The Unnamed Feeling

Na, hát ez már egy folytatásosnak indult fanfic, méghozzá Harry Potteres. x) Fél éve, egy éve eléggé felszínre tört a HP mániám és írtam egy pár folytatásos ficet. Vagyis elkezdtem írni őket, de befejezni nem nagyon sikerült. Egy rossz tuljadonságom, hogy 5-10-nél több részesre tervezett írásokat nem nagyon sikerül befejeznem... Ezen próbálok javítani.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.

A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.

Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)



The Unnamed Feeling


I. Fejezet
Weasley és a jóslástan


-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.