esetleg betörőket.
El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az ilyenkor... És hogy hogyan jutott be a kapun. Tán nyitva felejtettem?
Ekkor aztán megszólalt az ajtó csengő, és kopogást is hallottam.
Furcsa... a betörők mióta szoktak kopogni? Vagy lehet, hogy csak egy ismerős vagy a szomszéd az?
Kikászálódtam az ágyból, lesurrantam a földszintre, a konyhában magamhoz vettem egy kést a biztonság kedvéért, majd mentem ajtót nyitni. (Megjegyzés: ilyenkor utálom, hogy nincs olyan kukucskáló luk az ajtón, amin keresztül láthatnám, hogy ki az...)
Óvatosan kinyitottam hát az ajtót, a kést előreszegezve.
Mikor aztán megláttam, hogy ki a késői „vendég”, a lélegzetem is elállt. Nem akartam hinni a szememnek.
- Hát az meg minek? - nevetett a látogatóm, a késre pillantva.
A hangja biztosítékként szolgált, hogy nem látok rosszul, tényleg Ő az.
Erre boldogan elsikítottam magam, eldobtam a kést, és a nyakába vetettem magam.
Ő még mindig édesen nevetve ölelt át. Aztán megcsókolt. És én hihetetlenül boldogan csókoltam vissza.

De hiányzott már ez! *.*

Aztán nagy nehezen elváltunk egymás ajkaitól.
- Bob! Szerelmem, hogy kerülsz ide? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz haza? - kérdeztem, miközben még mindig a nyakában csüngtem.
- Meg akartalak lepni – válaszolta mosolyogva.
Istenem, milyen édes! *.* Imádom, mikor mosolyog. Nem hiába, hogy abba szerettem bele – többek között.
- Jaj, el sem hinnéd, mennyire hiányoztál! - mosolyogtam én is, és egy újabb csókot váltottunk.
Közben valahogy betámolyogtunk az előszobába, egy percre sem engedve el a másikat.
Aztán Bob az ölébe kapott, és automatikusan a háló felé akart vinni.
- Várj, ez így nem jó! - mondtam, mikor elértük a lépcsőt.
Bob meghökkenve bámult rám.
- Tudod, én... készültem neked meglepivel, csak hát ugye azt hittem, csak holnap jössz... - magyaráztam. - És így... csináltam vacsit, de már elhűlt... Meg... a kedvenc zenéd is el akartam indítani, meg egy szép ruhát felvenni...
- Így is tökéletesen nézel ki! - nézett rám Bob csillogó szemekkel.
Végignéztem magamon. Hát, mit ne mondjak... Nem igazán értem, mi neki ebben a tökéletes...
Pizsama volt rajtam, és még csak nem is valami szexi hálóing, hanem egy egyszerű póló, meg rövidnaci. Emellett a hajam szanaszét állhatott, és még csak alapozó sem volt rajtam, szóval én lehet, megijedtem volna magamtól...
- Na ne viccelj! Én ezt a legnagyobb jóindulattal sem mondanám tökéletesnek...
- Pedig hidd el, nagyon is az! - bizonygatta, és egy puszit nyomott a homlokomra. - Viszont... milyen vacsiról is van szó? - kérdezte kíváncsian.
- Csináltam neked kaját, gondoltam éhes leszel, ha hazaérsz. A kedvenced készítettem. A konyhában van a hűtőben...
- Aww, imádlak – mondta erre Bob, és egyenesen a konyhába vitt.
Ott letett az asztalnál, ő maga pedig lerohanta a frigót.
Minden edénybe sorra bekukkantott, aztán végül az alsó polcon megtalálta, amit keresett.
- Hmm, nyami – kommentálta a dolgot, és mellé megnyalta a száját.

Aztán nekiállt és megmelegítette a kaját, közben én meg mentem és bekapcsoltam a nappaliban a CD lejátszót, és felhangosítottam, hogy a konyhában is hallani lehessen.
Miközben visszamentem a konyhába, hallottam Bob meglepett „Óóóóó!”-ját, amivel a zene iránti tetszését fejezte ki.
- Fantasztikus vagy – mosolygott rám, mikor leültem az étkezőasztalhoz. - A világ legeslegcsodálatosabb felesége!
Mondtam már, hogy mindennél jobban imádom ezt a pasit?
- Még szerencse, hogy így gondolod! - nevettem, de azért érezhetően elpirultam a bók hallatán.

Bob – miután elpakolta a tányérokat – odajött hozzám, és elkezdett húzni az emelet felé.
- Hé, várj, még van desszert is! - tettem a mellkasára a kezem.
- Ooh, tudom, de azt a hálóban kívánom elfogyasztani – vigyorodott el. - Bár ha te itt az asztal tetején szeretnéd, nekem az is jó...
- Jaj, perverz! - „korholtam” a drága férjem nevetve.
- De még mennyire... - susogta, miközben szorosan magához húzott, és csókolgatni kezdte a nyakam.
- Okay, siessünk az emeletre – adtam meg magam, ahogy megéreztem egy bizonyos dolgot a combomnak nyomódni...
Erre Bob ismét az ölébe vett, felvitt a hálóba, és ott onnan folytattuk, ahol a konyhában abbahagytuk …