Always look on the bright side of life!

Hát... ismét egy Társulat-ihlette fic. :$ Szintén konkrét említéssel egy szereplőről. Öhm... próbáljatok meg elvonatkoztatni ettől. x)

Always look on the birght side of life!

Az öltözőben ültünk, a 9 versenyző és a műsorvezető. Mind izgatottan vártuk Lala előadását. Ő volt az este első fellépője.
Pár perce mikor a közös szám után visszamentünk a díszletek mögé, még egy „Sok sikert!”-t elsuttogtam, mire ő hálásan rám mosolygott.
És akkor bemondták a nevét, és Ő megjelent a színpadon. Felcsendült a zene, s elkezdett énekelni. Gyönyörű volt. Minden. A Légy jó mindhalálig c. darabból énekelte Az élet szép c. számot. Mindig is imádtam, de most, hogy Lala előadásában hallgattam, teljesen más volt. Kellemes hideg érzés futott végig a gerincemen, és én pár percre minden problémám elfelejtettem. Csak néztem a gyönyörűen csillogó fekete szemeit. Majd vége lett a számnak és Ő meghajolt. A közönség, és az öltözőben is minden ember tapsolt és ujjongott. A zsűri elmondta a véleményét - amit én meg se hallottam - majd Lala bejött az öltözőbe. Odament hozzá a műsorvezető és néhány idétlen kérdést tett fel Neki, amire Ő vidáman válaszolt. Majd következett a második versenyző, Lala pedig leült a megüresedett székre – mellém.
Halkan én is megdicsértem, amit ő egy hálás arc-simogatással köszönt meg. Közben figyeltük a soron következő versenyzőket, néhányukat nevetve, néhányukat ámulattal hallgattuk. Míg végül elérkeztünk az utolsó előtti versenyzőhöz. Hozzám.
Idegesen mentem a színpad mögé, vártam, hogy szólítsanak, s közben imádkoztam, hogy jöjjön ki némi hang a torkomon, mikor megszólalok. Ha kell, végig elverselem a választott szám szövegét, ha énekelni már nem tudok, csak bírják még ki a hangszálaim egy kicsit.Ekkor bemondták a nevem, elcsendesült a nézőtér, s nekem ki kellett mennem. Nyugalmat erőltettem az arcomra, s próbáltam mosolyogni miközben a színpad közepére sétáltam. Megszólalt a zene, s a felvezetés után énekelnem kellett. Azaz kellett volna, ha tudtam volna. Megpróbáltam kiadni egy magasabb hangot, de megremegett a hangom, s éreztem, hogy ez már nem fog menni. De nem adtam fel. Próbáltam minél nyugodtabban elmondani a szöveget, pedig legszívesebben üvöltöttem és sírtam volna.
Pár másodperc után a nézőknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, s nem sokkal később a zsűri egyik tagjától – aki megelégelte a szenvedésem, s leállíttatta a zenét - meg is kapták a magyarázatot.
-Sajnálom, hogy megszakíttattam a zenét, de nem bírtam ezt nézni -mondja- A hölgynek vírusos gégegyulladása van, ezért nem tudott ma énekelni. Ennek ellenére kiállt versenyezni, amit igencsak kevés művész tett volna meg a helyében.
Ezeknél a szavaknál nem bírtam tovább, s könnyek gyűltek a szemembe. A következő szavakat már hozzám intézte:
-Nagyon sajnálom, hogy a ma esti produkciót nem tudjuk értékelni, nagyon szomorú lenne, ha emiatt esnél ki a versenyből. A nézők ha mást nem, remélem legalább ezt a csodálatra méltó bátorságot és akaratot megjutalmazzák azzal, hogy továbbjuttatnak. És még valami; megtiltom, hogy az elkövetkező napokban akárcsak meg is szólalj, vagy fűszereset és csípőset egyél. Ha betartod, van esély, hogy beszélni fogsz tudni. És akkor az éneklésről még nem is beszéltem - ezeket már ő is könnyes szemmel mondta.
Én bólintottam, s a könnyeimmel küszködve visszamentem az öltözőbe, ahol a csapattársaim körben állva vártak, s mikor beértem, mindenki odajött hozzám megölelni, s elmondani, hogy nagyon szépen cselekedtem, s nincs semmi baj. Mindenki. Egy embert kivéve. Mikor a versenyzők végre elengedtek, s leültek, hogy meghallgassák az aznapi utolsó produkciót, én körbenéztem üres helyet keresve. Meg is találtam, s a szomszédos széken csillogó szemekkel ott ült az az ember, aki nem jött oda hozzám rögtön megnyugtatni. Leültem, s míg a többiek már a képernyőt figyelték, én Ránéztem. Először nem mondott semmit, csak finoman megsimogatta a karom, majd a hajam. Beleborzongtam az érintésébe. Végül mégis megszólalt, kissé rekedt hangon.
-Fantasztikus voltál.
Mivel nem beszélhettem, csak egy savanyú mosolyt küldtem felé, mire Ő hozzátette:
-De tényleg. Szerintem a teremből senki nem csinálta volna ezt meg Rajtad kívül. És még ha nem is énekeltél, akkor is fantasztikus és gyönyörű voltál.
Becsuktam a szemem, s elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. Ő felállt, s letérdelt elém a földre, hogy lássa az arcom, ám én hirtelen felálltam és kimentem a mosdóba. Ott a falnak vetettem a hátam, s kitört belőlem a zokogás. Meg sem hallottam, hogy valaki óvatosan benyitott, s mellém sétált. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor egy kéz ismét végigsimított a karomon. Ő állt előttem.
-Nem lesz semmi baj, hidd el. Biztos vagyok benne, hogy tovább fogsz jutni. Ne félj.
Azonban én ezután sem hagytam abba a sírást, csak most már a meghatódottságtól könnyeztem. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem – abba a gyönyörű fekete szemekbe – ám Ő gyengéden az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Én behunytam a szemem, s egy pillanattal később puha ajkakat éreztem a számon. Először csak megpuszilt, majd a nyelvével utat próbált törni a számba, de én ekkor hirtelen eltoltam magamtól. Ő először megütközve nézett rám, majd azonnal nyitotta a száját a bocsánatkérésre:
-Ne haragudj. Nem kellett volna...Kihasználtam a helyzetet, és...
Én hevesen ráztam a fejem, s a szájára tapasztottam a kezem, hogy ne folytassa. Próbáltam megszólalni, hogy elmagyarázzam, semmi kifogásom nem lenne a csók ellen, ha nem lennék beteg, de először csak egy halk nyöszörgés jött ki a számon, utána pedig köhögnöm kellett.
-Ne beszélj! - szólt ijedten – Nem szabad.
Ekkor az arcához hajoltam, s a fülébe suttogtam:
-Csak azért tettem, mert nem akarom, hogy elkapd a betegségem.
Ő finoman megragadta a vállam, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Néhány fürkésző pillantás után ismét magához húzott, s egy újabb puszit adott, majd ennyit mondott:
-Szeretlek.
Már nyitottam a szám, hogy elmondjam, én is hasonlóképp érzek, de ő a számra tette mutatóujját, s lepisszegett.
-Nem kell semmit mondanod. Tudom.

***

Fél órával később ismét kiment az egész csapat a színpadra, hogy egy újabb közös számot adjon elő. Én is kimentem, bár nem énekelhettem, de táncoltam. Ő pedig végig ott állt mellettem, s tánc közben fogta a kezem. Hihetetlenül kellemes és megnyugtató érzés volt.
Majd ennek a számnak is vége lett, mi visszamentünk az öltözőbe, hogy ott meghallgassuk a zsűri sorrendjét.
Először a nők produkcióit mutatták meg, majd pontozták. Várhatóan én voltam az utolsó helyen...
A műsorvezető a zsűri okfejtése után megkérdezte a férfi szereplőket, hogy ők kit tennének az első helyre. Mindenki az én nevemet mondta. A szemem ismét szúrni kezdett, aztán a műsorvezető mosolyogva megkérdezte, hogy „És akkor ki lenne a második?”. Az első négy férfi mind más nevet mondott, az ötödik pedig ismét az én nevem. Erre mindenki nevetett egyet. Velem együtt. Azonban a műsorvezető sem adta fel, a harmadik helyre is rákérdezett. Ezt a választ kapta:
-Ugyanaz a személy.
A választ hallva csak nevetve megrázta a fejét, s nem kérdezett többet.
Ezután következett a férfiak produkciójának felelevenítése. A zsűri elmondta a sorrendjét, s mérhetetlen örömmel hallottam, hogy Őt tették az első helyre. Ezután a nőket kérdezték meg az első hellyel kapcsolatban. Két hölgy egyet értett a zsűrivel, kettő nem, aztán nekem kellett véleményt nyilvánítani.
-Mivel nem lenne szabad beszélned, csak mutass rá a kedvencedre.
Odamentem Hozzá, és ezúttal Én simítottam végig a karján. Mindenki mosolygott.
Ezután aznap még egyszer utoljára vissza kellett mennünk a színpadra, hogy megtudjuk, ki búcsúzik a versenytől.
Félkörben megálltunk a közönséggel szemben, a nők a jobb, a férfiak a bal oldalon, én pedig középen álltam, s szorosan fogtam Lala kezét. A két műsorvezető megállt mögöttünk, megkérdezték, hogy odaállhatnak-e közénk, s Lala mosolyogva felelt nekik:
-Sajnálom, de nem engedhetem el a kezét.
Így nem maradt más választásuk, a két oldalunkra álltak, s úgy szólították egyesével azokat a versenyzőket, akik továbbjutottak. A végén rajtunk kívül egy hölgy és két férfi maradt.
A műsorvezető kimondta az egyik férfi nevét - mint továbbjutó, s felém és a másik benn maradt nő felé fordult. Nagyot dobbant a szívem, nem hittem, hogy én juthatok tovább, de reménykedtem. És akkor megtörtént a csoda. A saját nevemet hallottam, de hirtelen nem tudtam, hogy az a kieső vagy a továbbjutó neve-e. Csak álltam egy helyben, miközben Lala boldogan megölelt, s így szólt:
-Bent vagy! Mondtam! Továbbjutottál! Menj a többiekhez.
Kótyagosan, hatalmas mosollyal az arcomon leültem a többiek mellé, s ismét a műsorvezető hangját hallottam:
-És most kiderül, hogy a srácok közül kié az utolsó továbbjutó hely.
Ekkor azt hittem menten összeesek. Csak most tudatosult bennem, hogy Lala még nincs itt a továbbjutók között. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg kiesek-e, s nem vettem észre, hogy Lala helyzete ugyanannyira kérdéses.
-Az nem lehet, hogy Ő kiesik. Az nem lehet...
A műsorvezető ismét megszólalt:
-És aki tovább folytathatja a versenyt...
Mondja már!!!
-Az nem más, mint...
Lala,Lala,Lala! - könyörögtem magamban. Végül – óráknak tűnő másodpercek után – elhangzott a továbbjutott versenyző neve:
-Varga Lajos!
A közönség ujjongott, a versenyzők tapsoltak, Lala pedig hatalmas mosollyal az arcán odaszaladt hozzám, s átölelt. A többiek gratuláltak Neki, a műsorvezetők a kiesettekkel beszéltek, de mi ebből semmit nem hallottunk. Csak öleltük egymást – olyan szorosan, mintha az életünk függne tőle. Abban a percben minden nagyon jó volt.