Nem minden az aminek látszik
3. rész
-Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Ha szemmel ölni lehetne, Bella már rég nem lenne az élők sorában. Igen, nagyon szeretem, de ezzel a kijelentésével elérte, hogy egy hétig szóba se álljak vele.
Finnek viszont szemmel láthatóan tetszett a szitu.
-Oh, tényleg? - nézett rám vigyorogva.
-Én... izé... ez nem igaz, ne hallgass rá! Én csak annyit mondtam, hogy jól nézel ki – dadogtam zavartam, fülig pirulva.
-Ugyan már, Hell, nem kell tagadnod. Te is bejössz Finnek, igaz, Finn?
Meg-ö-löm! Bellának ki fogom tekerni a nyakát, ha nem fejezi be MOST rögtön.
Finn pár másodpercig nem szólt semmit, csak nézett rám komoly szemekkel. Majd szemtelenül végigmért, s vigyorogva szólalt meg:
-Naná! Hell nagyon jó csaj.
Ezen a napon már másodszor éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Ez nem normális dolog.
Könyörgöm, legyen vége ennek a beszélgetésnek!
-Na ugye! - kotyogta Bella.
-Jut eszembe, mit keresel te itt? Nem McGalagonyhoz indultál? - kérdeztem, Bellára ügyet sem vetve.
-De igen, de nem volt a dolgozószobájában. Egyébként meg ne tereld a témát!
Yuk! Ez most nem jött be.
-Tudjátok, mit, srácok? Én most magatokra hagylak titeket, még úgyis meg kell látogatnom Nathant a bagolyházban.
-Ne, várj, veled megyek! Úgyis küldeni akartam egy levelet anyáméknak – próbáltam menekülni.
-Ugyan, hagyd, majd én elküldöm Nattel, úgyis régen repült már. Ti csak beszélgessetek nyugodtan – felelte Bella, s elviharzott.
Én pedig ottmaradtam a fánál kettesben egy mindentudóan vigyorgó Finnel.
-Igazán rendes volt Bellától, hogy lelépett – mondta, miközben leült a padra.
-Aham – motyogtam – Figyelj, Finn, Bella szokott túlozni, és most is úgy állította be a helyzetet, mintha fülig beléd lennék zúgva, de ez nem igaz! Nem kell elhinni neki mindent, amit mond – próbáltam menteni a menthetőt.
-Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy hasonlóan érzel, mint én – mondta komoly arccal.
Ne, csak ezt ne! Ha így néz, nem tudom tagadni ezt az egészet. Ez így nem fair!
-Öh... - nyögtem igen értelmesen.
Erre ő megint elmosolyodott – megőrjít, fejezze be! -, s kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
2009. május 8., péntek
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
2. rész
Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Végig Finn járt az agyamban. Egyszerűen tökéletesnek tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Furcsálltam a közlékenységét, hiszen nem is ismert, mégis rengeteg dolgot elmondott a családjáról. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindenkivel ilyen...
-Te már ébren vagy? - jött a hirtelen kérdés egy hunyorgó, ásítozó Bellától.
-Aha, nem nagyon tudtam aludni...
-Mi történt tegnap este? Miért vagyok talárban és hol van az új srác?
-Tegnap este elaludtál a klubhelyiségben, amíg Finnel beszélgettünk, és én lebegtettelek fel az ágyadig, de már nem volt erőm átöltöztetni, mert én is álmos voltam – magyaráztam barátnőmnek.
-Ahhoz képest nem tudtál aludni... Nem lehet, hogy valami MÁST csináltál az éjszaka? - vigyorgott Bella.
-Nagyon vicces vagy, de nem. Mikor feljöttem a szobánkba, ledőltem az ágyamra, és el is aludtam rögtön, csak aztán felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
-Aha, persze, értem én – vigyorgott még mindig barátnőm – És Finn?
-Mi van vele? Gondolom még a szobájában van és alszik...
Ebben nem volt igazam. Mikor fél órával később frissen és tiszta ruhában lebattyogtunk a klubhelyiségbe, ott találtuk Finnt egy könyv társaságában. Elmondása szerint már két órája ott ült és minket várt.
-Akkor te sem aludhattál valami sokat – mondta neki Bella.
-Nem tudtam elaludni. Tudod, az új környezet, meg minden...
-Aha, értem – vigyorgott ismét barátnőm mindentudóan.
-Mi az? - kérdezte Finn, miután neki is feltűnt Bella arckifejezése.
-Semmi – vágtam rá rögtön – Csak Bella vicces hangulatában van.
-Ugyan már, nekem igazán bevallhatnátok, ha együtt töltöttétek azt a hosszú tegnapi éjszakát.
-Oooh, már értem – vigyorgott most már Finn is – Nem, sajnos ilyen dolog nem történt még.
Yuk! A padló tényleg 2 métert süllyedt vagy csak én éreztem így?
Finn mosolyogva nézett a szemeimbe, mire kénytelen voltam elfordulni. Legalább olyan átható a pillantása, mint Dumbledore-é.
-Egyébként mit olvasol? - tereltem a témát valami kevésbé zavarba ejtő dolog felé.
-Nehogy azt mondd, hogy máris tanulsz, mert rögtön leavadázom magam! - mondta Bella.
-Jah, hogy ez? Nem, nem tanulok, az nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ez csak egy régi szamuráj mesékkel teli könyv, még apám adta, mikor kicsi voltam – válaszolta Finn, s gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, mielőtt még rendesen szemügyre vehettem volna.
-Egyébként nem vagytok éhesek? Nekem kilukad a gyomrom – váltott témát Finn is.
-Dehogynem, farkaséhes vagyok. Lemehetnénk a konyhába, mivel a nagyteremben szerintem már nem kapunk enni – közölte véleményét Bella.
-Támogatom a javaslatot. Helena? - nézett rám Finn.
-Csak Hell. ÉS felőlem mehetünk – mosolyogtam rá.
Mikor leértünk a konyhába, egyszerre öt manó rohant felénk tálcákkal megrakodva. Bella és Finn elvettek tőlük egy sonkás-tojásos, és egy gabonapelyhes tálat, de nekem nem volt étvágyam.
-Te nem eszel? - kérdezte Bella, mikor leült egy asztalhoz és nekilátott a reggelijének.
-Nem vagyok éhes – válaszoltam, s míg ők jóízűen falatoztak, én elgondolkodva bambultam Finnre.
Mikor végeztek, Finn elköszönt tőlünk, mondván, hogy még beszélnie kell McGalagonnyal, mi pedig a park felé vettük az irányt.
A tegnapi zuhéra ma már csak a sár emlékeztetett, egyébként hét ágra sütött a nap. És kora március lévén, a legtöbb diák kihasználta, hogy már jó idő van, s a szabadban tartózkodott.
Bellával kerestünk egy néptelen, árnyékos fát, s leültünk alá egy padra.
-Mondd, drága barátnőm, mit gondolsz az új srácról?
Miután elköszöntünk Finntől, ez volt az első mondat, ami elhangzott. Eddig csendben sétáltunk; én lehajtott fejjel, magamba mélyedve, Bella pedig az én arcom fürkészve – ezt onnan tudom, hogy időnként azért felnéztem rá.
-Hát rendes srácnak tűnik... - motyogtam – Miért?
-Csak mert egész reggel majd' kiestél a szemeden, úgy bámultad. Emellett teljesen szótlan vagy, ami ritkaság. Nem zúgtál te bele egészen véletlenül?
-Én nem, dehogyis! - tiltakoztam – Nem is ismerem, hogy zúghattam volna bele?
-Mit t'om én. Szerelem első látásra vagy mi.
-Tudod jól, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
-De a csodákban igen, akkor miért ne történhetne meg?
-Mert... csak! Nem zúgtam bele, na!
-Oké, elhiszem, ha te mondod. De azt ne tagadd, hogy bejön neked!
-Oké, bejön, most örülsz?
-Aha – vigyorogta önelégülten Bella.
-De nem értem, miért olyan nagy szám. Neked talán nem tetszik? - kérdeztem ártatlanul.
-Hát nem épp az esetem, de nem olyan rossz.
-Ki nem az eseted? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögül, mire mindketten felpattantunk a padról, egy 180°-os fordulatot véve.
-Merlin malacorrú macskájára, Finn, a szívbajt hoztad ránk!
-Bocsi. Szóval ki nem az ested?
-Nem akarod tudni, hidd el – előztem meg Bellát a válaszadásban.
-De igen, akarom. Tehát? - nézett Finn várakozón a barátnőmre.
-Te. Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
2. rész
Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Végig Finn járt az agyamban. Egyszerűen tökéletesnek tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Furcsálltam a közlékenységét, hiszen nem is ismert, mégis rengeteg dolgot elmondott a családjáról. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindenkivel ilyen...
-Te már ébren vagy? - jött a hirtelen kérdés egy hunyorgó, ásítozó Bellától.
-Aha, nem nagyon tudtam aludni...
-Mi történt tegnap este? Miért vagyok talárban és hol van az új srác?
-Tegnap este elaludtál a klubhelyiségben, amíg Finnel beszélgettünk, és én lebegtettelek fel az ágyadig, de már nem volt erőm átöltöztetni, mert én is álmos voltam – magyaráztam barátnőmnek.
-Ahhoz képest nem tudtál aludni... Nem lehet, hogy valami MÁST csináltál az éjszaka? - vigyorgott Bella.
-Nagyon vicces vagy, de nem. Mikor feljöttem a szobánkba, ledőltem az ágyamra, és el is aludtam rögtön, csak aztán felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
-Aha, persze, értem én – vigyorgott még mindig barátnőm – És Finn?
-Mi van vele? Gondolom még a szobájában van és alszik...
Ebben nem volt igazam. Mikor fél órával később frissen és tiszta ruhában lebattyogtunk a klubhelyiségbe, ott találtuk Finnt egy könyv társaságában. Elmondása szerint már két órája ott ült és minket várt.
-Akkor te sem aludhattál valami sokat – mondta neki Bella.
-Nem tudtam elaludni. Tudod, az új környezet, meg minden...
-Aha, értem – vigyorgott ismét barátnőm mindentudóan.
-Mi az? - kérdezte Finn, miután neki is feltűnt Bella arckifejezése.
-Semmi – vágtam rá rögtön – Csak Bella vicces hangulatában van.
-Ugyan már, nekem igazán bevallhatnátok, ha együtt töltöttétek azt a hosszú tegnapi éjszakát.
-Oooh, már értem – vigyorgott most már Finn is – Nem, sajnos ilyen dolog nem történt még.
Yuk! A padló tényleg 2 métert süllyedt vagy csak én éreztem így?
Finn mosolyogva nézett a szemeimbe, mire kénytelen voltam elfordulni. Legalább olyan átható a pillantása, mint Dumbledore-é.
-Egyébként mit olvasol? - tereltem a témát valami kevésbé zavarba ejtő dolog felé.
-Nehogy azt mondd, hogy máris tanulsz, mert rögtön leavadázom magam! - mondta Bella.
-Jah, hogy ez? Nem, nem tanulok, az nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ez csak egy régi szamuráj mesékkel teli könyv, még apám adta, mikor kicsi voltam – válaszolta Finn, s gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, mielőtt még rendesen szemügyre vehettem volna.
-Egyébként nem vagytok éhesek? Nekem kilukad a gyomrom – váltott témát Finn is.
-Dehogynem, farkaséhes vagyok. Lemehetnénk a konyhába, mivel a nagyteremben szerintem már nem kapunk enni – közölte véleményét Bella.
-Támogatom a javaslatot. Helena? - nézett rám Finn.
-Csak Hell. ÉS felőlem mehetünk – mosolyogtam rá.
Mikor leértünk a konyhába, egyszerre öt manó rohant felénk tálcákkal megrakodva. Bella és Finn elvettek tőlük egy sonkás-tojásos, és egy gabonapelyhes tálat, de nekem nem volt étvágyam.
-Te nem eszel? - kérdezte Bella, mikor leült egy asztalhoz és nekilátott a reggelijének.
-Nem vagyok éhes – válaszoltam, s míg ők jóízűen falatoztak, én elgondolkodva bambultam Finnre.
Mikor végeztek, Finn elköszönt tőlünk, mondván, hogy még beszélnie kell McGalagonnyal, mi pedig a park felé vettük az irányt.
A tegnapi zuhéra ma már csak a sár emlékeztetett, egyébként hét ágra sütött a nap. És kora március lévén, a legtöbb diák kihasználta, hogy már jó idő van, s a szabadban tartózkodott.
Bellával kerestünk egy néptelen, árnyékos fát, s leültünk alá egy padra.
-Mondd, drága barátnőm, mit gondolsz az új srácról?
Miután elköszöntünk Finntől, ez volt az első mondat, ami elhangzott. Eddig csendben sétáltunk; én lehajtott fejjel, magamba mélyedve, Bella pedig az én arcom fürkészve – ezt onnan tudom, hogy időnként azért felnéztem rá.
-Hát rendes srácnak tűnik... - motyogtam – Miért?
-Csak mert egész reggel majd' kiestél a szemeden, úgy bámultad. Emellett teljesen szótlan vagy, ami ritkaság. Nem zúgtál te bele egészen véletlenül?
-Én nem, dehogyis! - tiltakoztam – Nem is ismerem, hogy zúghattam volna bele?
-Mit t'om én. Szerelem első látásra vagy mi.
-Tudod jól, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
-De a csodákban igen, akkor miért ne történhetne meg?
-Mert... csak! Nem zúgtam bele, na!
-Oké, elhiszem, ha te mondod. De azt ne tagadd, hogy bejön neked!
-Oké, bejön, most örülsz?
-Aha – vigyorogta önelégülten Bella.
-De nem értem, miért olyan nagy szám. Neked talán nem tetszik? - kérdeztem ártatlanul.
-Hát nem épp az esetem, de nem olyan rossz.
-Ki nem az eseted? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögül, mire mindketten felpattantunk a padról, egy 180°-os fordulatot véve.
-Merlin malacorrú macskájára, Finn, a szívbajt hoztad ránk!
-Bocsi. Szóval ki nem az ested?
-Nem akarod tudni, hidd el – előztem meg Bellát a válaszadásban.
-De igen, akarom. Tehát? - nézett Finn várakozón a barátnőmre.
-Te. Hellel épp azt beszéltük, hogy bejössz neki, és nem kell félnie, hogy elhalászlak előle, mert nem vagy az esetem.
Nem minden az, aminek látszik
És megintcsak egy Harry Potter-világbeli történet, saját szereplőkkel. Ez is folytatásos, és valamivel hosszabb, mint az Unnamed Feeling. De sajnos ez sincs befejezve. Pedig érdekes véget találtam ki neki. ^^'
Jah és régebben ezt a leírást készítettem hozzá:
Saját szereplős történet, a varázsvilágban játszódik, de a HP szereplőknek nem sok közük van hozzá. Potter, Black, Dumbledore és McGalagony 1-1 mondatban futólag szerepelnek. Egyedül Lucius Malfoy kap majd nagyobb szerepet benne.
A történet a 3. HP könyv idején játszódik, de a főszereplők már hetedévesek.
Nem minden az aminek látszik
I. rész
A klubhelyiségben ültem, barátnőmre várva. Az idő későre járt, a fotelek üresen álltak, a kandallóban a tűz már kialudt, s az ablakokon túl záporozott az eső. A cseppek hangosan kopogtak az ablakpárkányon, s a hangjuktól egyhamar elálmosodtam.
Már épp azt latolgattam, hogy elmegyek lefeküdni, s majd másnap reggel megismerkedem az új évfolyamtársunkkal, mikor kinyílt a Kövér Dáma portréja, s két alak körvonalát láttam bemászni rajta.
-Bella, te vagy az? - kérdeztem, miközben megmarkoltam a pálcám a talárom zsebében.
-Igen, mi vagyunk – jött a válasz, s fél perccel később már tisztán láthattam a két jövevényt.
-Merlin szerelmére, a frászt hoztad rám! Azt hittem, az a Black fickó jött vissza Potterért.
-Bocsi, Hell, de muszáj volt kiábrándító bűbájt használnunk, a folyosók tele vannak járőröző tanárokkal.
-De hát ha megmondjátok, hogy Dumbledore-tól jöttök, és most érkezett meg... öhm...
-Finn vagyok. Finn Izzo – segített ki az új srác.
-Igen, szóval akkor biztos nem büntettek volna meg...
-Ugyan, ismered Pitont és Fricset. Minden alkalmat kihasználnak, hogy megbüntessenek.
-Ez igaz. És miért jöttetek ilyen későn? Kis híján elaludtam.
-Ez az én hibám, kicsit késve érkeztem. Nem volt túl zökkenőmentes az ideutazásom... Seprűn jöttem és vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre. Egyszer majdnem nekirepültem egy helikopternek – magyarázta Finn, s közben leült mellém az egyik kanapéra – Nem baj, ha én ezt begyújtom? - kérdezte, s a kandalló felé bökött.
-Csak nyugodtan... - feleltem.
Elővette a pálcáját az útiköpenyéből, s a fadarabokra bökött vele, mire nyomban kigyulladtak a lángok.
-Látom, szereted a nonverbális varázslást – jegyeztem meg, mire felém fordult, és egy mosollyal válaszolt.
A fényben immár jól láthattam az arcát, s egy pillanatra a szám is eltátottam a látványtól. A világ leghelyesebb pasija ült mellettem – és most egyáltalán nem túlzok!
Félhosszú hullámos barna tincsei csapzottan lógtak a szemébe, azokba a gyönyörű borostyán színben csillogó szemekbe. Hosszú arca volt és édes kis hegyes orra. Az alsó ajka érzékien vastag, míg a felső szinte pengevékony volt. Széles válla, izmos karja és mellkasa a ruháján keresztül is érzékelhető volt. A többit az asztal takarta...
-Jut eszembe, még be sem mutattam neked Hellt – mélázásomból Bella hangja zökkentett ki – Ő Helena Chord, a Griffendél legjobb fej csaja. Persze csak utánam – vigyorgott barátnőm.
-Ő pedig Finn Izzo, ahogy már mondta – mutatott a srácra.
-Őrülök – mosolyogtam, s kezet ráztam újdonsült osztálytársammal – Érdekes családneved van – mondtam ki az első hülyeséget, ami eszembe jutott.
-Igen, más is mondta már – Muszáj ennek a félistennek mindig ilyen édesen mosolyognia?! - Apum mugli volt, és francia. Ezért is jártam eddig a Beuxbatonsba, mert Franciaországban éltünk. Csak aztán fél éve meghalt, és anyám úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez Skóciába, engem pedig átíratott a Roxfortba az utolsó évre, mert mégiscsak közelebb van – közölte Finn.
-Ennek örülök. Mármint... Merlinem, de bunkó vagyok, én nem úgy értettem; sajnálom, hogy meghalt az édesapád, csak annak örülök, hogy idejöttél, és megismerhetünk – hadartam zavartan.
-Értem, nem kell magyarázkodnod – mosolygott továbbra is a fiú – Apám beteg volt, már fél évvel előre tudta, hogy meg fog halni, és beletörődött. A hátralévő hónapjait kihasználta, s boldogan élte le. Amikor eljött érte a Halál, méltóságteljesen, büszkén, úgy ment vele, hogy ő megtette a Földön azt, amit meg kellett tennie.
-Hát ez... furcsa felfogás, de tetszik. Bár én képtelen lennék így gondolkodni.
-Igen, a legtöbb ember megdöbbent rajta, hogy hogy tudott olyan gondtalan lenni az utolsó heteiben is. De tudni kell, hogy egész életében úgy élt – vagy legalábbis próbált úgy élni -, mint egy szamuráj. És a szamurájok a halált természetesnek veszik, tudják, hogy ha eljön az ideje, akkor meg kell halniuk.
-Ez érdekes... És akkor téged is... öhm... szamuráj szabályok szerint nevelt? Te is hasonlóan gondolkodsz?
-Nos, tulajdonképpen igen. De én nem veszem annyira komolyan, mint az apám. Vannak dolgok, amikkel abszolút nem értek egyet, s nem is aszerint cselekszem, ezért én nem is lehetnék igazi szamuráj.
-Értem – feleltem, s egy ideig egyikőnk sem szólt több szót. Én a hallottakon gondolkoztam. Különlegesnek és izgalmasnak találtam azt, amit Finn elmondott, s eldöntöttem, hogy amint alkalmam lesz rá, utána nézek a szamuráj életmódnak.
Végül hangos szuszogás törte meg a békés csendet. Időközben barátnőm elszundított az egyik fotelben, s most fejét a karfára billentve, mélyen aludt.
-Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondtam Finnek, mire ő szélesen elvigyorodott.
-Oh, én nem úgy értettem... - kaptam észbe, s gyorsan felnyaláboltam Bellát az ülőalkalmatosságról, majd egy bűbájjal a hálónk felé irányítottam – Majd holnap találkozunk, jó éjt!
-Nektek is! - szólt Finn, nyújtózkodva elvonult a másik irányba, a fiúk körlete felé.
Jah és régebben ezt a leírást készítettem hozzá:
Saját szereplős történet, a varázsvilágban játszódik, de a HP szereplőknek nem sok közük van hozzá. Potter, Black, Dumbledore és McGalagony 1-1 mondatban futólag szerepelnek. Egyedül Lucius Malfoy kap majd nagyobb szerepet benne.
A történet a 3. HP könyv idején játszódik, de a főszereplők már hetedévesek.
Nem minden az aminek látszik
I. rész
A klubhelyiségben ültem, barátnőmre várva. Az idő későre járt, a fotelek üresen álltak, a kandallóban a tűz már kialudt, s az ablakokon túl záporozott az eső. A cseppek hangosan kopogtak az ablakpárkányon, s a hangjuktól egyhamar elálmosodtam.
Már épp azt latolgattam, hogy elmegyek lefeküdni, s majd másnap reggel megismerkedem az új évfolyamtársunkkal, mikor kinyílt a Kövér Dáma portréja, s két alak körvonalát láttam bemászni rajta.
-Bella, te vagy az? - kérdeztem, miközben megmarkoltam a pálcám a talárom zsebében.
-Igen, mi vagyunk – jött a válasz, s fél perccel később már tisztán láthattam a két jövevényt.
-Merlin szerelmére, a frászt hoztad rám! Azt hittem, az a Black fickó jött vissza Potterért.
-Bocsi, Hell, de muszáj volt kiábrándító bűbájt használnunk, a folyosók tele vannak járőröző tanárokkal.
-De hát ha megmondjátok, hogy Dumbledore-tól jöttök, és most érkezett meg... öhm...
-Finn vagyok. Finn Izzo – segített ki az új srác.
-Igen, szóval akkor biztos nem büntettek volna meg...
-Ugyan, ismered Pitont és Fricset. Minden alkalmat kihasználnak, hogy megbüntessenek.
-Ez igaz. És miért jöttetek ilyen későn? Kis híján elaludtam.
-Ez az én hibám, kicsit késve érkeztem. Nem volt túl zökkenőmentes az ideutazásom... Seprűn jöttem és vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre. Egyszer majdnem nekirepültem egy helikopternek – magyarázta Finn, s közben leült mellém az egyik kanapéra – Nem baj, ha én ezt begyújtom? - kérdezte, s a kandalló felé bökött.
-Csak nyugodtan... - feleltem.
Elővette a pálcáját az útiköpenyéből, s a fadarabokra bökött vele, mire nyomban kigyulladtak a lángok.
-Látom, szereted a nonverbális varázslást – jegyeztem meg, mire felém fordult, és egy mosollyal válaszolt.
A fényben immár jól láthattam az arcát, s egy pillanatra a szám is eltátottam a látványtól. A világ leghelyesebb pasija ült mellettem – és most egyáltalán nem túlzok!
Félhosszú hullámos barna tincsei csapzottan lógtak a szemébe, azokba a gyönyörű borostyán színben csillogó szemekbe. Hosszú arca volt és édes kis hegyes orra. Az alsó ajka érzékien vastag, míg a felső szinte pengevékony volt. Széles válla, izmos karja és mellkasa a ruháján keresztül is érzékelhető volt. A többit az asztal takarta...
-Jut eszembe, még be sem mutattam neked Hellt – mélázásomból Bella hangja zökkentett ki – Ő Helena Chord, a Griffendél legjobb fej csaja. Persze csak utánam – vigyorgott barátnőm.
-Ő pedig Finn Izzo, ahogy már mondta – mutatott a srácra.
-Őrülök – mosolyogtam, s kezet ráztam újdonsült osztálytársammal – Érdekes családneved van – mondtam ki az első hülyeséget, ami eszembe jutott.
-Igen, más is mondta már – Muszáj ennek a félistennek mindig ilyen édesen mosolyognia?! - Apum mugli volt, és francia. Ezért is jártam eddig a Beuxbatonsba, mert Franciaországban éltünk. Csak aztán fél éve meghalt, és anyám úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez Skóciába, engem pedig átíratott a Roxfortba az utolsó évre, mert mégiscsak közelebb van – közölte Finn.
-Ennek örülök. Mármint... Merlinem, de bunkó vagyok, én nem úgy értettem; sajnálom, hogy meghalt az édesapád, csak annak örülök, hogy idejöttél, és megismerhetünk – hadartam zavartan.
-Értem, nem kell magyarázkodnod – mosolygott továbbra is a fiú – Apám beteg volt, már fél évvel előre tudta, hogy meg fog halni, és beletörődött. A hátralévő hónapjait kihasználta, s boldogan élte le. Amikor eljött érte a Halál, méltóságteljesen, büszkén, úgy ment vele, hogy ő megtette a Földön azt, amit meg kellett tennie.
-Hát ez... furcsa felfogás, de tetszik. Bár én képtelen lennék így gondolkodni.
-Igen, a legtöbb ember megdöbbent rajta, hogy hogy tudott olyan gondtalan lenni az utolsó heteiben is. De tudni kell, hogy egész életében úgy élt – vagy legalábbis próbált úgy élni -, mint egy szamuráj. És a szamurájok a halált természetesnek veszik, tudják, hogy ha eljön az ideje, akkor meg kell halniuk.
-Ez érdekes... És akkor téged is... öhm... szamuráj szabályok szerint nevelt? Te is hasonlóan gondolkodsz?
-Nos, tulajdonképpen igen. De én nem veszem annyira komolyan, mint az apám. Vannak dolgok, amikkel abszolút nem értek egyet, s nem is aszerint cselekszem, ezért én nem is lehetnék igazi szamuráj.
-Értem – feleltem, s egy ideig egyikőnk sem szólt több szót. Én a hallottakon gondolkoztam. Különlegesnek és izgalmasnak találtam azt, amit Finn elmondott, s eldöntöttem, hogy amint alkalmam lesz rá, utána nézek a szamuráj életmódnak.
Végül hangos szuszogás törte meg a békés csendet. Időközben barátnőm elszundított az egyik fotelben, s most fejét a karfára billentve, mélyen aludt.
-Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondtam Finnek, mire ő szélesen elvigyorodott.
-Oh, én nem úgy értettem... - kaptam észbe, s gyorsan felnyaláboltam Bellát az ülőalkalmatosságról, majd egy bűbájjal a hálónk felé irányítottam – Majd holnap találkozunk, jó éjt!
-Nektek is! - szólt Finn, nyújtózkodva elvonult a másik irányba, a fiúk körlete felé.
Emlékek
Ismét egy rövidebb szösszenet. Abból a bizonyos 20%ból az egyik.
Emlékek
Egyetlen piros bontó hatására emlékek áradata önti el az agyam.
Eszembe jut a két hónappal ezelőtti csata, ahol Te is ott voltál, és ahol nekem adtad azt a bontót. Az egésznek semmi jelentősége nem volt és most sincs. Számodra legalábbis biztosan. De nekem az az értéktelen kis bontó rengeteget jelent. Az egyetlen kézzel fogható dolog, amit tőled kaptam. Azóta is megvan, a tolltartóm cipzárjára fűzve, a többi ezüst színű mellett. Kivirít a többi közül. És akárhányszor ránézek, mindig Te jutsz az eszembe. És akkor rájövök, hogy őrülten hiányzol. Hiába hittem azt eddig, hogy már elfelejtettelek és nem érdekelsz, akkor hirtelen felbukkansz Te vagy az emléked, és rájövök, hogy mindeddig csak áltattam magam.
Rájövök, hogy még mindig szeretlek. Pedig a józan eszem azt mondja, ez őrültség. Rengeteg okom lenne arra, hogy ne szeresselek, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Tudom, hogy ebből sosem lesz semmi, mert, mondhatni, az érzéseim csak plátóiak, de mégis. Nem tudlak elfelejteni, és bármilyen bunkó is vagy, nem tudlak nem szeretni. Pedig tényleg fogalmam sincs, hogy mit szeretek benned... Nem tudom megmagyarázni... De annyira jó a közeledben lenni és nézni, hallgatni Téged. Olyankor mintha minden egyensúlyba kerülne és minden jobb lesz... Tudom, bután hangzik, de tényleg valami ilyesmit érzek. Aztán persze mindez véget ér, mert elmész, én pedig rádöbbenek, hogy csak álmodtam eddig. És most is azt teszem. Várom, hogy leteljen az egy év, és hazagyere, abban reménykedve, hogy akkor majd minden más lesz. De tudom, hogy ez nem lesz több egy álomnál.
Pedig milyen szép lehetne...
The Unnamed Feeling
És itt van a történet második fejezete. Egyszer talán még majd lesz több is...
The Unnamed Feeling
II. Fejezet
Kedvenc klubhelyiségünk
-Khm – köszörülte meg valaki a torkát közvetlen mellettünk, mire dühösen váltunk szét a csókból.
Miután Trelawney kiviharzott óráról, Theodore-ral úgy döntöttünk, hogy az ajándékba kapott fél órát valami izgalmasabb dologgal töltjük el.
Most a Mardekár klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ültünk, s egymással voltunk elfoglalva, amíg egy szőkeség félbe nem szakított.
-Mit akarsz, Draco? - kérdezte barátom kissé ingerülten – Ha nem vetted volna észre, épp dolgunk van.
-De észrevettem – fintorogta a srác – És bocs, ha zavarok, csak Danielle-lel akartam beszélni.
-Akkor mondd – emeltem rá a tekintetem.
-Azt reméltem, hogy közben eljössz velem sétálni...
-Sétálni? Nem mondhatnád a rövidebb változatot? Tudod, Teoval ki akartuk használni ezt a fél órát...
-Jajj már, Nottal bármikor együtt lehetsz, én viszont nem sokszor akarok veled sétálni. Igazán megbecsülhetnéd; más mit nem adna egy pár perces sétáért Draco Malfoy-jal!
-Nem vagy te egy kicsit beképzelt, Draco? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-És ha az vagyok? Van miért... - húzta ki magát a szőkeség.
-Ez mondjuk igaz... - mondtam, miközben végigjárattam rajta a tekintetem.
-Elég lesz már! - csattant fel Theodore, mikor látta, hogy épp Draco felsőtestét tanulmányozom.
-Tehát akkor velem tartasz? - tért vissza az eredeti témához Malfoy.
Mielőtt válaszoltam volna, barátomra pillantottam, aki savanyú képpel vállat vont.
-Oké, rendben, megyek, de a Te érdekedben, Draco, remélem, hogy fontos.
Malfoy nem válaszolt, csak diadalittasan mosolygott, s kiment a klubhelyiségből.
Mielőtt követtem volna, még egy csókot nyomtam Nott szájára, s biztosítottam róla, hogy következő órán találkozunk.
-Tehát, mi volt ilyen sürgős? - kérdeztem osztálytársam, mikor a pincefolyosón utolértem.
-Tulajdonképpen semmi, csak úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk, még nem is ismerlek rendesen.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így röpke 5 év után eszedbe jutott, de nem ért volna rá később?! Mint már mondtam, Nottal épp...
-Ugyan, ki akarná Nottra fecsérelni az idejét, mikor velem is lehet?
-Lehet, hogy még nem tűnt fel, Draco, de Nott a barátom, tudod, fél éve járunk.
-Mit ne mondjak, elég rossz ízlésed van, cica.
-Hát persze, mert aki nem utánad lohol folyton, az már nem is normális, igaz?
-Pontosan!
-Akkor menj vissza Parkinsonhoz nyugodtan! Úgy láttam, elég mérgesen nézett, mikor csak úgy otthagytad a klubhelyiségben. Egyébként sem én akartam veled sétálni.
-Ne kapd fel a vizet, Dan, csak hülyültem. Amúgy meg Pansyből elegem van egy időre.
-Nocsak, mi történt az álompárral?
-Szakítottam vele, miután az egész suli előtt féltékenységi jelenetet rendezett, mikor meglátott egy hollóhátassal beszélni.
-Na mert biztos csak beszélgettetek...
-Hiába gúnyolódsz, tényleg csak beszélgettünk. De ez most mindegy, nem Parkinsonról akartam dumálni veled.
-Hanem miről?
-Például a mai alakításodról jóslástanon. Király voltál.
-Oh, köszönöm, nagyságos Draco! És mi történt, miután Teoval leléptünk? Megátkoztad Pottert?
-Nem, mert az a mindentudó sárvérű a végén elrángatta őt meg Weasleyt.
-Jellemző... Nem értem, miért üti bele mindig mindenbe az orrát az a liba...
A következő óráig hátralévő időt azzal töltöttük, hogy hasonlóan érdekes témákról – konkrétan a semmiről – beszélgettünk. Majd mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, próbáltam búcsút inteni Draconak, mondván, még vissza kell mennem a pincébe a könyveimért. Ő azonban, mikor már elfordultam tőle, hogy elszaladjak az ellenkező irányba, elkapta a karom, s magához rántott. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy puha ajkak tapadnak az enyémre. Mikor felfogtam, mi történt, ellöktem magamtól a fiút, s rákiabáltam:
-Ez mégis mi volt?! Normális vagy, Draco? Mondtam, hogy van barátom!
-Most mondd, hogy nem élvezted... - mondta a szőke vigyorogva.
-Én... nem erről van szó! Nekem – ellentétben egyesekkel – nem szokásom másokkal csókolózni, miközben Nottal járok! És most ha megbocsátasz... - szóltam, majd sarkon fordultam és elsiettem a klubhelyiség felé.
The Unnamed Feeling
II. Fejezet
Kedvenc klubhelyiségünk
-Khm – köszörülte meg valaki a torkát közvetlen mellettünk, mire dühösen váltunk szét a csókból.
Miután Trelawney kiviharzott óráról, Theodore-ral úgy döntöttünk, hogy az ajándékba kapott fél órát valami izgalmasabb dologgal töltjük el.
Most a Mardekár klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ültünk, s egymással voltunk elfoglalva, amíg egy szőkeség félbe nem szakított.
-Mit akarsz, Draco? - kérdezte barátom kissé ingerülten – Ha nem vetted volna észre, épp dolgunk van.
-De észrevettem – fintorogta a srác – És bocs, ha zavarok, csak Danielle-lel akartam beszélni.
-Akkor mondd – emeltem rá a tekintetem.
-Azt reméltem, hogy közben eljössz velem sétálni...
-Sétálni? Nem mondhatnád a rövidebb változatot? Tudod, Teoval ki akartuk használni ezt a fél órát...
-Jajj már, Nottal bármikor együtt lehetsz, én viszont nem sokszor akarok veled sétálni. Igazán megbecsülhetnéd; más mit nem adna egy pár perces sétáért Draco Malfoy-jal!
-Nem vagy te egy kicsit beképzelt, Draco? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-És ha az vagyok? Van miért... - húzta ki magát a szőkeség.
-Ez mondjuk igaz... - mondtam, miközben végigjárattam rajta a tekintetem.
-Elég lesz már! - csattant fel Theodore, mikor látta, hogy épp Draco felsőtestét tanulmányozom.
-Tehát akkor velem tartasz? - tért vissza az eredeti témához Malfoy.
Mielőtt válaszoltam volna, barátomra pillantottam, aki savanyú képpel vállat vont.
-Oké, rendben, megyek, de a Te érdekedben, Draco, remélem, hogy fontos.
Malfoy nem válaszolt, csak diadalittasan mosolygott, s kiment a klubhelyiségből.
Mielőtt követtem volna, még egy csókot nyomtam Nott szájára, s biztosítottam róla, hogy következő órán találkozunk.
-Tehát, mi volt ilyen sürgős? - kérdeztem osztálytársam, mikor a pincefolyosón utolértem.
-Tulajdonképpen semmi, csak úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk, még nem is ismerlek rendesen.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így röpke 5 év után eszedbe jutott, de nem ért volna rá később?! Mint már mondtam, Nottal épp...
-Ugyan, ki akarná Nottra fecsérelni az idejét, mikor velem is lehet?
-Lehet, hogy még nem tűnt fel, Draco, de Nott a barátom, tudod, fél éve járunk.
-Mit ne mondjak, elég rossz ízlésed van, cica.
-Hát persze, mert aki nem utánad lohol folyton, az már nem is normális, igaz?
-Pontosan!
-Akkor menj vissza Parkinsonhoz nyugodtan! Úgy láttam, elég mérgesen nézett, mikor csak úgy otthagytad a klubhelyiségben. Egyébként sem én akartam veled sétálni.
-Ne kapd fel a vizet, Dan, csak hülyültem. Amúgy meg Pansyből elegem van egy időre.
-Nocsak, mi történt az álompárral?
-Szakítottam vele, miután az egész suli előtt féltékenységi jelenetet rendezett, mikor meglátott egy hollóhátassal beszélni.
-Na mert biztos csak beszélgettetek...
-Hiába gúnyolódsz, tényleg csak beszélgettünk. De ez most mindegy, nem Parkinsonról akartam dumálni veled.
-Hanem miről?
-Például a mai alakításodról jóslástanon. Király voltál.
-Oh, köszönöm, nagyságos Draco! És mi történt, miután Teoval leléptünk? Megátkoztad Pottert?
-Nem, mert az a mindentudó sárvérű a végén elrángatta őt meg Weasleyt.
-Jellemző... Nem értem, miért üti bele mindig mindenbe az orrát az a liba...
A következő óráig hátralévő időt azzal töltöttük, hogy hasonlóan érdekes témákról – konkrétan a semmiről – beszélgettünk. Majd mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, próbáltam búcsút inteni Draconak, mondván, még vissza kell mennem a pincébe a könyveimért. Ő azonban, mikor már elfordultam tőle, hogy elszaladjak az ellenkező irányba, elkapta a karom, s magához rántott. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy puha ajkak tapadnak az enyémre. Mikor felfogtam, mi történt, ellöktem magamtól a fiút, s rákiabáltam:
-Ez mégis mi volt?! Normális vagy, Draco? Mondtam, hogy van barátom!
-Most mondd, hogy nem élvezted... - mondta a szőke vigyorogva.
-Én... nem erről van szó! Nekem – ellentétben egyesekkel – nem szokásom másokkal csókolózni, miközben Nottal járok! És most ha megbocsátasz... - szóltam, majd sarkon fordultam és elsiettem a klubhelyiség felé.
The Unnamed Feeling
Na, hát ez már egy folytatásosnak indult fanfic, méghozzá Harry Potteres. x) Fél éve, egy éve eléggé felszínre tört a HP mániám és írtam egy pár folytatásos ficet. Vagyis elkezdtem írni őket, de befejezni nem nagyon sikerült. Egy rossz tuljadonságom, hogy 5-10-nél több részesre tervezett írásokat nem nagyon sikerül befejeznem... Ezen próbálok javítani.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.
A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.
Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)
The Unnamed Feeling
I. Fejezet
Weasley és a jóslástan
-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.
Ez az írás egyenlőre kemény 2 részes (bár nemtom, miért emlékeztem 3ra... :/), de azért feltöltöm, egy-egy töredéknek is elmegy, szerintem.
A hatodik könyv idején játszódik, és nem mindenhol Rowling-hűnek tervezett.
Ja, és igen, a címet a Metallicától vettem kölcsön. Remélem nem haragudnak meg érte. :)
The Unnamed Feeling
I. Fejezet
Weasley és a jóslástan
-Gyerünk, fiam, mondd el, mit látsz a csésze alján!
-Egy marék ázott füvet, mégis mit látna? - súgtam padtársamnak, aki egy vigyorral válaszolt.
-Hát... öhm... ez a micsoda itt úgy néz ki, mint egy felhő, az alatta pedig olyan, mint egy vasvilla... Ez azt jelenti... - motyogta a vörös, miközben a jóslástan könyvet lapozgatta – hogy Harry valamelyik közeli rokonával valami jó dolog fog történni.
-Ugyan már! Hiszen Potternek minden rokona hallott – szóltam közbe fennhangon – Tessék már békén hagyni szerencsétlen Weasleyt, látja, hogy nem képes egy nyomorult jóslást se összehozni.
A láncokkal és kendőkkel teleaggatott nő lassan felém fordította a fejét.
-Nos, akkor talán Miss Mirra megmutathatná neki, hogy milyen egy igazi jóslat.
-Rendben, kinek a csészéjéből jósoljak? - kérdeztem készségesen, közben merőn nézve a tanárt.
-A kristálygömböt használja, és Nekem jósoljon.
-Ahogy gondolja... - vontam vállat, s felálltam, hogy leemeljek a polcról egy gömböt.
Miután elhelyeztem magam előtt az asztalon, Trelawney leült velem szembe egy puffra.
-Hallgatom.
Rábámultam a gömbre, s próbáltam valamit kiolvasni a gomolygó füstből. Természetesen az ég világon semmit nem láttam. Pár másodpercig még úgy tettem, mint aki a gömböt kémleli, majd megszólaltam:
-Látok... egy osztálytermet... És látok két osztályt. Minden gyerek előtt egy holdtérkép van, és azt tanulmányozzák... Aztán belép a terembe egy férfi, és mindenki felé fordul. Az első sorban egy lány tátott szájjal néz rá, s azt kérdezi: „Hol van Trelawyney professzor?” A férfi haboz egy ideig, majd azt mondja: „Ezentúl én fogom a jóslástant tanítani, Trelawney professzor egy időre szabadságra ment...”
Mondandóm végeztével a tanárra néztem, aki majd' felrobbant a dühtől.
-Te kis... ezt mégis hogy képzeled?! Ilyen sértést...!
Az osztályban szinte mindenki fuldokolt az elfojtott nevetéstől, kivéve két Griffendéles libát, akik felháborodva néztek rám.
-De tanárnő, Danielle csak elmondta, hogy mit lát a gömbben – szólalt meg padtársam vigyorogva.
-Senki nem kérdezte magát, Mr. Nott! - csattant fel Trelawney.
-De tanárnő, magát sem kérdezi soha senki, mégis mindig beszél! - folytatta a srác.
-Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel velem feleselni? - rikácsolta a nő.
Ez volt az a pont, ahol kezdtek elfajulni a dolgok, s tíz perc sem kellett hozzá, hogy Trelawney visítva, arcát a kendőibe burkolva rohanjon le a teremből.
-Szép voltál, Dan! - jött a dicséret Theodore-tól.
-Köszi, te sem voltál semmi. Rendesen kiborult a banya.
-Gratulálok, Mirra, kösz, hogy elintézted, hogy fél órával hamarabb vége legyen az órának. És még csak nem is minket fognak kirúgni. Örök hálám.
-Hé, Potter, hagyd békén a csajt! Szívódj fel.
-Lehet, hogy te még nem tudsz róla, Nott, de ez közterület. Ott vagyok, ahol akarok.
-Csak nem itt, szájhős, útban vagy, fogd már fel! - kapcsolódott be a társalgásba szőke hajú osztálytársam.
-Malfoy, rég láttalak. Azt hittem, miután letartóztatták apád, téged sem engednek vissza a suliba.
-Azért még megfizetsz, Potter! Bosszút fogok állni, amiért apámat az Azkabanba küldted!
-Most aztán megijedtem...
-Cicám, lépjünk le, nincs kedvem tovább hallgatni a kis Kiválasztottat – karolt át Nott.
-Igazad van, keressünk valami nyugisabb helyet – bólogattam, s hagytam, hogy a srác levezessen a létrán.
A zöld, a bíbor és a fekete
És egy újabb. Ez azért már hoszabb, és valamivel komolyabb is. Az írást egy magyar rock szám ihlette, a címét is innen kapta. És... egy férfi szemszögében íródott. És rögtön a legelején látható lesz egy név, ami lehet, hogy pár embernek ismerős lesz... Talán annak, aki nézte még régebben a Társulatot. Igen. x) Szóval... Igen. xD Vele tudtam elképzelni ezt a dolgot és... nem akarom már átírni. x) Szóval ciki, nem ciki, ez van.
A zöld, a bíbor és a fekete
-Figyelj, Kori, beszélni szeretnék veled – jöttél oda hozzám csendesen.
-Nyugi, nem lesz semmi gáz, menni fog a duett – mondtam mosolyogva, miközben végigsimítottam az arcodon.
Te azonban eltoltad a kezem.
-Nem, nem a koncertről akarok beszélni...
-Nem, nem a koncertről szeretnék beszélni... - már itt kezdek kétségbeesni – Rólunk van szó. Bemegyünk az öltözőbe? Ott nyugodtan tudunk beszélni...
-Persze – sóhajtottam, majd kinyitottam Neked az ajtót, s előre engedtelek.
Megvártam míg leülsz, összeszeded a gondolataid, majd megszólaltam:
-Miről van szó?
-Nos hát... Gondolkoztam ebéd után, sőt két hete gondolkoztam a dolgon, de ma döntésre jutottam... Úgy gondoltam, a legjobb, ha elmondom most, még a fellépés előtt, és nem áltatlak – Nagy levegőt vettél, majd folytattad – Tehát arra jutottam, hogy mi nem... hogy nem illünk össze, és... és nem szeretjük egymást igazán, ez csak fellángolás. Ne, ne szólj közbe, kérlek, így is elég nehéz végigmondanom. Szóval a legjobb lesz szerintem, ha szakítunk... És egyértelmű, hogy ezek után az együttesben sincs helyem – Itt kinyitottam a szám, majd ismét becsuktam. Nem akartalak megzavarni – A mai koncerten persze még részt veszek, ha gondolod, meg azon a páron, amire beharangoztál, …
-Na jó, elég! - nem bírtam tovább hallgatni – Nagyon jó színész vagy, tényleg, már majdnem elhittem a dolgot. De hidd el, menni fog az a duett efféle színjátékok nélkül is.
Szomorúan csóváltad a fejed.
-Ha csak a duett miatt lenne...! Nem, sajnos komolyan beszéltem. Remélem nem haragszol rám nagyon... És arra szeretnélek kérni, hogy a koncerten-persze csak ha szükség van ott rám-majd tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna, nem szeretném, ha az emberek elkezdenének kombinálni...
-Igen... persze, oké... de... nem hiszem el... ezt... nem értem, ezt most miért? Ez hogy jött? Miért?
-Tényleg sajnálom... De most nincs elég időnk, hogy elmagyarázzam, majd este... Most készülnünk kell a fellépésre. Ha nem gáz, akkor én most megyek... Majd beszélünk.
S mire reagálhattam volna, Te már becsuktad magad mögött az ajtót.
Letörten ültem le az egyik székre, s azon kezdtem gondolkozni, vajon hol rontottam el... Aztán mikor a fejfájáson kívül semmit nem értem el a dologgal, összeszedtem magam, s eszembe jutott, hogy azzal semmi nem lesz jobb, ha én magamat marcangolom... Márpedig pár óra múlva egy fergeteges koncertet kellett adnom, úgyhogy átmentem a saját öltözőmbe, s elkezdtem készülődni.
Két órával később már a színpad mögött voltunk a srácokkal, s átismételtük a „menetrendet”. Nem sokkal később felhangzott a tömeg zúgása, amint a banda nevét skandálja, s 5 perccel később már a színpadon álltunk teljes harci díszben. A szokásos számmal nyitottunk, aztán jött 2 régiség, s utána fel kellett, hogy hívjalak énekelni.
A tömeg hatalmas ovációval fogadott, s ugyanígy jutalmazták az első közös külföldi számot. Aztán eljött az ideje, hogy bekonferáljam a várva-várt duettet.
-Srácok, jól érzitek magatokat? Nem hallom, jól érzitek magatokat? Helyes, akkor most jöjjön egy klasszikus új köntösben. Egy gyönyörű számot írtunk át egy kicsit, és ma fog, úgymond, debütálni. Szeretném felvázolni a dal új értelmét, úgyhogy még egy kicsit rizsázok. Látom, hogy sokan jöttetek baráttal/barátnővel, s nyilván szuper a kapcsolatotok. Most viszont szeretném, ha elképzelnétek, hogy szétmentetek, mert rájöttetek, hogy nem illetek egymáshoz. Egyiken se haragudtok a másikra, és talán már van egy új kiszemeltetek... Nos, ehhez az érzéshez nyújtanánk most egy békés aláfestő zenét – Hangos nevetés a „békés” szónál... - Hagy szóljon!
És akkor felhangzott a gitár, majd a dob és én is bekapcsolódtunk.
-Kereslek néptelen utakon
De csak a semmi vár
Dörögve zúgnak a betonon
Lánctalpas éjszakák.
Majd Te is beszálltál:
-Falakról bámul az unalomCsak a csend szól rám
Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Rövid szünet, s jött a nóta legjobb része, amit közösen nyomtunk:
-Zöld csillag, kihunyt az égen
A csónak partot ért
Hideg csendben fekete minden
Legyen az álmod,
Legyen az álmod szép!
Huh, ha a nép érezte volna a köztünk lévő feszültséget...
A gitár és dob szóló után ismét én jöttem:
-Állok a felnyitott hidakon
Zavaros víz fölött
Majd átvetted a stafétát:
-Kereslek túltömött buszokon
Bezárt ajtók mögött.
Hihetetlen, hogy milyen hangod van... Még mindig beleborzongtam.
De nem volt időm ezen mélázni, megint én következtem:
-Állok ott, ahol a szobád van
Bíbor köd szitál
S a legjobb rész a tiéd lett:
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Ezután ismét jött a refrén, majd felváltva énekeltünk:
-Játszd el a dalt, ami sose szólt
Vedd fel a fehér gitárt
-Játszd el a régi húrokon
Az utolsó utazást
-Idegen árnyak a színpadon
Folyik a show tovább
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Majd befejezésképp 2x végigdaloltuk még a refrént, s mikor elhalt a zene, újabb ovációt kaptunk.
Bármennyire is szomorú voltam a koncert előtt, most kiadtam magamból mindent, s boldogan mosolyogtam rád, amit – legnagyobb meglepetésemre – viszonoztál.
Ezután annyira felszabadult voltam a színpadon, mint még soha, s a koncert első felének hátralévő része hihetetlen gyorsan eltelt.
Fáradtan mentünk vissza a színpad mögé egy kis pihenőre, miközben autogrammot osztottunk a rajongóknak.
Kis idő múlva oldalazva közeledtél felém, s elvonszoltál a tömegből. Kérdőn néztem Rád.
-Mindjárt mondom, csak találjunk egy helyet, ahol beszélhetünk.
-Üljünk be a kocsiba, ott nincs senki.
-Jó ötlet!
Még odakiáltottam pár szót a srácoknak, majd hagytam, hogy tovább vonszolj az autóhoz. Mikor megérkeztünk, kinyitottam Neked a jármű ajtaját, majd én is beültem.
-Hallgatlak.
-Öhm, hát, először is grat a duetthez, szuper voltál. Mint mindig – mosolyogtál.
-Köszi, és szintén. És félve szeretném megjegyezni, hogy fantasztikusan nézel ki. Vadító szerelés – mosolyogtam. Hosszú fekete hajad loknikban omlott a válladra, aranyos fekete, pókot mintázó fülbevalód tökéletesen illet a kereszt-medálos nyakláncodhoz és a bőr karkötődhöz. Az „angel” feliratú ujjatlan fekete felső és a fekete vászon nadrág pedig szuperül mutatott rajtad, a színes tornacipővel együtt.
-Köszi – felelted pirulva – De nem kell félénken megjegyezned, nem harapom le a fejed.
-Remélem is, még szükségem lesz rá! Egyébként meg azért mondtam, hogy félénken, mert nem akartam, hogy azt gondold, hogy... öhm... Mindegy, a lényeg, hogy semmi hátsó szándékom nem volt, csak a tényeket mondtam.
-Oké, oké, értem, elhiszem. Én nem mondhatom el ugyanezt... - tetted hozzá motyogva.
-Hogy?
-Öhm, semmi... Azaz, hogy bocsánatot kell kérnem, és én megértem, ha majd le akarod szedni a fejem, de legalább a koncert végéig várj vele, légyszi.
-Miről maradtam le? Miért akarnám leszedni a fejed?
-Hát... mert... finoman szólva füllentettem egy picit... - felhúztam a szemöldököm, mire folytattad – Az, amit pár órája mondtam az öltözőben... nos hát, nem volt igaz... Pontosabban, ahogy te fogalmaztál, egy színjátékot adtam elő. És tudom, hogy nagyon-nagyon-nagyon csúnya húzás volt tőlem, de a srácok vettek rá, azt mondták, ha elhitetem veled, hogy nem szeretlek, akkor mindennél jobb lesz a duett... Most nagyon haragszol? - néztél rám bűnbánó arccal.
-Hogy tudnék haragudni, ha így nézel rám? - akartam mondani, de helyette egy másik kérdést tettem fel.
-Ez most komoly? Semmi nem volt igaz? De hát még mondtam is, hogy abbahagyhatod, menni fog a szám...
-Igen, és a frászt hoztad rám, azt hittem, egyáltalán nem vagyok hiteles.
-Ó, nagyon is az voltál, megnyugodhatsz, tökéletes színésznő lennél! De azt ugye tudod, hogy megsértődhetnék? Egyrészt, mert nem bíztatok bennem, másrészt, mert „füllentettél”.
-Igen, és én tökéletesen megértem, de... Nagyon haragszol? Meg tudsz bocsátani?
-Dehogy haragszom! Rád nem lehet... - mondtam savanyú mosollyal – Egyébként meg, bejött a dolog, elég ütős volt a szám... Ha nem lennék olyan önfejű, még meg is köszönném.
-Azért ott a „ha” - vigyorogtál – Akkor most minden szuper? Visszamehetünk?
-Még nem... - látnod kellett volna, itt milyen kétségbeesett arcot vágtál... Odahajoltam föléd, kisimítottam a hajad az arcodból, amibe beleborzongtál, majd finoman megcsókoltalak.
De nem hagytam, hogy kiélvezd a dolgot. Elszakadtam Tőled, majd a füledhez hajoltam, s azt suttogtam:
-Most már minden oké.
A zöld, a bíbor és a fekete
-Figyelj, Kori, beszélni szeretnék veled – jöttél oda hozzám csendesen.
-Nyugi, nem lesz semmi gáz, menni fog a duett – mondtam mosolyogva, miközben végigsimítottam az arcodon.
Te azonban eltoltad a kezem.
-Nem, nem a koncertről akarok beszélni...
Október közepe volt, jó pár feszült próbán voltunk túl. Lassan fél éve történt, hogy sikerült rávennünk Téged: csatlakozz az együtteshez. Vonakodva ugyan, de belementél, hogy tegyünk egy próbát. És hatalmas sikerünk volt, a közönség imádott. Akárcsak a legelső közös duettünknél, januárban. Egyszer meghallottam a hangod, s rögtön beleszerettem. Felkértelek néhány közös fellépésre, s belementél. A rengeteg próba alatt persze nem csak a hangod, de egész lényed megfogott. Legnagyobb örömömre, dobos barátunk segítségével kiderült, hogy ez kölcsönös, s onnantól kezdve a dolgok fantasztikusan alakultak.
Most pedig az egyik legnagyobb koncertünk előtt 3 órával itt állsz előttem, s nézel rám szomorú szemekkel.
-Nem, nem a koncertről szeretnék beszélni... - már itt kezdek kétségbeesni – Rólunk van szó. Bemegyünk az öltözőbe? Ott nyugodtan tudunk beszélni...
-Persze – sóhajtottam, majd kinyitottam Neked az ajtót, s előre engedtelek.
Megvártam míg leülsz, összeszeded a gondolataid, majd megszólaltam:
-Miről van szó?
-Nos hát... Gondolkoztam ebéd után, sőt két hete gondolkoztam a dolgon, de ma döntésre jutottam... Úgy gondoltam, a legjobb, ha elmondom most, még a fellépés előtt, és nem áltatlak – Nagy levegőt vettél, majd folytattad – Tehát arra jutottam, hogy mi nem... hogy nem illünk össze, és... és nem szeretjük egymást igazán, ez csak fellángolás. Ne, ne szólj közbe, kérlek, így is elég nehéz végigmondanom. Szóval a legjobb lesz szerintem, ha szakítunk... És egyértelmű, hogy ezek után az együttesben sincs helyem – Itt kinyitottam a szám, majd ismét becsuktam. Nem akartalak megzavarni – A mai koncerten persze még részt veszek, ha gondolod, meg azon a páron, amire beharangoztál, …
-Na jó, elég! - nem bírtam tovább hallgatni – Nagyon jó színész vagy, tényleg, már majdnem elhittem a dolgot. De hidd el, menni fog az a duett efféle színjátékok nélkül is.
Szomorúan csóváltad a fejed.
-Ha csak a duett miatt lenne...! Nem, sajnos komolyan beszéltem. Remélem nem haragszol rám nagyon... És arra szeretnélek kérni, hogy a koncerten-persze csak ha szükség van ott rám-majd tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna, nem szeretném, ha az emberek elkezdenének kombinálni...
-Igen... persze, oké... de... nem hiszem el... ezt... nem értem, ezt most miért? Ez hogy jött? Miért?
-Tényleg sajnálom... De most nincs elég időnk, hogy elmagyarázzam, majd este... Most készülnünk kell a fellépésre. Ha nem gáz, akkor én most megyek... Majd beszélünk.
S mire reagálhattam volna, Te már becsuktad magad mögött az ajtót.
Letörten ültem le az egyik székre, s azon kezdtem gondolkozni, vajon hol rontottam el... Aztán mikor a fejfájáson kívül semmit nem értem el a dologgal, összeszedtem magam, s eszembe jutott, hogy azzal semmi nem lesz jobb, ha én magamat marcangolom... Márpedig pár óra múlva egy fergeteges koncertet kellett adnom, úgyhogy átmentem a saját öltözőmbe, s elkezdtem készülődni.
Két órával később már a színpad mögött voltunk a srácokkal, s átismételtük a „menetrendet”. Nem sokkal később felhangzott a tömeg zúgása, amint a banda nevét skandálja, s 5 perccel később már a színpadon álltunk teljes harci díszben. A szokásos számmal nyitottunk, aztán jött 2 régiség, s utána fel kellett, hogy hívjalak énekelni.
A tömeg hatalmas ovációval fogadott, s ugyanígy jutalmazták az első közös külföldi számot. Aztán eljött az ideje, hogy bekonferáljam a várva-várt duettet.
-Srácok, jól érzitek magatokat? Nem hallom, jól érzitek magatokat? Helyes, akkor most jöjjön egy klasszikus új köntösben. Egy gyönyörű számot írtunk át egy kicsit, és ma fog, úgymond, debütálni. Szeretném felvázolni a dal új értelmét, úgyhogy még egy kicsit rizsázok. Látom, hogy sokan jöttetek baráttal/barátnővel, s nyilván szuper a kapcsolatotok. Most viszont szeretném, ha elképzelnétek, hogy szétmentetek, mert rájöttetek, hogy nem illetek egymáshoz. Egyiken se haragudtok a másikra, és talán már van egy új kiszemeltetek... Nos, ehhez az érzéshez nyújtanánk most egy békés aláfestő zenét – Hangos nevetés a „békés” szónál... - Hagy szóljon!
És akkor felhangzott a gitár, majd a dob és én is bekapcsolódtunk.
-Kereslek néptelen utakon
De csak a semmi vár
Dörögve zúgnak a betonon
Lánctalpas éjszakák.
Majd Te is beszálltál:
-Falakról bámul az unalomCsak a csend szól rám
Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Rövid szünet, s jött a nóta legjobb része, amit közösen nyomtunk:
-Zöld csillag, kihunyt az égen
A csónak partot ért
Hideg csendben fekete minden
Legyen az álmod,
Legyen az álmod szép!
Huh, ha a nép érezte volna a köztünk lévő feszültséget...
A gitár és dob szóló után ismét én jöttem:
-Állok a felnyitott hidakon
Zavaros víz fölött
Majd átvetted a stafétát:
-Kereslek túltömött buszokon
Bezárt ajtók mögött.
Hihetetlen, hogy milyen hangod van... Még mindig beleborzongtam.
De nem volt időm ezen mélázni, megint én következtem:
-Állok ott, ahol a szobád van
Bíbor köd szitál
S a legjobb rész a tiéd lett:
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Ezután ismét jött a refrén, majd felváltva énekeltünk:
-Játszd el a dalt, ami sose szólt
Vedd fel a fehér gitárt
-Játszd el a régi húrokon
Az utolsó utazást
-Idegen árnyak a színpadon
Folyik a show tovább
-Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...
Majd befejezésképp 2x végigdaloltuk még a refrént, s mikor elhalt a zene, újabb ovációt kaptunk.
Bármennyire is szomorú voltam a koncert előtt, most kiadtam magamból mindent, s boldogan mosolyogtam rád, amit – legnagyobb meglepetésemre – viszonoztál.
Ezután annyira felszabadult voltam a színpadon, mint még soha, s a koncert első felének hátralévő része hihetetlen gyorsan eltelt.
Fáradtan mentünk vissza a színpad mögé egy kis pihenőre, miközben autogrammot osztottunk a rajongóknak.
Kis idő múlva oldalazva közeledtél felém, s elvonszoltál a tömegből. Kérdőn néztem Rád.
-Mindjárt mondom, csak találjunk egy helyet, ahol beszélhetünk.
-Üljünk be a kocsiba, ott nincs senki.
-Jó ötlet!
Még odakiáltottam pár szót a srácoknak, majd hagytam, hogy tovább vonszolj az autóhoz. Mikor megérkeztünk, kinyitottam Neked a jármű ajtaját, majd én is beültem.
-Hallgatlak.
-Öhm, hát, először is grat a duetthez, szuper voltál. Mint mindig – mosolyogtál.
-Köszi, és szintén. És félve szeretném megjegyezni, hogy fantasztikusan nézel ki. Vadító szerelés – mosolyogtam. Hosszú fekete hajad loknikban omlott a válladra, aranyos fekete, pókot mintázó fülbevalód tökéletesen illet a kereszt-medálos nyakláncodhoz és a bőr karkötődhöz. Az „angel” feliratú ujjatlan fekete felső és a fekete vászon nadrág pedig szuperül mutatott rajtad, a színes tornacipővel együtt.
-Köszi – felelted pirulva – De nem kell félénken megjegyezned, nem harapom le a fejed.
-Remélem is, még szükségem lesz rá! Egyébként meg azért mondtam, hogy félénken, mert nem akartam, hogy azt gondold, hogy... öhm... Mindegy, a lényeg, hogy semmi hátsó szándékom nem volt, csak a tényeket mondtam.
-Oké, oké, értem, elhiszem. Én nem mondhatom el ugyanezt... - tetted hozzá motyogva.
-Hogy?
-Öhm, semmi... Azaz, hogy bocsánatot kell kérnem, és én megértem, ha majd le akarod szedni a fejem, de legalább a koncert végéig várj vele, légyszi.
-Miről maradtam le? Miért akarnám leszedni a fejed?
-Hát... mert... finoman szólva füllentettem egy picit... - felhúztam a szemöldököm, mire folytattad – Az, amit pár órája mondtam az öltözőben... nos hát, nem volt igaz... Pontosabban, ahogy te fogalmaztál, egy színjátékot adtam elő. És tudom, hogy nagyon-nagyon-nagyon csúnya húzás volt tőlem, de a srácok vettek rá, azt mondták, ha elhitetem veled, hogy nem szeretlek, akkor mindennél jobb lesz a duett... Most nagyon haragszol? - néztél rám bűnbánó arccal.
-Hogy tudnék haragudni, ha így nézel rám? - akartam mondani, de helyette egy másik kérdést tettem fel.
-Ez most komoly? Semmi nem volt igaz? De hát még mondtam is, hogy abbahagyhatod, menni fog a szám...
-Igen, és a frászt hoztad rám, azt hittem, egyáltalán nem vagyok hiteles.
-Ó, nagyon is az voltál, megnyugodhatsz, tökéletes színésznő lennél! De azt ugye tudod, hogy megsértődhetnék? Egyrészt, mert nem bíztatok bennem, másrészt, mert „füllentettél”.
-Igen, és én tökéletesen megértem, de... Nagyon haragszol? Meg tudsz bocsátani?
-Dehogy haragszom! Rád nem lehet... - mondtam savanyú mosollyal – Egyébként meg, bejött a dolog, elég ütős volt a szám... Ha nem lennék olyan önfejű, még meg is köszönném.
-Azért ott a „ha” - vigyorogtál – Akkor most minden szuper? Visszamehetünk?
-Még nem... - látnod kellett volna, itt milyen kétségbeesett arcot vágtál... Odahajoltam föléd, kisimítottam a hajad az arcodból, amibe beleborzongtál, majd finoman megcsókoltalak.
De nem hagytam, hogy kiélvezd a dolgot. Elszakadtam Tőled, majd a füledhez hajoltam, s azt suttogtam:
-Most már minden oké.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)