(Megjegyzés: Ha valaki nem tudná: POV = point of view = szemszög)
A tiltott gyümölcs
Lewis' POV
Vad Rózsa. Egy gyönyörű, vörös rózsa. Ez volt Ő.
Mikor először megláttam, már akkor tudtam, Ő az. A viselkedése, mosolya, beszéde, egyszerűen mindene, teljesen elvarázsolt. Tudtam, Ő kell nekem.
Az ajkai olyan szép színűek voltak, mint a vörös rózsák. A rózsák, amik gyermekkoromban nőttek az udvarunkon. A hatáshoz csak hozzájárult az, mikor a piros Ferraris szerelésében mászkált előttem. Hihetetlen látvány volt. Sosem láttam még ehhez foghatót. Másnak talán hétköznapi embernek tűnhetett, de nem az volt. Ezt már első látásra tudtam. Nagyon is különleges volt.
Felipe's POV
Egyik nap, a legelső futama után bekopogott hozzám, a hotelszobám ajtaján. Egy gyönyörű vörös rózsát tartott a kezében. Nem értettem, mi a fenét akarhat ezzel. Én nem egy csaj vagyok, akit meghódíthat egy szép virággal.
Ettől függetlenül beengedtem. Szükségem volt a társaságra. Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Eléggé magam alatt voltam aznap este. És Ő tökéletes társaságnak bizonyult. Figyelmesen hallgatott, sőt, még nyugtatgatott is. Egy ízben végigsimított az arcomon. Megremegtem. Nem értettem, mi ez az egész. Miért simogat?? Mindenesetre nagyon jól esett... Eszembe juttatta a gyermekkoromat, mikor édesanyám minden este megsimogatott lefekvés előtt.
Akkor este rájöttem, hogy Ő sokkal, de sokkal rendesebb annál, mint amilyennek hittem.
Viszont továbbra sem értettem, miért jött át hozzám akkor este...
Attól a naptól fogva viszont rendesen összemelegedtünk, úgymond. Olyan volt, mint a legjobb barátom. Vagy még talán több.
Mindig Vad Rózsának hívott... Sosem árulta el, hogy miért. De nem zavart. Tetszett a név. És minden futam után kaptam tőle egy szál vörös rózsát. Tisztára, mint egy Shakespeare-korabeli szerelmes regényben.
Lewis' POV
Rózsát vittem neki. Vörös rózsát. Minden egyes futam után. Minden egyes futam után felmentem hozzá a szobájába, és egy vörös rózsát adtam neki. Majdnem olyan gyönyörű volt, mint Ő maga.
És Vad Rózsának hívtam. Mindig azt kérdezgette, miért, de én nem árultam el neki.
Egyik hétvégén, mikor épp városnézésen voltunk, a folyóparton hihetetlen dologra bukkantam. A parton, közvetlen a folyó mellett egy gyönyörű vörös rózsa bokor állt, magányosan. A világ legszebb rózsái nyíltak rajta. A színük olyan volt, mint a véré, a formájuk tökéletes.
Ezeket Neki is látnia kellett.
Mikor visszaértem a hotelbe, rögtön megkerestem Őt.
„Tudod merre nyílnak a Vad Rózsák? A legszebb rózsák. Vérvörösek, édesek, gyönyörűek, és szabadok. Gyere velem, megmutatom Neked őket.”
Felipe's POV
Egyik délelőtt hirtelen felbukkant a szobám ajtajában, és nem is köszönt, csak kérdezett. A rózsákról kérdezett. Meg akarta nekem mutatni a Vad Rózsákat.
Nagyon kíváncsi voltam. Még mindig nem értettem semmit abból az egészből, ami körülöttünk, közöttünk folyt, de nem is érdekelt különösebben. Olyan volt, mintha egy elvarázsolt mesébe csöppentem volna, de élveztem. Fölöttébb izgalmas volt.
„Gyere velem, megmutatom Neked őket.” - célzott a rózsákra.
Egy percig sem haboztam, rögtön utána mentem.
A folyópartra vitt engem. Megmutatta a rózsákat. És igaza volt. Azok voltak a leggyönyörűbb rózsák, amiket életemben láttam. Meseszépek voltak. Elképzelhetetlenül vörösek és tökéletesek voltak. Leszakított közülük nekem egyet, a legszebbet, és a kezembe adta.
Percekig némán néztünk egymásra, a kezünk összeért, ahogy a rózsát fogtuk. Aztán finoman megcsókolt. És én meglepő módon egy pillanatig sem tiltakoztam. Jó volt, nagyon jó, és nem érdekelt más.
De aztán a csóknak vége lett, és ő hirtelen a hátam mögé sétált, lefogta a kezeim. Azt hittem, játszadozni akar, de mikor meghallottam a suttogását, megijedtem. A hangja komor volt, nem olyan élénk és vidám, mint máskor.
„Minden gyönyörű dolognak meg kell egyszer halnia.” - csak ennyit mondott, majd rögtön utána egy éles és fájó szúrást éreztem a hátam közepén. Aztán minden elsötétült...
Lewis' POV
Letéptem neki a legszebb rózsát a bokorról, és a kezébe adtam. Aztán megcsókoltam.
Mikor elszakadtunk egymástól, a szél cinkosan fújni kezdett, az ég beborult.
„Minden gyönyörű dolognak meg kell egyszer halnia.” - suttogtam a fülébe, majd a hátába szúrtam a késem.
Szinte rögtön összeesett. Finoman felemeltem a földről, és a folyóba fektettem a testét.
„Lásd, a rózsák útjára jutottál. Szemtelenül gyönyörű voltál, de aztán valaki leszakított és te elpusztultál.”
Visszasétáltam a partra, felvettem a földről a meseszép rózsát, amit kiejtett a kezéből, majd a szájába helyeztem. Gyönyörű volt.
„Remélem, meg tudsz nekem bocsájtani.” - suttogtam még utoljára Neki, megcsókoltam a vérvörös ajkait, majd egy sóhajjal ott hagytam őt a vízben. Végleg búcsút vettem tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése