Egy újabb angol írás... Kissé talán... bugyuta. x) Nem tudom, angol fogalamzásokat általában csak órán szoktam írni, szóval nem tudom hogy jönnek ezek. xD És öm ez is besorolható abba a 20%-ba. Szóval... szóval eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de hátha valakinek tetszik.
És még annyit, hogy eredetileg elkedztem hozzá írni egy második részt is, de nem fejeztem be, és szerintem az csak rontana rajta. Szóval most csak ennyit teszek fel.
Runaway
-I love you – I whispered to you in the dark.
We were standing in front of each other next to the lake. We were in the camp at night. There was no lightings, so we hardly could see each other.
You fondled my hand, than pulled me.
-I know, but it's not okay. I've got a girlfriend, you know.
-Do you love her?
-I... It doesn't matter. I'll move to another country, far, far away next month.
-You're not right. It matters. I love you and I know that you love me too. And there's a whole month that we could spend together.
-But I can't break up with Sarah. I can't do it with her.
-Why not? I saw her with 2 other guys in the disco last week. She really enjoyed it.
-But she's ill. I can't make her sad or she'll get a seizure again.
-And if she doesn't see you for a year, won't she be sad? In that case she doesn't love you.
-I know, but I CAN'T do it. Understand me, please. It's very difficult to me, too.
-No, I can't understand you! - I shouted – If I don't love someone, I don't go out with him! But it doesn't matter what I feel, I know. Only Sarah's feelings matter. OK, I understood. I won't harass you any more. Be happy with that bitch!
-Suki! Stop! That's not true!
You tried to stop me, but I ran away from you into the loo. I couldn't go in to the girl's room. I couldn't have answered to the girls' questions if they had asked me what the matter had been. I just wanted to cry.
Cry because of you. Because I had been so stupid that I had fallen in love with you. And of course, the boy I loved didn't love me.
I hated that feeling. I hated that I always had to be disappointed.
Someone was banging on the door.
-Suki! Come out! I want to speak to you! - it was you.
-But I don't want to!
-I don't care! Come out or I'll go in!
-You mustn't come in! It's a women's toilet!
-I don't care. I'll count till 3. If you don't come out, I'll break in. 1... 2...
I opened the door. I don't know why, I just opened it and I stood in front of you again with falling tears.
-You're not normal.
-I know. I didn't want to make you cry, I'm sorry. I know that it's just a stupid word, but I really sorry. Sorry for everything. You were right. I don't love Sarah and I shouldn't care about her. I want to be happy in the following one month. But not with Sarah.
Touching my hand, you pulled me out of the loo's entrance, then you kissed my lips.
-I want to be happy with you – you whispered.
2009. május 9., szombat
Always look on the bright side of life!
Hát... ismét egy Társulat-ihlette fic. :$ Szintén konkrét említéssel egy szereplőről. Öhm... próbáljatok meg elvonatkoztatni ettől. x)
Always look on the birght side of life!
Az öltözőben ültünk, a 9 versenyző és a műsorvezető. Mind izgatottan vártuk Lala előadását. Ő volt az este első fellépője.
Pár perce mikor a közös szám után visszamentünk a díszletek mögé, még egy „Sok sikert!”-t elsuttogtam, mire ő hálásan rám mosolygott.
És akkor bemondták a nevét, és Ő megjelent a színpadon. Felcsendült a zene, s elkezdett énekelni. Gyönyörű volt. Minden. A Légy jó mindhalálig c. darabból énekelte Az élet szép c. számot. Mindig is imádtam, de most, hogy Lala előadásában hallgattam, teljesen más volt. Kellemes hideg érzés futott végig a gerincemen, és én pár percre minden problémám elfelejtettem. Csak néztem a gyönyörűen csillogó fekete szemeit. Majd vége lett a számnak és Ő meghajolt. A közönség, és az öltözőben is minden ember tapsolt és ujjongott. A zsűri elmondta a véleményét - amit én meg se hallottam - majd Lala bejött az öltözőbe. Odament hozzá a műsorvezető és néhány idétlen kérdést tett fel Neki, amire Ő vidáman válaszolt. Majd következett a második versenyző, Lala pedig leült a megüresedett székre – mellém.
Halkan én is megdicsértem, amit ő egy hálás arc-simogatással köszönt meg. Közben figyeltük a soron következő versenyzőket, néhányukat nevetve, néhányukat ámulattal hallgattuk. Míg végül elérkeztünk az utolsó előtti versenyzőhöz. Hozzám.
Idegesen mentem a színpad mögé, vártam, hogy szólítsanak, s közben imádkoztam, hogy jöjjön ki némi hang a torkomon, mikor megszólalok. Ha kell, végig elverselem a választott szám szövegét, ha énekelni már nem tudok, csak bírják még ki a hangszálaim egy kicsit.Ekkor bemondták a nevem, elcsendesült a nézőtér, s nekem ki kellett mennem. Nyugalmat erőltettem az arcomra, s próbáltam mosolyogni miközben a színpad közepére sétáltam. Megszólalt a zene, s a felvezetés után énekelnem kellett. Azaz kellett volna, ha tudtam volna. Megpróbáltam kiadni egy magasabb hangot, de megremegett a hangom, s éreztem, hogy ez már nem fog menni. De nem adtam fel. Próbáltam minél nyugodtabban elmondani a szöveget, pedig legszívesebben üvöltöttem és sírtam volna.
Pár másodperc után a nézőknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, s nem sokkal később a zsűri egyik tagjától – aki megelégelte a szenvedésem, s leállíttatta a zenét - meg is kapták a magyarázatot.
-Sajnálom, hogy megszakíttattam a zenét, de nem bírtam ezt nézni -mondja- A hölgynek vírusos gégegyulladása van, ezért nem tudott ma énekelni. Ennek ellenére kiállt versenyezni, amit igencsak kevés művész tett volna meg a helyében.
Ezeknél a szavaknál nem bírtam tovább, s könnyek gyűltek a szemembe. A következő szavakat már hozzám intézte:
-Nagyon sajnálom, hogy a ma esti produkciót nem tudjuk értékelni, nagyon szomorú lenne, ha emiatt esnél ki a versenyből. A nézők ha mást nem, remélem legalább ezt a csodálatra méltó bátorságot és akaratot megjutalmazzák azzal, hogy továbbjuttatnak. És még valami; megtiltom, hogy az elkövetkező napokban akárcsak meg is szólalj, vagy fűszereset és csípőset egyél. Ha betartod, van esély, hogy beszélni fogsz tudni. És akkor az éneklésről még nem is beszéltem - ezeket már ő is könnyes szemmel mondta.
Én bólintottam, s a könnyeimmel küszködve visszamentem az öltözőbe, ahol a csapattársaim körben állva vártak, s mikor beértem, mindenki odajött hozzám megölelni, s elmondani, hogy nagyon szépen cselekedtem, s nincs semmi baj. Mindenki. Egy embert kivéve. Mikor a versenyzők végre elengedtek, s leültek, hogy meghallgassák az aznapi utolsó produkciót, én körbenéztem üres helyet keresve. Meg is találtam, s a szomszédos széken csillogó szemekkel ott ült az az ember, aki nem jött oda hozzám rögtön megnyugtatni. Leültem, s míg a többiek már a képernyőt figyelték, én Ránéztem. Először nem mondott semmit, csak finoman megsimogatta a karom, majd a hajam. Beleborzongtam az érintésébe. Végül mégis megszólalt, kissé rekedt hangon.
-Fantasztikus voltál.
Mivel nem beszélhettem, csak egy savanyú mosolyt küldtem felé, mire Ő hozzátette:
-De tényleg. Szerintem a teremből senki nem csinálta volna ezt meg Rajtad kívül. És még ha nem is énekeltél, akkor is fantasztikus és gyönyörű voltál.
Becsuktam a szemem, s elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. Ő felállt, s letérdelt elém a földre, hogy lássa az arcom, ám én hirtelen felálltam és kimentem a mosdóba. Ott a falnak vetettem a hátam, s kitört belőlem a zokogás. Meg sem hallottam, hogy valaki óvatosan benyitott, s mellém sétált. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor egy kéz ismét végigsimított a karomon. Ő állt előttem.
-Nem lesz semmi baj, hidd el. Biztos vagyok benne, hogy tovább fogsz jutni. Ne félj.
Azonban én ezután sem hagytam abba a sírást, csak most már a meghatódottságtól könnyeztem. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem – abba a gyönyörű fekete szemekbe – ám Ő gyengéden az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Én behunytam a szemem, s egy pillanattal később puha ajkakat éreztem a számon. Először csak megpuszilt, majd a nyelvével utat próbált törni a számba, de én ekkor hirtelen eltoltam magamtól. Ő először megütközve nézett rám, majd azonnal nyitotta a száját a bocsánatkérésre:
-Ne haragudj. Nem kellett volna...Kihasználtam a helyzetet, és...
Én hevesen ráztam a fejem, s a szájára tapasztottam a kezem, hogy ne folytassa. Próbáltam megszólalni, hogy elmagyarázzam, semmi kifogásom nem lenne a csók ellen, ha nem lennék beteg, de először csak egy halk nyöszörgés jött ki a számon, utána pedig köhögnöm kellett.
-Ne beszélj! - szólt ijedten – Nem szabad.
Ekkor az arcához hajoltam, s a fülébe suttogtam:
-Csak azért tettem, mert nem akarom, hogy elkapd a betegségem.
Ő finoman megragadta a vállam, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Néhány fürkésző pillantás után ismét magához húzott, s egy újabb puszit adott, majd ennyit mondott:
-Szeretlek.
Már nyitottam a szám, hogy elmondjam, én is hasonlóképp érzek, de ő a számra tette mutatóujját, s lepisszegett.
-Nem kell semmit mondanod. Tudom.
***
Fél órával később ismét kiment az egész csapat a színpadra, hogy egy újabb közös számot adjon elő. Én is kimentem, bár nem énekelhettem, de táncoltam. Ő pedig végig ott állt mellettem, s tánc közben fogta a kezem. Hihetetlenül kellemes és megnyugtató érzés volt.
Majd ennek a számnak is vége lett, mi visszamentünk az öltözőbe, hogy ott meghallgassuk a zsűri sorrendjét.
Először a nők produkcióit mutatták meg, majd pontozták. Várhatóan én voltam az utolsó helyen...
A műsorvezető a zsűri okfejtése után megkérdezte a férfi szereplőket, hogy ők kit tennének az első helyre. Mindenki az én nevemet mondta. A szemem ismét szúrni kezdett, aztán a műsorvezető mosolyogva megkérdezte, hogy „És akkor ki lenne a második?”. Az első négy férfi mind más nevet mondott, az ötödik pedig ismét az én nevem. Erre mindenki nevetett egyet. Velem együtt. Azonban a műsorvezető sem adta fel, a harmadik helyre is rákérdezett. Ezt a választ kapta:
-Ugyanaz a személy.
A választ hallva csak nevetve megrázta a fejét, s nem kérdezett többet.
Ezután következett a férfiak produkciójának felelevenítése. A zsűri elmondta a sorrendjét, s mérhetetlen örömmel hallottam, hogy Őt tették az első helyre. Ezután a nőket kérdezték meg az első hellyel kapcsolatban. Két hölgy egyet értett a zsűrivel, kettő nem, aztán nekem kellett véleményt nyilvánítani.
-Mivel nem lenne szabad beszélned, csak mutass rá a kedvencedre.
Odamentem Hozzá, és ezúttal Én simítottam végig a karján. Mindenki mosolygott.
Ezután aznap még egyszer utoljára vissza kellett mennünk a színpadra, hogy megtudjuk, ki búcsúzik a versenytől.
Félkörben megálltunk a közönséggel szemben, a nők a jobb, a férfiak a bal oldalon, én pedig középen álltam, s szorosan fogtam Lala kezét. A két műsorvezető megállt mögöttünk, megkérdezték, hogy odaállhatnak-e közénk, s Lala mosolyogva felelt nekik:
-Sajnálom, de nem engedhetem el a kezét.
Így nem maradt más választásuk, a két oldalunkra álltak, s úgy szólították egyesével azokat a versenyzőket, akik továbbjutottak. A végén rajtunk kívül egy hölgy és két férfi maradt.
A műsorvezető kimondta az egyik férfi nevét - mint továbbjutó, s felém és a másik benn maradt nő felé fordult. Nagyot dobbant a szívem, nem hittem, hogy én juthatok tovább, de reménykedtem. És akkor megtörtént a csoda. A saját nevemet hallottam, de hirtelen nem tudtam, hogy az a kieső vagy a továbbjutó neve-e. Csak álltam egy helyben, miközben Lala boldogan megölelt, s így szólt:
-Bent vagy! Mondtam! Továbbjutottál! Menj a többiekhez.
Kótyagosan, hatalmas mosollyal az arcomon leültem a többiek mellé, s ismét a műsorvezető hangját hallottam:
-És most kiderül, hogy a srácok közül kié az utolsó továbbjutó hely.
Ekkor azt hittem menten összeesek. Csak most tudatosult bennem, hogy Lala még nincs itt a továbbjutók között. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg kiesek-e, s nem vettem észre, hogy Lala helyzete ugyanannyira kérdéses.
-Az nem lehet, hogy Ő kiesik. Az nem lehet...
A műsorvezető ismét megszólalt:
-És aki tovább folytathatja a versenyt...
Mondja már!!!
-Az nem más, mint...
Lala,Lala,Lala! - könyörögtem magamban. Végül – óráknak tűnő másodpercek után – elhangzott a továbbjutott versenyző neve:
-Varga Lajos!
A közönség ujjongott, a versenyzők tapsoltak, Lala pedig hatalmas mosollyal az arcán odaszaladt hozzám, s átölelt. A többiek gratuláltak Neki, a műsorvezetők a kiesettekkel beszéltek, de mi ebből semmit nem hallottunk. Csak öleltük egymást – olyan szorosan, mintha az életünk függne tőle. Abban a percben minden nagyon jó volt.
Always look on the birght side of life!
Az öltözőben ültünk, a 9 versenyző és a műsorvezető. Mind izgatottan vártuk Lala előadását. Ő volt az este első fellépője.
Pár perce mikor a közös szám után visszamentünk a díszletek mögé, még egy „Sok sikert!”-t elsuttogtam, mire ő hálásan rám mosolygott.
És akkor bemondták a nevét, és Ő megjelent a színpadon. Felcsendült a zene, s elkezdett énekelni. Gyönyörű volt. Minden. A Légy jó mindhalálig c. darabból énekelte Az élet szép c. számot. Mindig is imádtam, de most, hogy Lala előadásában hallgattam, teljesen más volt. Kellemes hideg érzés futott végig a gerincemen, és én pár percre minden problémám elfelejtettem. Csak néztem a gyönyörűen csillogó fekete szemeit. Majd vége lett a számnak és Ő meghajolt. A közönség, és az öltözőben is minden ember tapsolt és ujjongott. A zsűri elmondta a véleményét - amit én meg se hallottam - majd Lala bejött az öltözőbe. Odament hozzá a műsorvezető és néhány idétlen kérdést tett fel Neki, amire Ő vidáman válaszolt. Majd következett a második versenyző, Lala pedig leült a megüresedett székre – mellém.
Halkan én is megdicsértem, amit ő egy hálás arc-simogatással köszönt meg. Közben figyeltük a soron következő versenyzőket, néhányukat nevetve, néhányukat ámulattal hallgattuk. Míg végül elérkeztünk az utolsó előtti versenyzőhöz. Hozzám.
Idegesen mentem a színpad mögé, vártam, hogy szólítsanak, s közben imádkoztam, hogy jöjjön ki némi hang a torkomon, mikor megszólalok. Ha kell, végig elverselem a választott szám szövegét, ha énekelni már nem tudok, csak bírják még ki a hangszálaim egy kicsit.Ekkor bemondták a nevem, elcsendesült a nézőtér, s nekem ki kellett mennem. Nyugalmat erőltettem az arcomra, s próbáltam mosolyogni miközben a színpad közepére sétáltam. Megszólalt a zene, s a felvezetés után énekelnem kellett. Azaz kellett volna, ha tudtam volna. Megpróbáltam kiadni egy magasabb hangot, de megremegett a hangom, s éreztem, hogy ez már nem fog menni. De nem adtam fel. Próbáltam minél nyugodtabban elmondani a szöveget, pedig legszívesebben üvöltöttem és sírtam volna.
Pár másodperc után a nézőknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, s nem sokkal később a zsűri egyik tagjától – aki megelégelte a szenvedésem, s leállíttatta a zenét - meg is kapták a magyarázatot.
-Sajnálom, hogy megszakíttattam a zenét, de nem bírtam ezt nézni -mondja- A hölgynek vírusos gégegyulladása van, ezért nem tudott ma énekelni. Ennek ellenére kiállt versenyezni, amit igencsak kevés művész tett volna meg a helyében.
Ezeknél a szavaknál nem bírtam tovább, s könnyek gyűltek a szemembe. A következő szavakat már hozzám intézte:
-Nagyon sajnálom, hogy a ma esti produkciót nem tudjuk értékelni, nagyon szomorú lenne, ha emiatt esnél ki a versenyből. A nézők ha mást nem, remélem legalább ezt a csodálatra méltó bátorságot és akaratot megjutalmazzák azzal, hogy továbbjuttatnak. És még valami; megtiltom, hogy az elkövetkező napokban akárcsak meg is szólalj, vagy fűszereset és csípőset egyél. Ha betartod, van esély, hogy beszélni fogsz tudni. És akkor az éneklésről még nem is beszéltem - ezeket már ő is könnyes szemmel mondta.
Én bólintottam, s a könnyeimmel küszködve visszamentem az öltözőbe, ahol a csapattársaim körben állva vártak, s mikor beértem, mindenki odajött hozzám megölelni, s elmondani, hogy nagyon szépen cselekedtem, s nincs semmi baj. Mindenki. Egy embert kivéve. Mikor a versenyzők végre elengedtek, s leültek, hogy meghallgassák az aznapi utolsó produkciót, én körbenéztem üres helyet keresve. Meg is találtam, s a szomszédos széken csillogó szemekkel ott ült az az ember, aki nem jött oda hozzám rögtön megnyugtatni. Leültem, s míg a többiek már a képernyőt figyelték, én Ránéztem. Először nem mondott semmit, csak finoman megsimogatta a karom, majd a hajam. Beleborzongtam az érintésébe. Végül mégis megszólalt, kissé rekedt hangon.
-Fantasztikus voltál.
Mivel nem beszélhettem, csak egy savanyú mosolyt küldtem felé, mire Ő hozzátette:
-De tényleg. Szerintem a teremből senki nem csinálta volna ezt meg Rajtad kívül. És még ha nem is énekeltél, akkor is fantasztikus és gyönyörű voltál.
Becsuktam a szemem, s elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. Ő felállt, s letérdelt elém a földre, hogy lássa az arcom, ám én hirtelen felálltam és kimentem a mosdóba. Ott a falnak vetettem a hátam, s kitört belőlem a zokogás. Meg sem hallottam, hogy valaki óvatosan benyitott, s mellém sétált. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor egy kéz ismét végigsimított a karomon. Ő állt előttem.
-Nem lesz semmi baj, hidd el. Biztos vagyok benne, hogy tovább fogsz jutni. Ne félj.
Azonban én ezután sem hagytam abba a sírást, csak most már a meghatódottságtól könnyeztem. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem – abba a gyönyörű fekete szemekbe – ám Ő gyengéden az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Én behunytam a szemem, s egy pillanattal később puha ajkakat éreztem a számon. Először csak megpuszilt, majd a nyelvével utat próbált törni a számba, de én ekkor hirtelen eltoltam magamtól. Ő először megütközve nézett rám, majd azonnal nyitotta a száját a bocsánatkérésre:
-Ne haragudj. Nem kellett volna...Kihasználtam a helyzetet, és...
Én hevesen ráztam a fejem, s a szájára tapasztottam a kezem, hogy ne folytassa. Próbáltam megszólalni, hogy elmagyarázzam, semmi kifogásom nem lenne a csók ellen, ha nem lennék beteg, de először csak egy halk nyöszörgés jött ki a számon, utána pedig köhögnöm kellett.
-Ne beszélj! - szólt ijedten – Nem szabad.
Ekkor az arcához hajoltam, s a fülébe suttogtam:
-Csak azért tettem, mert nem akarom, hogy elkapd a betegségem.
Ő finoman megragadta a vállam, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Néhány fürkésző pillantás után ismét magához húzott, s egy újabb puszit adott, majd ennyit mondott:
-Szeretlek.
Már nyitottam a szám, hogy elmondjam, én is hasonlóképp érzek, de ő a számra tette mutatóujját, s lepisszegett.
-Nem kell semmit mondanod. Tudom.
***
Fél órával később ismét kiment az egész csapat a színpadra, hogy egy újabb közös számot adjon elő. Én is kimentem, bár nem énekelhettem, de táncoltam. Ő pedig végig ott állt mellettem, s tánc közben fogta a kezem. Hihetetlenül kellemes és megnyugtató érzés volt.
Majd ennek a számnak is vége lett, mi visszamentünk az öltözőbe, hogy ott meghallgassuk a zsűri sorrendjét.
Először a nők produkcióit mutatták meg, majd pontozták. Várhatóan én voltam az utolsó helyen...
A műsorvezető a zsűri okfejtése után megkérdezte a férfi szereplőket, hogy ők kit tennének az első helyre. Mindenki az én nevemet mondta. A szemem ismét szúrni kezdett, aztán a műsorvezető mosolyogva megkérdezte, hogy „És akkor ki lenne a második?”. Az első négy férfi mind más nevet mondott, az ötödik pedig ismét az én nevem. Erre mindenki nevetett egyet. Velem együtt. Azonban a műsorvezető sem adta fel, a harmadik helyre is rákérdezett. Ezt a választ kapta:
-Ugyanaz a személy.
A választ hallva csak nevetve megrázta a fejét, s nem kérdezett többet.
Ezután következett a férfiak produkciójának felelevenítése. A zsűri elmondta a sorrendjét, s mérhetetlen örömmel hallottam, hogy Őt tették az első helyre. Ezután a nőket kérdezték meg az első hellyel kapcsolatban. Két hölgy egyet értett a zsűrivel, kettő nem, aztán nekem kellett véleményt nyilvánítani.
-Mivel nem lenne szabad beszélned, csak mutass rá a kedvencedre.
Odamentem Hozzá, és ezúttal Én simítottam végig a karján. Mindenki mosolygott.
Ezután aznap még egyszer utoljára vissza kellett mennünk a színpadra, hogy megtudjuk, ki búcsúzik a versenytől.
Félkörben megálltunk a közönséggel szemben, a nők a jobb, a férfiak a bal oldalon, én pedig középen álltam, s szorosan fogtam Lala kezét. A két műsorvezető megállt mögöttünk, megkérdezték, hogy odaállhatnak-e közénk, s Lala mosolyogva felelt nekik:
-Sajnálom, de nem engedhetem el a kezét.
Így nem maradt más választásuk, a két oldalunkra álltak, s úgy szólították egyesével azokat a versenyzőket, akik továbbjutottak. A végén rajtunk kívül egy hölgy és két férfi maradt.
A műsorvezető kimondta az egyik férfi nevét - mint továbbjutó, s felém és a másik benn maradt nő felé fordult. Nagyot dobbant a szívem, nem hittem, hogy én juthatok tovább, de reménykedtem. És akkor megtörtént a csoda. A saját nevemet hallottam, de hirtelen nem tudtam, hogy az a kieső vagy a továbbjutó neve-e. Csak álltam egy helyben, miközben Lala boldogan megölelt, s így szólt:
-Bent vagy! Mondtam! Továbbjutottál! Menj a többiekhez.
Kótyagosan, hatalmas mosollyal az arcomon leültem a többiek mellé, s ismét a műsorvezető hangját hallottam:
-És most kiderül, hogy a srácok közül kié az utolsó továbbjutó hely.
Ekkor azt hittem menten összeesek. Csak most tudatosult bennem, hogy Lala még nincs itt a továbbjutók között. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg kiesek-e, s nem vettem észre, hogy Lala helyzete ugyanannyira kérdéses.
-Az nem lehet, hogy Ő kiesik. Az nem lehet...
A műsorvezető ismét megszólalt:
-És aki tovább folytathatja a versenyt...
Mondja már!!!
-Az nem más, mint...
Lala,Lala,Lala! - könyörögtem magamban. Végül – óráknak tűnő másodpercek után – elhangzott a továbbjutott versenyző neve:
-Varga Lajos!
A közönség ujjongott, a versenyzők tapsoltak, Lala pedig hatalmas mosollyal az arcán odaszaladt hozzám, s átölelt. A többiek gratuláltak Neki, a műsorvezetők a kiesettekkel beszéltek, de mi ebből semmit nem hallottunk. Csak öleltük egymást – olyan szorosan, mintha az életünk függne tőle. Abban a percben minden nagyon jó volt.
Te vagy az életem
Úúúúú o.O Most egy olyan fic jön amiről teljesen elfelejtettem, hogy ilyet is írtam. o.O Degáááz. xD Ismét egy Harry Potteres. (Én mondtam hogy nagyon mániákus voltam...) Slash. Tehát fiú-fiú szerelem. Méghozzá Draco és Harry. x) Ezt csak úgy figyelmeztetésként, hogy tudjátok... De semmi 16-os karikás rész nincs benne. x)
Te vagy az életem
Draco Malfoy unottan ült a hatalmas nappali egyik kényelmes foteljében, és próbált nem gondolni a szerelmére. Lassan egy éve, hogy minden este magányosan üldögélt a kedvenc foteljében, és várta, hátha aznap betoppan végre az ajtón az a bizonyos személy.
Eddig hiába várt, a napok csak teltek és szerelméről semmi hír nem volt. Neki pedig napról napra egyre jobban hiányzott barátja, és az, hogy láthassa a fekete tincseit, a smaragdzöld szemeit, és hallhassa azt a bársonyos mély hangját, nem utolsó sorban pedig szerette volna ismét szorosan magához ölelni és megcsókolni a férfit.
De Harry Potter csak nem akart betoppanni azon az ajtón.
Draco azonban nem adta fel a reményt, biztos volt benne, hogy szerelme vissza fog jönni hozzá. Hiszen megígérte neki.
Így hát a szőke férfi minden este addig várta társát, míg el nem nyomta az álom a fotelben ülve. Reggel pedig mikor felébredt, csalódottan konstatálta, hogy semmi nem változott az előző este óta.
Ez a nap azonban más volt. Draco már ébredés után érezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Habár ugyanúgy dolgozott mind otthon, mind a munkahelyén, mint bármelyik másik napon, tudta, hogy ma valami mégis megváltozik.
Ezen az estén ugyanis, miután Draco elbóbiskolt az Esti Próféta olvasása közben, a város másik végén Harry Potter kissé álmosan, de boldog mosollyal vett egy szál fehér rózsát a virágüzletben, arra gondolva, barátja mennyire fog neki örülni.
Így hát miután gondosan elhelyezte a szépen megkötött virágot a kocsija hátsó ülésén, elfoglalta helyét a vezetőülésen, s gondolkodás nélkül szerelme háza felé hajtott, oda, ahol egy évvel ezelőtt még együtt éltek.
Miután leparkolt a megfelelő ház előtt, kivette a hátsó ülésről a virágot, és a még külföldön beszerzett ajándékcsomagot, s halkan belopózott a házba, egyenesen a nappaliba.
Mikor meglátta Dracot a fotelben aludni, önkéntelenül is széles mosolyra húzódott a szája, arra gondolva, milyen elbűvölő így a másik férfi.
Mikor kigyönyörködte magát a látványban, óvatosan a szőke elé lépdelt, majd lehajolt hozzá, s egy lágy csókot lehelt az ajkaira. A másik erre mozgolódni kezdett, majd álmosan kinyitotta szemét. Először azt hitte, csak képzelődik, s többször is megdörgölte a szemeit, mire megszólalt:
- Harry? Tényleg te vagy az?
- Igen, tudomásom szerint én vagyok az – felelte a férfi, aki eddig csak mosolyogva figyelte társa reakcióját.
- Óh, Harry, tudtam, hogy haza fogsz jönni! - kiáltotta Draco, miközben barátja nyakába vetette magát, majd megcsókolta a férfit, mintegy ezzel véve bizonyítékot az ottlétére.
- Annyira hiányoztál! - mondta a szőke, miután szétváltak ajkaik.
- Te is nagyon hiányoztál nekem.
- Annyira féltem, hogy valami bajod esik, vagy hogy sosem jössz vissza, vagy hogy találtál valaki mást... - folytatta Draco könnyes szemekkel.
- Jaj, de hülye vagy, tudod jól, hogy nincs még egy olyan élőlény a Földön, mint te! Ha akarnék, se tudnék mást szeretni – mosolygott Harry, miközben letörölte barátja könnyeit.
- Akkor is nagyon féltem. És iszonyatosan hiányoztál. Azt hittem, beleőrülök... Meg kell ígérned, hogy soha, de soha többet nem hagysz itt egyedül ilyen hosszú időre! Én még egyszer nem bírnám ki...
- Megígérem, soha többé nem hagylak egyedül – válaszolta a fekete hajú férfi, s ismét megcsókolta szerelmét.
- Tudod, szívem... - kezdte Draco a csók után – Rájöttem, hogy én nélküled nem tudnék mit kezdeni az életben. Ha.. ha bármi bajod lenne, vagy ha … ha ne adj' Merlin meghalnál... én azt nem bírnám ki. Én nélküled nem bírnék élni. Te vagy az életem, és nélküled én semmi lennék. Annyira jó, hogy itt vagy nekem. Nagyon szeretlek – súgta, barátja nyakába fúrva az arcát.
- Én is nagyon szeretlek, és nem kell aggódnod, örökké veled leszek, történjék bármi – mondta Harry, s még közelebb húzta magához a másik férfit.
Számos percig álltak így összefonódva a nappali félhomályában, míg végül Draco – immár ő is szélesen mosolyogva – újfent megcsókolta szerelmét, majd elkezdte húzni a lépcső felé, egyenesen fel az emeleten lévő hálószobájukba...
Meglepetés!
Na hát újra itt. Egy újabb fic-kel. :) Megintcsak egy Harry Potteres, könnyedebb írás. Egyik legjobb barátnőm szülinapjára íródott. Szóval úgy tessék nézni. :D
Meglepetés!
Arabella Wright fáradtan ébredt fel ezen a csütörtök reggelen. Hosszú volt az előző éjszakája, ennél fogva későn aludt el, és nem sikerült kialudnia magát. Miután megdörzsölte a szemeit, hogy lásson is egy kicsit, rápillantott az órájára, és meglepetten konstatálta, hogy már egy órája suliban kéne lennie. Hiába, ezen a héten kezdődött ismét a tanítás, és még nem sikerült hozzászoknia a korán keléshez.
Így hát idegesen kikászálódott az ágyából és a fürdő felé indult. Félúton azonban meggondolta magát.
- Ha már úgyis lekéstem egy óráról, akkor fölösleges bemennem, mire elkészülnék úgyis vége lenne a másodiknak is, utolsó órára meg fölösleges bemennem... Inkább visszafekszem – gondolta magában, majd eleget téve elhatározásának, levetette magát a puha takaróra, s hamarosan ismét elnyomta őt az álom.
°°°
Két órával később immár jóval kipihentebben ébredt fel ismét, s ezúttal sikeresen eljutott a fürdőszobába is. Rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy készítsen valamit reggelire. Vagyis ez esetben inkább ebédre. A gabonapehely és a lekváros pirítós között vacillált, majd végül egy harmadik lehetőség mellett döntve rántottát készített.
Mikor ezzel a tevékenységgel végzett, fogta az immáron kész ebédjét és leült vele a nappali kényelmes foteljainak egyikébe. Már épp hozzákezdett volna az evéshez, amikor is hangos kopogás zavarta meg a ház csöndjét. Jobbra tekintett, s észrevette, hogy az egyik ablak párkányán egy bagoly ül, és csőrével az üveget kocogtatja, ezzel eredményezve a zavaró hangokat.
Bella kikászálódott kényelmes ülőhelyéből, majd beengedte a madarat, ami egy levelet pottyantott a rántottájára, majd stílusosan távozott a nyitott ablakon keresztül. Főhősünk miután bezárta az ablakot, visszament az ebédjéhez, majd kezébe vette a paprikától pirosra színeződött papírlapot.
Széthajtogatta, majd szemügyre vette a levél tartalmát. Azaz olvasni kezdte az ismerős kézírást.
Drága Husom,
Ne haragudj, hogy reggel egy szó nélkül elmentem otthonról, de hajnali 5 óra volt, és nem akartalak felébreszteni.
Délután kicsit később érek haza, mint szoktam, ugyanis túlóráznom kell.
Remélem veled minden rendben, és este majd találkozunk.
Addig is légy jó!
Ölel,
Perselus
- Hát persze, Perselus! - csapott a homlokára Bella, mikor a levél végére ért – Ezért volt akkor hiányérzetem...
Hogy mondjátok? Ja, itt lenne az ideje, hogy felvázoljam a helyzetet, igaz? Nos, hát Arabella Wright egy 22 éves életvidám boszorkány, aki a múlt évben költözött össze élete szerelmével, Perselus Pitonnal, aki úgy döntött, otthagyja a Roxfortot és a tanári állást, hogy többet lehessen együtt szerelmével. (Hát nem édes?) Így most a párocska London külvárosában élt egy takaros kis házban. Arabella átoktörőnek tanult, míg Perselus egy neves cégnek dolgozott, s egész álló nap új bájitalok feltalálásán, vagy a régiek tökéletesítésén törte magát.
Na, most már ha mindenki képben van, vissza is térhetünk a fentebb említett takaros kis ház nappalijába, ahol Bella értetlenkedve bámult maga elé.
- Kicsit később ér haza? Túlóráznia kell? De hiszen csak hónap elején szokták tovább benntartani, mikor új megrendelések érkeznek. Most viszont... Várjunk, hányadika is van? - töprengett hangosan.
- 2008. szeptember 4-e – kapta meg a választ a megbűvölt naptártól, ami vele szemben a falon helyezkedett el.
- Szeptember 4-e?! Az nem lehet... De hát akkor van a születésnapom! Merlinem, hogy feledkezhettem meg róla? Egy pillanat... Nem csak én felejtettem el... Egyetlen ismerősöm sem köszöntött fel, még csak egy üdvözlőlapot sem kaptam! - fakadt ki, miközben kiment az előszobába, hogy megnézze az aznapi postát. Azonban a Reggeli Prófétán kívül semmi nem várta. - Még... még Perselus is megfeledkezett róla, annyit sem írt, hogy Boldog Szülinapot!
Mikor mindez tudatosult Bellában, teljes letargiába zuhant, és egész délután csak ült a kedvenc foteljében és csokival csillapította az éhségét. Vagy inkább a szomorúságát.
Majd mikor már kezdett unalmassá válni a dolog, úgy délután 4 környékén, levágta a csokis dobozt maga mellé, s mérgesen pattant fel az ülőhelyről.
- Csak azért sem fogok egész nap itt szenvedni és csokival tömni magam! Még a végén elrontom az alakom... Egy Perselus Piton nem ér annyit! - mondta magának, de következő mondata megcáfolta az előzőt – Attól, hogy mindennél jobban szeretem... Nem érdemli meg akkor sem! Egyébként is, lehet, hogy nem felejtette el, csak... - nem tudta befejezni a mondatot. - A fenébe is, akkor sem fogok búslakodni! Inkább rendbe szedem magam és elmegyek egy szórakozóhelyre. Majd egyedül megünneplem a születésnapom.
Azzal újfent berobogott a fürdőszobába és röpke másfél óra alatt kicsinosította magát. (Értsd: zuhanyozott, hajat és fogat mosott, sminkelt, stb.) Majd átment a hálószobájába, hogy megfelelő ruhát találjon magának. Miután kipakolta a fél szekrényét, rátalált a megfelelő ruhadarabra: egy szűk pánt nélküli fekete bársony ruhára, aminek a felső része fűzős volt, a szoknyája pedig térd fölött végződött. Mellé megkereste kedvenc nyakláncát is, majd nekilátott, hogy átöltözzön. Mikor elkészült, elégedetten pillantott végig a tükörbeli hasonmásán.
Végezetül hátul feltűzte a haját, elől pedig szabadon hagyott pár tincset, ami lágy hullámokban hullt az arcába.
Mikor kigyönyörködte magát a tükörképében, visszament a földszintre, egy kisebb fekete táskába összepakolta a szükséges dolgokat, majd átment az előszobába, hogy felvegyen egy szintén fekete lapos sarkú cipőt. Már épp végzett ezzel is, mikor az udvaron egy hangos pukkanás jelezte, hogy vőlegénye hazaért. Bizony, ugyanis Perselussal már az esküvőjüket tervezgették.
Pár másodperccel később a Bájitalok Mestere csakugyan megjelent az előszobában, s csodálkozva nézett Bellára.
- Készülsz valahová?
- Igen, készülök. Éppen szórakozni indultam – felelte a boszorkány duzzogva, látván, hogy Perselusnak esze ágában sincs őt felköszönteni.
- Jaj, ne már, Husom, hulla fáradt vagyok, most értem haza, nincs kedvem holmi diszkókban tölteni az estét.
- Neked nem is kell ott töltened az estéd. Egyedül megyek – válaszolta Bella, s már indult a bejárati ajtó felé, mikor a varázsló elkapta a karját.
- Valami baj van?
- Ugyan, semmi baj nincs! - fakadt ki menyasszonya – Igaz, hogy minden barátom és Te is elfelejtettétek a születésnapomat, de nem, az ég világon semmi baj nincs!
- Áh már értem! - mosolyodott el Perselus.
- Most meg mi olyan vicces?! - kiabált rá Bella.
- Gyere velem, mutatok valamit – felelte válasz helyett a kérdezett, s kivezette Bellát az udvarra.
A lányt csodálatos látvány fogadta. Az egész kert ki volt világítva, mindenhonnan lampionok lógtak, s középen egy hatalmas asztal állt, székekkel körülvéve, felette pedig rengeteg szentjánosbogár repkedett, az alábbi feliratot kirajzolva: „Very Happy Birthday, My Darling!”
Bella a meglepettségtől csak tátogni tudott, ekkor viszont gyertyák gyúltak a fűben, ismerős arcokat világítva meg. Rengetegen ott voltak, régi és új osztálytársak, barátok, szülők, és mind azért jöttek el, hogy felköszöntsék őt.
Perselus vezénylésére ekkor a vendégek felálltak a fűből, megszólalt a zene, s mindenki énekelni kezdte a „Happy Birthday to You” című számot. Bella meghatódva nézett rájuk, s mikor vége lett a dalnak, Perselushoz fordult.
- Mi ez az egész? Én azt hittem...
- Meglepetéééééés! - kiáltotta Perselus, s megcsókolta menyasszonyát, majd az asztalhoz vezette, amin egy hatalmas fekete erdő torta állt, tetején meggyből kirakva a felirat: „Boldog Szülinapot, Bella!”
Meglepetés!
Arabella Wright fáradtan ébredt fel ezen a csütörtök reggelen. Hosszú volt az előző éjszakája, ennél fogva későn aludt el, és nem sikerült kialudnia magát. Miután megdörzsölte a szemeit, hogy lásson is egy kicsit, rápillantott az órájára, és meglepetten konstatálta, hogy már egy órája suliban kéne lennie. Hiába, ezen a héten kezdődött ismét a tanítás, és még nem sikerült hozzászoknia a korán keléshez.
Így hát idegesen kikászálódott az ágyából és a fürdő felé indult. Félúton azonban meggondolta magát.
- Ha már úgyis lekéstem egy óráról, akkor fölösleges bemennem, mire elkészülnék úgyis vége lenne a másodiknak is, utolsó órára meg fölösleges bemennem... Inkább visszafekszem – gondolta magában, majd eleget téve elhatározásának, levetette magát a puha takaróra, s hamarosan ismét elnyomta őt az álom.
°°°
Két órával később immár jóval kipihentebben ébredt fel ismét, s ezúttal sikeresen eljutott a fürdőszobába is. Rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy készítsen valamit reggelire. Vagyis ez esetben inkább ebédre. A gabonapehely és a lekváros pirítós között vacillált, majd végül egy harmadik lehetőség mellett döntve rántottát készített.
Mikor ezzel a tevékenységgel végzett, fogta az immáron kész ebédjét és leült vele a nappali kényelmes foteljainak egyikébe. Már épp hozzákezdett volna az evéshez, amikor is hangos kopogás zavarta meg a ház csöndjét. Jobbra tekintett, s észrevette, hogy az egyik ablak párkányán egy bagoly ül, és csőrével az üveget kocogtatja, ezzel eredményezve a zavaró hangokat.
Bella kikászálódott kényelmes ülőhelyéből, majd beengedte a madarat, ami egy levelet pottyantott a rántottájára, majd stílusosan távozott a nyitott ablakon keresztül. Főhősünk miután bezárta az ablakot, visszament az ebédjéhez, majd kezébe vette a paprikától pirosra színeződött papírlapot.
Széthajtogatta, majd szemügyre vette a levél tartalmát. Azaz olvasni kezdte az ismerős kézírást.
Drága Husom,
Ne haragudj, hogy reggel egy szó nélkül elmentem otthonról, de hajnali 5 óra volt, és nem akartalak felébreszteni.
Délután kicsit később érek haza, mint szoktam, ugyanis túlóráznom kell.
Remélem veled minden rendben, és este majd találkozunk.
Addig is légy jó!
Ölel,
Perselus
- Hát persze, Perselus! - csapott a homlokára Bella, mikor a levél végére ért – Ezért volt akkor hiányérzetem...
Hogy mondjátok? Ja, itt lenne az ideje, hogy felvázoljam a helyzetet, igaz? Nos, hát Arabella Wright egy 22 éves életvidám boszorkány, aki a múlt évben költözött össze élete szerelmével, Perselus Pitonnal, aki úgy döntött, otthagyja a Roxfortot és a tanári állást, hogy többet lehessen együtt szerelmével. (Hát nem édes?) Így most a párocska London külvárosában élt egy takaros kis házban. Arabella átoktörőnek tanult, míg Perselus egy neves cégnek dolgozott, s egész álló nap új bájitalok feltalálásán, vagy a régiek tökéletesítésén törte magát.
Na, most már ha mindenki képben van, vissza is térhetünk a fentebb említett takaros kis ház nappalijába, ahol Bella értetlenkedve bámult maga elé.
- Kicsit később ér haza? Túlóráznia kell? De hiszen csak hónap elején szokták tovább benntartani, mikor új megrendelések érkeznek. Most viszont... Várjunk, hányadika is van? - töprengett hangosan.
- 2008. szeptember 4-e – kapta meg a választ a megbűvölt naptártól, ami vele szemben a falon helyezkedett el.
- Szeptember 4-e?! Az nem lehet... De hát akkor van a születésnapom! Merlinem, hogy feledkezhettem meg róla? Egy pillanat... Nem csak én felejtettem el... Egyetlen ismerősöm sem köszöntött fel, még csak egy üdvözlőlapot sem kaptam! - fakadt ki, miközben kiment az előszobába, hogy megnézze az aznapi postát. Azonban a Reggeli Prófétán kívül semmi nem várta. - Még... még Perselus is megfeledkezett róla, annyit sem írt, hogy Boldog Szülinapot!
Mikor mindez tudatosult Bellában, teljes letargiába zuhant, és egész délután csak ült a kedvenc foteljében és csokival csillapította az éhségét. Vagy inkább a szomorúságát.
Majd mikor már kezdett unalmassá válni a dolog, úgy délután 4 környékén, levágta a csokis dobozt maga mellé, s mérgesen pattant fel az ülőhelyről.
- Csak azért sem fogok egész nap itt szenvedni és csokival tömni magam! Még a végén elrontom az alakom... Egy Perselus Piton nem ér annyit! - mondta magának, de következő mondata megcáfolta az előzőt – Attól, hogy mindennél jobban szeretem... Nem érdemli meg akkor sem! Egyébként is, lehet, hogy nem felejtette el, csak... - nem tudta befejezni a mondatot. - A fenébe is, akkor sem fogok búslakodni! Inkább rendbe szedem magam és elmegyek egy szórakozóhelyre. Majd egyedül megünneplem a születésnapom.
Azzal újfent berobogott a fürdőszobába és röpke másfél óra alatt kicsinosította magát. (Értsd: zuhanyozott, hajat és fogat mosott, sminkelt, stb.) Majd átment a hálószobájába, hogy megfelelő ruhát találjon magának. Miután kipakolta a fél szekrényét, rátalált a megfelelő ruhadarabra: egy szűk pánt nélküli fekete bársony ruhára, aminek a felső része fűzős volt, a szoknyája pedig térd fölött végződött. Mellé megkereste kedvenc nyakláncát is, majd nekilátott, hogy átöltözzön. Mikor elkészült, elégedetten pillantott végig a tükörbeli hasonmásán.
Végezetül hátul feltűzte a haját, elől pedig szabadon hagyott pár tincset, ami lágy hullámokban hullt az arcába.
Mikor kigyönyörködte magát a tükörképében, visszament a földszintre, egy kisebb fekete táskába összepakolta a szükséges dolgokat, majd átment az előszobába, hogy felvegyen egy szintén fekete lapos sarkú cipőt. Már épp végzett ezzel is, mikor az udvaron egy hangos pukkanás jelezte, hogy vőlegénye hazaért. Bizony, ugyanis Perselussal már az esküvőjüket tervezgették.
Pár másodperccel később a Bájitalok Mestere csakugyan megjelent az előszobában, s csodálkozva nézett Bellára.
- Készülsz valahová?
- Igen, készülök. Éppen szórakozni indultam – felelte a boszorkány duzzogva, látván, hogy Perselusnak esze ágában sincs őt felköszönteni.
- Jaj, ne már, Husom, hulla fáradt vagyok, most értem haza, nincs kedvem holmi diszkókban tölteni az estét.
- Neked nem is kell ott töltened az estéd. Egyedül megyek – válaszolta Bella, s már indult a bejárati ajtó felé, mikor a varázsló elkapta a karját.
- Valami baj van?
- Ugyan, semmi baj nincs! - fakadt ki menyasszonya – Igaz, hogy minden barátom és Te is elfelejtettétek a születésnapomat, de nem, az ég világon semmi baj nincs!
- Áh már értem! - mosolyodott el Perselus.
- Most meg mi olyan vicces?! - kiabált rá Bella.
- Gyere velem, mutatok valamit – felelte válasz helyett a kérdezett, s kivezette Bellát az udvarra.
A lányt csodálatos látvány fogadta. Az egész kert ki volt világítva, mindenhonnan lampionok lógtak, s középen egy hatalmas asztal állt, székekkel körülvéve, felette pedig rengeteg szentjánosbogár repkedett, az alábbi feliratot kirajzolva: „Very Happy Birthday, My Darling!”
Bella a meglepettségtől csak tátogni tudott, ekkor viszont gyertyák gyúltak a fűben, ismerős arcokat világítva meg. Rengetegen ott voltak, régi és új osztálytársak, barátok, szülők, és mind azért jöttek el, hogy felköszöntsék őt.
Perselus vezénylésére ekkor a vendégek felálltak a fűből, megszólalt a zene, s mindenki énekelni kezdte a „Happy Birthday to You” című számot. Bella meghatódva nézett rájuk, s mikor vége lett a dalnak, Perselushoz fordult.
- Mi ez az egész? Én azt hittem...
- Meglepetéééééés! - kiáltotta Perselus, s megcsókolta menyasszonyát, majd az asztalhoz vezette, amin egy hatalmas fekete erdő torta állt, tetején meggyből kirakva a felirat: „Boldog Szülinapot, Bella!”
2009. május 8., péntek
Gólyabál
És mára ez az utolsó. x) Szintén egy rövidebb írás, szintén abból a 20%-ból.
És ez volt az első olyan írásom - emlékezetem szerint -, amit közzétettem a neten. x)
És ez volt az első olyan írásom - emlékezetem szerint -, amit közzétettem a neten. x)
Gólyabál
Kora este volt és én a suli aulájában ültem és beszélgettem egyik drága haverommal. A zene hangosan szólt a színpadról, és az aula tele volt táncoló felsőbb évesekkel. A gólyák többsége pedig a folyosókon sétált, beszélgetett, vagy épp egy teremben ült és éhségét csillapította. Pont mint mi tavaly ilyenkor. Lévén, hogy egy fiú osztálytársunk sem volt hajlandó táncolni, így mi is csak végig unatkoztuk az estét, és még a szépségkirálynő választás előtt leléptünk.
Nem is értem, hogy idén miért jöttem el megint a bálra. A fiúk nem sokat változtak, most is szívesebben ülnek és hülyéskednek, minthogy táncoljanak. Na de mindegy is, ha már itt vagyok, legalább próbáljam meg jól érezni magam.
Ebben haverom akart segíteni, aki egész este vicces sztorikat mesélt.
Történetünk kezdetén is épp azt ecsetelte, hogy mi történt vele a nyáron Horvátországban, amikor is kezdtem unni a dolgot, és levéve barátomról a pillantásom, jobbra tekintettem, hátha megpillantom egyik barátnőmet, aki megmenthet a szóáradattól.
Ehelyett azonban valami egészen mást vettem észre. A szekrények mentén egy ismerős alak közeledett, mire a szívem nagyot dobbant. De nem, valamit biztosan csak rosszul látok, hiszen ez nem lehet Ő. Ő most Amerikában van és csak fél év múlva esedékes a hazatérése. Sajnos. De mégis, minél közelebb jön az alak, annál jobban hasonlít Rá. És... ez a valaki mintha egyenesen felém tartana. Tovább bámulom – osztálytársam hangját meg se hallva - , és gyanúm beigazolódni látszik. Az „idegen” megáll előttem. Én pedig továbbra is tátott szájjal, nagyokat pislogva bámulok rá. Ez az alak teljesen úgy néz ki, mint Ő. Várjunk... de hiszen ez az alak Ő maga! De ez hogyan lehetséges? Csak képzelődöm?
Merengésemből egy bársonyosan mély hang szakít ki. Az Ő hangja.
- Szabad egy táncra, kisasszony? - kérdezi mosolyogva, s felém nyújtja a kezét.
Nem mozdulok. Még mindig nem hiszek a szememnek.
- Marci? - nyögöm ki végül a kérdést.
- Nehéz volt rájönni? - kérdezi válasz helyett, amiből megbizonyosodok róla, hogy nem a szemem káprázik. Ez tényleg Ő!
Elfogadom a felém nyújtott kezet, s felállok a székről, de még mielőtt egy lépést is mozdulhatna, átölelem a derekát, s a nyakába borulok. Egy szót sem szólok, csak görcsösen kapaszkodok belé, mintha az életem függne tőle.
- Én is nagyon örülök, de elengednél addig, míg a táncparkettre vezetlek? - kérdezi. Hallom a hangszínéből, hogy még mindig vigyorog.
- Nem – válaszolom, fel sem nézve – Soha többet nem engedlek el, különben megint elmész.
- Vagy én ébredek fel – fejeztem be magamban a mondatot.
Lehet, hogy ez az egész csak egy álom, sőt, nagyon valószínű, de nem érdekel, nem akarom, hogy vége legyen. Márpedig ha elengedném, akkor Ő bármelyik pillanatban semmivé foszolhatna.
- Nem megyek el. Ígérem – hallom a hangját, s a következő pillanatban érzem, hogy lefejti a kezem a derekáról, messzebb tol magától, s megemeli az állam, hogy ránézzek, majd magához húz és megcsókol. Én pedig semmi mással nem törődve ismét átölelem, és viszonzom a csókot, amit úgy szomjaztam, mintha egy csepp frissítő víz lett volna a sivatag melegében.
Nagy sokára végül elszakadnak egymástól az ajkaink, de továbbra is görcsösen öleljük egymást.
Ő a szemembe néz, s kivételesen nem mosolyogva ennyit mond:
- Tudom, hogy elcsépelt, de nincs rá jobb szó... Szeretlek.
Nem minden az, aminek látszik
Na, hát ez a történet utolsó befejezett része. A hatodikat ugyan még elkezdtem, de 10 sornál több nincs meg belőle, tehát nem látom értelmét feltölteni.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...
Nem minden az aminek látszik
5. rész
Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.
-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.
-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.
És hát felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a cím... Igazából ez a dolog csak a fic befejezésénél nyerne értelmet...
Nem minden az aminek látszik
5. rész
Körülbelül már fél órája bóklásztam a kastélyban, és sehol nem találtam Finnt. Kerestem a folyosókon, a mellékhelyiségeknél (azért -nél, mert oda azért nem mentem be!), a könyvtárban, a klubhelyiségben, és visszamentem a parkba is, de sehol sem volt.
A rohangálástól fáradtan indultam vissza a kastélyba, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, s közöljem Bellával, hogy továbbra sem találom Finnt. Még az is lehet, hogy időközben ő is visszament, és most Bellával rólam társalognak, míg én fölöslegesen rohangálok.
-Yuk! Csak azt ne! - gondoltam magamban, miközben a folyosón lépkedtem, s sorra haladtam el csukott ajtók és portrék mellett. Aztán egyszer csak megtorpantam. Az egyik terem ajtaja résnyire nyitva volt, s mérges mormogás szűrődött ki onnan.
Mikor megálltam, s belestem a résen, meglepődve láttam, hogy Finn áll az ajtótól nem mesze, s egy könyvet szorongat.
Gondoltam egyet, s benyitottam a terembe.
-Szia! Hát te kivel beszélgetsz? - kérdeztem hirtelen, mire Finn megpördült a tengelye körül. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, én legalábbis nem láttam mást.
-Oh, Hell, megijesztettél.
-Tőled tanultam. Megzavartalak valamiben?
-Ja, nem, dehogy, csak olvastam. - De miért egy eldugott teremben olvas, ami mellesleg tök messze van a klubhelyiségtől, a könyvtár helyett? - Tudod, az apámtól kapott könyvet – mutatta fel, ami a kezében volt.
-És hangosan szoktál olvasni? - kérdeztem, a mormogásra célozva.
-Igen, mert... öh... úgy könnyebb elképzelnem a helyzetet.
-Értem. És mit olvastál? - mentem közelebb hozzá, próbálva belepillantani a könyvbe, de ő egy Tűzvillám gyorsaságával becsapta azt, s elrejtette a talárja zsebében. Erre én felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá.
-Öh, bocsi, csak... tudod, ez amolyan ereklye, ami apámra emlékeztet, szent és sérthetetlen – magyarázta – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretem, ha beleolvasnak.
-Oh, értem. Akkor bocsi, nem akartam megsérteni... - mondtam megszeppenve.
-Ugyan, nem tudhattad. És Miss Eltűnökmintavillám, maga mit keres itt, hol még Mrs. Norris sem jár? - váltott könnyedebb hangnemre.
-Oh én izé – pirultam el, mikor eszembe juttatta a hülyeségem.
Gyerünk, Helena, szedd össze magad! Ő csak egy egyszerű pasi, nem Merlin, de még csak nem is Kimi Räikkönen!
Jah, igen, rajongok azért a mugli versenyzőért, még nem említettem?
Khm, igen, tehát most válaszolnom kéne Finnek.
-Igazság szerint téged kerestelek.
-Akkor örömmel közlöm, hogy sikeresen megtaláltál – öltötte fel ismét a már jól ismert vigyorát – Miben segíthetek?
-Hát én... ömm...
-Ilyen sok mindenben? - kérdezte gúnyosan. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy visszavágjak, helyette elhadartam, amit akartam:
-Éncsakbocsánatotszeretnékkérni,amiértcsakúgyotthagytalakaparkbandélelőtt.Hülyénviselkedtem.
Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ebből egy szót is megértett...
-Öhm... egy pillanat, ezt most felfogom – mondta, s úgy tett, mint aki nagyon koncentrál – Tehát a Nagyságos Helena Chord megbánta, amit tett?
-Úgy valahogy... - motyogtam, miközben a földet fixíroztam.
-Nos... egy feltétellel megbocsátok.
Ajjaj, rosszat sejtek...
-És mi lenne az? - kérdeztem rásandítva. Még mindig vigyorgott. Nagyon rosszat sejtek.
-Hogy most nem rohansz el – válaszolta, s közelebb lépett, és ismét megcsókolt.
Nem minden az, aminek látszik
Nem minden az aminek látszik
4. rész
Kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Az a csók valami fantasztikus volt! Egyszerre volt lágy és követelőző, édes és savanyú.
De még mielőtt bármelyikőnk is kiélvezhette volna, ellöktem magamtól Finnt, s a legrosszabbat tettem, amit ilyenkor tehettem: egy szó nélkül elrohantam, vissza a kastélyba.
Mikor a bejárati csarnokba értem, lelassítottam, s azon töprengtem, hova menjek. Végül a hasam megadta a választ egy hangos korgás képében. Mivel egész délelőtt nem ettem, kicsit megéheztem mostanra, s egy korai ebédhez már épp elég sok volt az idő, így a nagyterem felé vettem az irányt. Szerencsémre az asztalok már roskadoztak a tálaktól, de még csak pár diák ült körülöttük. A legtöbben még a parkban, Roxmortsban, vagy az ágyukban pihentek.
Leültem a Griffendél asztalának egyik végébe, s szedtem magamnak a salátából. Bármennyire is éhes voltam, néhány falat után csak turkáltam az ételt, s Finnen gondolkoztam – ismét. Átkoztam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elrohantam. Általában egy csók után nem ezt szoktam tenni... És ez a csók egyébként is nagyon finom volt, ráadásul nagyon tetszett Finn, s azt állította, hogy én is neki... Mégis, megijedtem, mikor megcsókolt, s úgy éreztem, hogy ez nem helyes.
Most bezzeg azt kívánom, bárcsak ott ülnék még a padon, az ölelésébe burkolózva!
Hiába, sosem volt könnyű rajtam kiigazodni.
Időközben egyre több diák éhezett meg, s ült le az asztalokhoz, így úgy gondoltam, ideje, hogy menjek. Mikor felálltam, a tányérom eltűnt az asztalról, s helyette egy tiszta teríték jelent meg.
-Csodásak ezek a manók! - gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé. Az ajtóban összefutottam Bellával, aki csodálkozva nézett rám.
-Hát te? Hogyhogy egyedül?
-Sosem vágytam kíséretre az ebédemhez... - morogtam, kitérve az igazi válasz elől.
-Na de mi van Finnel?
-Honnan kéne tudnom?
-Onnan, hogy az előbb még kettesben voltatok!
-Csak mert te faképnél – szó szerint – hagytál minket! - világítottam rá.
-És utána mi történt?
-Miss Chord! Miss Wright! Örülnék, ha nem az ajtóban beszélnék meg a bizonyára nagyon izgalmas magánéletüket!
-Elnézést, McGalagony professzor, már megyünk – feleltem, s kislisszoltam a folyosóra.
-Várj, Hell, hozok valami kaját, aztán beszámolsz nekem a történtekről. Addig el ne menj! - kiáltott utánam Bella, mire megtorpantam, s kénytelen voltam visszafordulni.
-Jól van, de akkor haladj! Egyébként is, most kajáltál nemrég! - mondtam még neki, majd hátam a falnak vetve leültem a csarnok hideg kövére.
Két perccel később Bella egy húsos szendviccsel lépett ki az ajtón.
-Helena! Hol a francban vagy?
-Itt vagyok, ne kiabálj már – sóhajtottam, miközben feltápászkodtam – Pfuj, hogy tudod te megenni azt a vackot? - fintorogtam, az ebédjére pillantva.
-Úgy, hogy én nem vagyok vega – jött az egyszerű válasz.
-Na, és most részletesen mondd el, hogy mi történt – tért vissza az őt érdeklő témához, miközben nagyot harapott a szendvicsbe – Hm, isteni!
Egy hitetlenkedő fintor kíséretében betereltem őt egy seprűtárolóba, s csak azután voltam hajlandó mesélni.
-Miért jöttünk ide?
-Mert itt nem áll fenn az a veszély, hogy Finnbe botlunk.
Barátnőm megforgatta a szemét, majd újfent nyaggatni kezdett, hogy meséljek, mire kénytelen-kelletlen beszámoltam neki mindenről.
-Hát te nem vagy normális, már ne is haragudj! - fakadt ki, mikor a történet végére értem.
-Köszi.
-Én megteremtem neked a tökéletes pillanatot, erre te elrohansz tőle. Mégis miért? Olyan rosszul csókol?
-Nem, dehogyis, sőt...! Nem t'om, miért rohantam el. Megijedtem.
-Mitől, hogy megesz?
-Nagyon vicces – morogtam – Fogalmam sincs, rossz érzésem volt.
-Mégse tetszik a srác, vagy mi?
-De igen, nagyon, de szerintem valami nem stimmel vele. Túl tökéletes.
-Ezt most nem mondod komolyan! - hitetlenkedett Bella – Az a bajod Finnel, hogy túl tökéletes? Örülj neki, és csapj le rá, amíg más meg nem teszi helyetted! Na, gyerünk, menj és keresd meg, aztán kérj bocsánatot tőle.
-De az totál gáz lesz! - ellenkeztem.
-Csókold meg, mielőtt reagálhatna, és nem lesz az. Na, gyerünk. A klubhelyiségben találkozunk.
-Rendben – morogtam megadóan, s elindultam a márványlépcsőn, gondolva, hogy Finn már bejött a parkból.
Ne higgyétek ám, hogy ilyen könnyen parancsolgathat nekem bárki, de Bellát elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam: a legjobbat akarja nekem. Meg egyébként is, külső szemmel könnyebb átlátnia a helyzetet, mint nekem. Nem egyszer előfordult már, hogy ő állított meg az utolsó pillanatban, mikor elvakultságból valami őrültséget akartam csinálni... És viszont.
4. rész
Kisimította a szememből a tincset, amit a szél belefújt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott, s megcsókolt.
Az a csók valami fantasztikus volt! Egyszerre volt lágy és követelőző, édes és savanyú.
De még mielőtt bármelyikőnk is kiélvezhette volna, ellöktem magamtól Finnt, s a legrosszabbat tettem, amit ilyenkor tehettem: egy szó nélkül elrohantam, vissza a kastélyba.
Mikor a bejárati csarnokba értem, lelassítottam, s azon töprengtem, hova menjek. Végül a hasam megadta a választ egy hangos korgás képében. Mivel egész délelőtt nem ettem, kicsit megéheztem mostanra, s egy korai ebédhez már épp elég sok volt az idő, így a nagyterem felé vettem az irányt. Szerencsémre az asztalok már roskadoztak a tálaktól, de még csak pár diák ült körülöttük. A legtöbben még a parkban, Roxmortsban, vagy az ágyukban pihentek.
Leültem a Griffendél asztalának egyik végébe, s szedtem magamnak a salátából. Bármennyire is éhes voltam, néhány falat után csak turkáltam az ételt, s Finnen gondolkoztam – ismét. Átkoztam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elrohantam. Általában egy csók után nem ezt szoktam tenni... És ez a csók egyébként is nagyon finom volt, ráadásul nagyon tetszett Finn, s azt állította, hogy én is neki... Mégis, megijedtem, mikor megcsókolt, s úgy éreztem, hogy ez nem helyes.
Most bezzeg azt kívánom, bárcsak ott ülnék még a padon, az ölelésébe burkolózva!
Hiába, sosem volt könnyű rajtam kiigazodni.
Időközben egyre több diák éhezett meg, s ült le az asztalokhoz, így úgy gondoltam, ideje, hogy menjek. Mikor felálltam, a tányérom eltűnt az asztalról, s helyette egy tiszta teríték jelent meg.
-Csodásak ezek a manók! - gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé. Az ajtóban összefutottam Bellával, aki csodálkozva nézett rám.
-Hát te? Hogyhogy egyedül?
-Sosem vágytam kíséretre az ebédemhez... - morogtam, kitérve az igazi válasz elől.
-Na de mi van Finnel?
-Honnan kéne tudnom?
-Onnan, hogy az előbb még kettesben voltatok!
-Csak mert te faképnél – szó szerint – hagytál minket! - világítottam rá.
-És utána mi történt?
-Miss Chord! Miss Wright! Örülnék, ha nem az ajtóban beszélnék meg a bizonyára nagyon izgalmas magánéletüket!
-Elnézést, McGalagony professzor, már megyünk – feleltem, s kislisszoltam a folyosóra.
-Várj, Hell, hozok valami kaját, aztán beszámolsz nekem a történtekről. Addig el ne menj! - kiáltott utánam Bella, mire megtorpantam, s kénytelen voltam visszafordulni.
-Jól van, de akkor haladj! Egyébként is, most kajáltál nemrég! - mondtam még neki, majd hátam a falnak vetve leültem a csarnok hideg kövére.
Két perccel később Bella egy húsos szendviccsel lépett ki az ajtón.
-Helena! Hol a francban vagy?
-Itt vagyok, ne kiabálj már – sóhajtottam, miközben feltápászkodtam – Pfuj, hogy tudod te megenni azt a vackot? - fintorogtam, az ebédjére pillantva.
-Úgy, hogy én nem vagyok vega – jött az egyszerű válasz.
-Na, és most részletesen mondd el, hogy mi történt – tért vissza az őt érdeklő témához, miközben nagyot harapott a szendvicsbe – Hm, isteni!
Egy hitetlenkedő fintor kíséretében betereltem őt egy seprűtárolóba, s csak azután voltam hajlandó mesélni.
-Miért jöttünk ide?
-Mert itt nem áll fenn az a veszély, hogy Finnbe botlunk.
Barátnőm megforgatta a szemét, majd újfent nyaggatni kezdett, hogy meséljek, mire kénytelen-kelletlen beszámoltam neki mindenről.
-Hát te nem vagy normális, már ne is haragudj! - fakadt ki, mikor a történet végére értem.
-Köszi.
-Én megteremtem neked a tökéletes pillanatot, erre te elrohansz tőle. Mégis miért? Olyan rosszul csókol?
-Nem, dehogyis, sőt...! Nem t'om, miért rohantam el. Megijedtem.
-Mitől, hogy megesz?
-Nagyon vicces – morogtam – Fogalmam sincs, rossz érzésem volt.
-Mégse tetszik a srác, vagy mi?
-De igen, nagyon, de szerintem valami nem stimmel vele. Túl tökéletes.
-Ezt most nem mondod komolyan! - hitetlenkedett Bella – Az a bajod Finnel, hogy túl tökéletes? Örülj neki, és csapj le rá, amíg más meg nem teszi helyetted! Na, gyerünk, menj és keresd meg, aztán kérj bocsánatot tőle.
-De az totál gáz lesz! - ellenkeztem.
-Csókold meg, mielőtt reagálhatna, és nem lesz az. Na, gyerünk. A klubhelyiségben találkozunk.
-Rendben – morogtam megadóan, s elindultam a márványlépcsőn, gondolva, hogy Finn már bejött a parkból.
Ne higgyétek ám, hogy ilyen könnyen parancsolgathat nekem bárki, de Bellát elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam: a legjobbat akarja nekem. Meg egyébként is, külső szemmel könnyebb átlátnia a helyzetet, mint nekem. Nem egyszer előfordult már, hogy ő állított meg az utolsó pillanatban, mikor elvakultságból valami őrültséget akartam csinálni... És viszont.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)