Azok a káros és elvetemült fanfiction-ök...

Ismét jelentkezem. ^^ És folytatom a feltöltést.
Ezúttal egy My Chemical Romance fanficről van szó. Ray és Bob párosítású, tehát slash. És 18-as karikás. x) Ennyit a figyelmeztetésekről.
Egy pár részes ficről van szó, ami egyébként zombeee fórumon is megtalálható. ^^
Ez itt az első rész.


- Raaaay! Booob! Gyertek ide, ezt meg kell néznetek! - ordította Frank a laptop mellett ülve.
- Mi a fasz van már? - morogta Bob, miközben Ray kíséretében belépett a szobába.
- Épp fanfictionöket olvastam – bökött Frank a monitorra. - És találtam valamit, amit el kell olvasnotok!
- Bazd meg, Frankie, épp kajáltam, és rohadtul nem érdekelnek a rajongók perverz képzelgései – mondta Bob, s már fordult is vissza, hogy elfoglalja előbbi pozícióját a konyhában.
- De várj már, haver, ezt el kell olvasnod! Annyira poén, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá.
- Milyen téma? Csak nem Frerard? - kérdezte Ray gyanakodva.
- Áh, ez annál sokkal jobb! - vigyorogta Frank.
- Uh, szóval tömény szex – állapította meg Bob, mire Ray nevetni kezdett.
- Neeem! - tiltakozott Frank. - Csak olvassátok el. Nem olyan perverz. De komolyan! - tette hozzá, a srácok kétkedő pillantását látva.
- Figyelj, Frankie baby, lehet, hogy neked bejönnek ezek a ficek, de engem személy szerint hidegen hagynak – mondta Bob.
- Hát ez nem fog, az tuti! - röhögött Frank.
- Most már komolyan kíváncsi vagyok rá, mi lehet az... - mondta Ray, és leült Frankie mellé az ágyra.
- Tudtam, hogy te bevállalod! - vigyorgott Frank. - Tessék, ezt olvasd itt – görgetett a lap tetejére, majd átadta Raynek a laptopot, ő maga pedig felállt.
- Naaa, Bobooo, ne kéresd már magad! - nyafogta, Bob felé fordulva.
- Ne Bobozz – morogta a nevezett. - Ha elolvasom, utána hagysz végre békén kajálni?
- Ahha! Csak olvasd el.
- Okay, elolvasom. De ha Frerard lesz, esküszöm, kiheréllek! - ígérte Bob.
- Áh, emiatt ne aggódj – vigyorgott Frank, majd kiment a szobából, és becsukta az ajtót, hogy barátai nyugodtan olvashassanak.
- Mi ez? - kérdezte Bob a ficre utalva, miközben leült Ray mellé. (szorosan a közelébe)
- Nem tudom, még csak a címig jutottam.
- Miért pont ők ne? - olvasta el Bob is a fejlécet. - Már rosszul hangzik.
Ray ezen csak nevetett egyet, és elkezdte olvasni az irományt.
Miközben olvastak, a reakciójuk elég érdekesen változott.
Ray először csak nevetett, Bob ellenben komor arccal olvasott.
- Rosszat sejtek – motyogta Bob egy idő után.
- Hah, ez a mondat annyira illik rád: „Nem smárolhatsz le, és nem is ülhetsz az ölembe! Ha megpróbálod, a seggedbe dugok egy dobverőt!!!” - kacarászott Ray.
- Oh nagyon mulatságos, tényleg – jegyezte meg Bob epésen.

Aztán ahogy tovább olvasott, egyre jobban elsápadt.
- Oh my God – nyögte.
Ray viszont továbbra is csak vigyorgott.
- Jaj, ne vedd már ilyen komolyan! - bökte oldalba Bobot. - Szerintem tök poén.
- Szerintem meg totál beteges.
- Úúúh, Mikey és Brian? Hát ez tényleg nem normális – nevetett most már Bob is (kínjában xD), mikor az írás végére ért.
- Nekem tetszett – jelentette ki Ray.
Bob erre ránézett Rayre, hogy megállapítsa, csak hülyéskedik-e, de úgy tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Erre már a szöszi sem tudott mit mondani. :P
Csak ültek ott egymás mellett szótlanul és a másikat bámulták.
A csend kezdett egyre kínosabbá válni.
Bob megbabonázva bámulta Ray szemeit, majd csábító ajkait, és azon kapta magát, hogy egyre közelebb kezd férkőzni hozzá.
Azonban Ray ekkor megköszörülte a torkát, ezzel mindent elrontva.
Bob magához tért, zavartan felpattant az ágyról, majd kiment a szobából, magára hagyva a gyanúsan somolygó Rayt.
Az ajtó előtt aztán belefutott az éppen akkor visszatérő, csokit majszoló Frankiebe.
- Na, hogy tetszett a fic? - vigyorodott el Frank.
- Hát te hülye vagy! - felelte Bob, majd többre nem méltatva barátját, átment a konyhába és mérgesen lepattant egy székre...

My eyes are open

Harry Potter. És slash. Ezúttal Harry és Perselus a párosítás. És ebben sincs semmi korhatáros dolog. A címet egy Rasmus szám ihlette, a ficben dőlttel írott részek pedig a szám szövegének szabad fordítása. By me. x) Itt meghallgatható a szám, én személy szerint imádom. :
http://www.youtube.com/watch?v=D5QocGl8fdE


Harry rájön, hogy már nem utálja volt bájitaltan tanárát, és papírra veti gondolatait.Csak egy baj van: túl későn jött rá a főhősünk arra, hogy mit is érez valójában.

My eyes are open

Még most is úgy emlékszem az első alkalomra, mikor megláttalak, mintha csak tegnap lett volna. Mikor ültél a Nagyteremben és gyűlölettől izzó szemekkel néztél rám. Már akkor ellenszenveztél velem, és sikerült elérned, hogy én is hasonlóképp érezzek.

Hét éven keresztül elmondhatatlanul gyűlöltelek. Mindig igazságtalan voltál velem, mindig megbüntettél, és azt hittem, az életemre törsz. Aztán kiderült, hogy több ízben megmentetted azt. Én pedig a hála legkisebb jelét sem mutattam.

Most már bánom az egészet. Bánom, hogy nem jöttem rá az igazságra. Bánom, hogy nem használtam ki azt az időt, mikor még éltél. A végső percig utáltalak. Hagytam, hogy a kezeim között halj meg. Még csak meg sem próbáltam segíteni. Pedig ha akkor erőt veszek magamon, és túllépek a gyűlöletemen, akkor talán még most is élnél.
De én csak térdeltem melletted, és végignéztem, ahogy az utolsó lehelet is elhagyja az ajkaid, s örök álomba szenderülsz.

Aztán megtettem azt, amit utolsó szavaiddal kívántál. Megnéztem az emlékeid. És akkor felnyílt a szemem. Rájöttem, hogy mindvégig jó voltál, hogy a jó érdekeket szolgáltad, és rengeteg dolgot megtettél azért, hogy én életben maradjak.

Ezzel szemben én semmi erőfeszítést nem tettem, hogy azon az estén megmentselek.
Legyőztem Voldemortot, igen, és ezért rengetegen hálásak nekem, és hősnek tartanak.
De én nem vagyok hős. Ha hős lennék, akkor gondolkodás nélkül megmentettem volna az életed. De nem tettem. Semmit nem tettem.

Most a fájdalom olyan, akár egy fa a testemben, ami szép csendesen egyre nagyobbra nő. Mert Te a vérem lehettél volna, egy részem lehettél volna titkon.
Elvesztettem egy háborút, elvesztettem egy csatát, megöltem egy embert, elpocsékoltam egy életet.

Emlékek. Azok csupán, amik mára megmaradtak számomra Rólad. Emlékek, amiket sosem fogok feledni.


És most itt állok a sírodnál, a Roxfort parkjában, és könnyes szemekkel olvasom ezt a levelet, amit Neked írtam utolsó erőmmel. Remélem, meghallod a szavaim, és meg tudsz nekem bocsátani.
Szeretném, ha visszajönnél értem, s magaddal vinnél oda, ahol most vagy. Magaddal vinnél, s boldogok lehetnénk együtt az idők végezetéig.

Nyisd fel hát a szemem, engedd, hogy lássalak. Fújd el innen ezt a vakító sötétséget. Nyisd fel a szemem. Mutass nekem egy szebb létet, vezess el oda, ahol most vagy. Open my eyes…

Leaving my heart out in the rain

20%. Igen. x) Bár ez kevésbé konkrét és nem csak arról/Róla szól. És ennél valósághűbb írásom nem sok van... Jahm és igen... az idézetek mind-mind Jonas Brothers számokból vannak... Igen. Régebben szerettem a zenéjüket. Gááz. :D De egyébként tényleg, vonatkoztassatok el az előadótól és csak a szöveget figyeljétek... Nem rossz az annyira.


Leaving my heart out in the rain

- Mit csinálsz? - kérdezi tesóm, amikor látja, hogy a kabátom veszem.
Nem válaszolok.
- Hova mész? - próbálkozik újra.
- Ki – felelem tömören, miközben felhúzom a csizmám.
- Az esőben? - kérdezi erre anyum is.
- Igen.
- Minek? - kíváncsiskodik tovább tesóm.
- Csak – válaszolom hasonlóan tömören, mialatt bekapcsolom az MP3 lejátszóm.
A további kérdéseket – ha vannak – így már nem hallom.
Felteszem a kapucnim és kilépek a már egy teljes napja tartó esőbe. Odakinn – bár még csak fél 5 múlt – már sötét van.
Kinyitom a kaput, és biztos léptekkel elindulok. Bár fogalmam sincs, merre kéne mennem. Senki nem lakik a közelben, a város másik végéig meg nem akarok menni, mert így is fázom a még dél óta vizes kabátomban. Nagyszülők? Barátok? Túl messze vannak. Az igazi barátaim legalábbis biztosan. Nem mintha túl sok lenne, összesen kettő. De róluk legalább biztosan tudom, hogyha most beállítanék hozzájuk csurom vizesen, azzal, hogy elegem van az apámból, és hogy muszáj beszélnem valakivel, akkor sem néznének hülyének és küldenének el a picsába. De mivel a problémám elhanyagolható, nincs itt a világ vége, és mint már említettem, 2-3 km-nél többet nem vagyok hajlandó gyalogolni, ezért marad a céltalan baktatás.
Időnként befordulok egy-egy sarkon, de még így is az évek alatt jól megismert utakon járok.
5-10 perc után már hozzászokom a vizes ruhákhoz, és kevésbé fázom. Elérkezem az útkereszteződéshez, ahonnan eljuthatnék a belvárosba. De mivel nincs hangulatom túl sok ember közelségéhez, ezért átmegyek az úton és arra kanyarodok, amerről jöttem.
Közben elkezdődik az MP3 lejátszón az A Little Bit Longer című szám.
Ahogy meghallom a dallamot, egyik pillanatról a másikra könnyek gyűlnek a szemembe. Teljesen hirtelen. Pedig nem vagyok sírós típus, és nem is szomorúságot éreztem eddig. Inkább ürességet, és hogy nekem nem itt van a helyem.
Ahogy viszont elkezdődik a szám – a szövegtől teljesen függetlenül -, egy kép tűnik fel lelki szemeim előtt.
Egy kép egy fiúról, akit lassan fél éve már csak fotókon láttam.
Nem, szerencsére nem volt halott, mielőtt még bárki is erre gondolna.
Csupán messze volt, hihetetlenül messze tőlem.
És a szám alatt egyre több és több kép jelenik meg előttem, számomra fontos pillanatokat felidézve.
Erre a könnyeim kibuggyannak, és elkezdenek lefelé folyni az arcomon, de az egész egy fél percnél nem tart tovább.
A szám végére elfogy az összes könnyem, és gondolataimba merülve sétálok tovább.
Talán most érzek némi szomorúságot, de annál is inkább csalódottságot.
A soron következő vidámabb számot nem is érzékelve baktatok, és azon gondolkodom, mit csinálhat most éppen az a fiú, és hogy milyen lenne ha most itt lenne velem.
Közben újabb kanyarok jönnek, egy teljesen másik útszakaszon járok, majd elindul a következő szám, a Sorry.
Mintha csak az érzéseimhez, gondolataimhoz akarna igazodni.
„I'm sorry for breaking up the promises...
This time is the last I'll ever beg you to stay, but you're already on your way.
Feel the sorrow, feel the pain...
Leaving your heart out in the rain...
Beggin' you to stay, but it is too late.
I'm sorry...”
Aztán a következő. Pushing me away.
„Pushing me away, every last word, everything you say, pushing me away. Try to stop me now, but it's already too late.
Telling me the truth, cause I am so confused, spinnin' round, these walls are fallin' down and I need you more than you know. I'm not letting go, getting close so take my hand and please just tell me why.. pushing me away...”
Időközben már visszaértem arra az útra, ahonnan egyenesen haza jutok.
Nekem azonban eszem ágában sincs haza menni.
Tovább gondolkozom, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nekem nem itt kéne lennem. Sokkal inkább sok ezer km-rel messzebb, egy másik kontinensen. Legszívesebben fognám magam és egyenesen a reptérre mennék, de nem tehetem. Várnom kell még 1-2 évet, míg eljuthatok arra a helyre.
Ezalatt egy újabb lassabb szám kezdődik, a Can't Have You.
És ekkor a házunkhoz érek. Felmegyek a járdán a kapunkhoz, majd a másodperc töredékéig megtorpanok, aztán végül a ház másik vége felé veszem az irányt, ahol talán kicsit „elbújhatok” a világ elől.
Elmegyek a garázs mellett, mire kigyullad a mozgásérzékelő lámpa.
- Oh, fuck – gondolom magamban, és a ház oldalának egy távolabbi pontjához megyek, ahova már kevésbé érnek el a fénynyalábok.
Hátam a falnak vetem, és úgy hallgatom a zenét.
„...I'm dying without your love...
Beggin' to hear your voice, tell me you love me too...
Wondering if I ever get you back.
Dreamin' about when I see you next.
Knowing that I never will forget.
...but I can't live without you.”
Mikor vége a számnak, felötlik bennem, hogy ideje lenne bemennem. Az órámra nézek. Lassan egy órája, hogy eljöttem otthonról.
Ekkor apám hangját hallom odabentről. Megállítom a zenét, és hallgatózom. Nem tudom kivenni, pontosan miről beszélhet, de úgy tűnt, nem rólam.
Úgy látszik, nem érdekli őket, hova lettem. Még egy telefont sem eresztettek meg.
Ezek szerint ha egyszer lelépnék a városból, csak akkor jutna eszükbe keresni, mikor már a repülőn ülök? Hm, megnyugtató a tudat...
Bár... legalább nem akaszkodnak rám, és nem mondják, hogy nem mehetek sehova.
Visszakapcsolom a zenét, és elfoglalom előbbi pozícióm.
Apám hangja rádöbbentett, hogy még nem akaródzik visszamennem, egyszerűen nem bírom/bírnám hallgatni a hangjukat.
Tovább hallgatom hát a Tonight-ot.
„A kiss and say good-bye...”
- Hát, nekem még ennyi sem jutott – gondolom magamban keserűen.
Aztán idővel ennek a számnak is vége, és elindul a következő: S.O.S.
Végül rászánom magam, és elindulok vissza a kapuhoz, majd belépek az udvarra.
Nagy levegőt veszek, és bemegyek a házba. Leveszem az átázott kabátot és csizmát, majd felmegyek az emeletre. Közben se anyám, se apám nem foglalkozik velem, egyedül tesóm jön megijeszteni...
A szobámban papírt és tollat veszek elő, és leülök a földre az ágy végéhez.
Mikor elkezdem írni a gondolataim, addigra pont vége az összes Jonas Brothers számnak.
Írok néhány oldalt, majd miután végzek, elpakolom a füzetet, kikapcsolom a zenét, és előveszem a gitárom.
A tökéletes tárgy, ami biztosan segít abban, hogy teljesen megnyugodjak, és elfelejtsem a problémáim.
Egy tárgy, egy hangszer, ami sokkal többet ér annál, mint amennyit más gondolhat róla.

A mysterious man

Hát... egy újabb angol. Méghozzá olyannyira angol, hogy házidolgozatban ezt írtam meg. x)
Az első és utolsó bekezdés meg volt adva... Pontosabban a könyvünkben volt és a kettő együtt megihletett. x) Kevesebb, mint 45 perc alatt, egy lukas órában hoztam össze. xD Szóval olyan, amilyen. De egyébként én szeretem ezt az írást. x) (Csak hogy ne mindig rosszat mondjak már...)
Jah, a vége picit szadista. :D Lehet találgatni, hogy mi történt ez után...

A mysterious man

What can I tell you about Roger? He was the kind of man you've probably all met at some stage in your lives – self-assured, charming, polite... and completely ruthless. So I wasn't suprised when I saw his picture in the newspaper.
The police was searching for him because he had harassed a young girl sexually.
'Poor little girl', I thought while I was reading the article.
I'm sure that Roger had been very kind, friendly and polite with that girl and then he allocated her.
The same story that has happened to me. Let me tell you the story about our meeting and relationship with Roger.
It was a cold, rainy morning when I had to go to work early, so I was standing at the bus stop, waiting for the right bus. I had been waiting for half an hour and I got soaked to the skin when suddenly a luxury car appeared and stopped next to me. The motorist looked out of the window and asked me if he could give me a lift. I got into his car after a big sigh and I felt relieved when I felt the warm air. So he drove me to my workplace and told me that he was sure we would meet again some day. He was right, we met again and again by accident and after a while we got to know each other. We fell in love and had a great time together. But unfortunately a year later he cheated me and when I got to know this I wanted to brake up. We started arguing and suddenly he got a knife out of his pocket and tried to kill me. I was schocked but fortunately I managed to escape. Then I had to hide away from him and I called the police, too. But Roger was hiding as well so they couldn't arrest him. Now Roger's still free and comitting crimes. However, some news said that he has gone to another continent.
One day the police called me while I was walking home from work and told me that Roger was far away, so the news was right.
'Thank God! I'm safe now', I thought as I entered my flat. But as soon as I turned on the light, I noticed a glass on the table. He was there waiting for me...

Cím nélkül...

Megint egy töredék a 20%-ból. Lassan már az összess fenn lesz. x) Öhm. Hát ezek valamennyije kicsit személyesebb írás... És fura érzés ezeket feltölteni. x)
Helyenként valósághű, helyenként teljesen eltúlzott.
És hát ennek nem tudtam megfelelő címet adni eddig még... :S Szóval rögtön bele a lecsóba:



- Na jó, nekem ebből elegem van. Beszélek vele! - határoztam el, és dühösen fordultam vissza, hogy Mikey után menjek.
- Ne már! Nem érdemes, hagyd! Bunkó és az is marad, ha fejre állsz is! - ragadta meg a karom barátnőm.
- Nem érdekel! Ráfér, hogy végre valaki kiossza! És ha más ezt nem képes megtenni, akkor majd én! - morogtam, s a karom elrántva eltrappoltam az ellenkező irányba. A csajok meg fejcsóválva néztek utánam.
- Nem vagy normális! - hallottam, amint utánam kiabálnak.
Na és ha nem vagyok az? Úgyis tudja mindenki, hogy tök hülye vagyok; ez van, ezt kell szeretni. Vagy el lehet húzni a viharba.
Mikeyra meg tényleg ráfér, hogy valaki leordítsa a fejét. Igazán itt lenne az ideje, hogy magába nézzen és visszavegyen egy kicsit.
- Mikey! - kiabáltam, mikor utolértem őt.
Először megtorpant, aztán lassan felém fordult.
- Mi az? - kérdezte nagy szemeket meresztve.
- Hát én tulajdonképpen csak közölni akartam veled, hogy kibaszott bunkó és tapló és egoista vagy. Remélem tudsz róla.
- Mi bajod van? - kérdezte megrökönyödve.
- Az, hogy BUN-KÓ VAGY! - tagoltam, mintha egy óvodáshoz beszélnék. - Úgy viselkedsz, mintha valami isten lennél, és azt hiszed, hogy mindenki el van ájulva tőled. Kibaszott egoista vagy, miközben ezer meg egy hibád van. Jó, persze, rohadt szexi vagy, de ezen kívül nem sok pozitívumot tudok mondani rólad – vágtam a fejéhez. Az utolsó mondatomnál aztán még jobban elkerekedett a szeme. Basszus ezt nem kellett volna... - Izé.. szóval öh... szóval a lényeg, hogy nem tudom mi a faszért vagy úgy oda. Ha bárki próbál rendes lenni veled meg normálisan beszélni hozzád, általában figyelembe se veszed. Csak jössz mindig a hülye vicceiddel, amik amúgy elég idegesítőek már. Szóval igazán magadba nézhetnél. Csodálkozol, hogy senki nem bír az osztályodból, és alig van rendes haverod?
- Ezt meg honnan...? - nyögte megbotránkozva.
Válasz helyett azonban tovább ócsároltam. Sikerült rendesen felhúznom magam, szóval nem tudtam ennyinél abbahagyni.
- Azt hiszed azzal minden megoldódik, hogy minden hétvégén részegre iszod magad, és suli helyett a kocsmába jársz és elhúzol egy évre a picsába? Hát ez kurvára nem old meg semmit! Nem menekülni kéne a problémák elől, hanem magadba nézni és megváltozni! Tudod, nem hinném, hogy csak a környezetedben van a hiba...
- Mi van? Mi bajod van?! - kiabálta mérgesen. Nah akkor őt is sikerült felhúznom. ^^ - Ittál, vagy mi van?
- Nem, nem ittam, nekem semmi bajom, csak tudod, gondoltam elmondom, amit többen is gondolnak rólad, csak vagy túlságosan el vannak ájulva tőled ahhoz, hogy elmondják, vagy leszarnak magasról.
- Te beteg vagy – morogta, s közben úgy nézett rám, mint egy idiótára. Mit nekem ez, már megszoktam... Aztán hátat fordított és elindult.
- Persze, lépj csak le! Húzz el megint a fenébe, attól sokkal jobb lesz! - kiabáltam utána.
Azt hiszem, ez hatott, mert ismét megtorpant. Bár nem fordult meg, nekem háttal kezdett el beszélni.
- Persze, vágd te is a fejemhez! Bassz le nyugodtan, rontsd el a kedvem! Azt hiszed, nincs elég bajom enélkül is? - kiabálta, az utolsó mondatnál már rám nézve. - Képzeld el, a suliban régen is mindenki ezzel basztatott, hogy mekkora paraszt vagyok. Tisztában vagyok vele, képzeld, hogy szar vagyok. Csak tudod próbálom elfelejteni. Azt hittem, legalább itt nem lesz ilyen bajom. Mindenki azt hajtogatja, hogy itt minden hülyét befogadnak. Akkor most mégis mi van?!
- Én... - Ajjaj. Lehet, hogy túl messzire mentem... - Én nem tudtam... Csak...
- Persze, hogy nem tudtad! Kurvára nem tudsz rólam semmit, de leoltani azt könnyű!
- De bakker! Ha... basszus ezt most mért nekem mondod?! - kiabáltam rá vissza. - Hónapokig próbáltam jóban lenni veled, próbáltalak megismerni kicsit. De ha nem is engeded, ha bunkó vagy mindig, akkor csodálod, hogy mindenki ezt mondja?! Bocs, de szerintem nem csak bennem van a hiba.
- Annyira... Basszus, nem tudsz semmit! Semmit. Azt hiszed, nem próbáltam rendes lenni az emberekkel?? Dehogynem. De ha kinyalom mindenkinek a seggét, akkor sem lesz sokkal jobb. Tudod... így, hogy leszarok mindenkit, és bunkó vagyok, se nekem nem okoznak csalódást, se én nem okozok csalódást másnak. Megszokják, hogy geci vagyok, és békén hagynak. Hidd el, így a legjobb.
- De nem! Basszus! Ne már! - mondtam kétségbeesetten. - Dehogy így a legjobb! Basszus ezt nem gondolhatod komolyan. Mindenkinek szüksége van barátokra. És basszus, nem lehetsz mindenkivel köcsög. Ettől nem lesz jobb. Basszus én tudom, hogy te igazából nem ilyen vagy. Akkor minek ez a kibaszott álarc? Ha megpróbálnál rendes lenni...
- Nem érted, hogy próbáltam?! - üvöltött Mikey. Mellettünk a járókelők kicsit furán néztek a kettősünkre... - Szart sem ért! Csak sikeresen átbasztak! Jó fej voltam meg minden, megbíztam az emberekben, és elnéztem nekik, ha szívattak. Aztán szépen átbasztak. Kösz, ebből nem kérek többet.
- De mért...? - kérdeztem döbbentem. Fogalmam sem volt, hogy ilyen sebeket szaggatok fel Mikeyban. Álmomban sem gondoltam, hogy voltak valaha is ilyen problémái. Azt hittem tök szuper az élete, a szülei elkényeztetik, bármit megtehet, meg minden...
- Hagyjuk – morogta. - Nem érdekes. Csak hagyj engem békén szépen, jó?
- Nem! Ezt... ne legyél már ilyen mindentleszarokmagasról! Oké, mindenhol vannak ribancok, mindenki csalódik egyszer valakiben, de attól nem kell örökké ilyennek lenni!
- Szerintem meg de! Mindent megold.
- Persze. Csak azt ne mondd, hogy neked ez így tök jó! Mert kurvára nem hiszem el – háborodtam fel újfent.
Nem kaptam választ...
- Hagyjuk – mondta végül lenyugodva Mikey.
- Jó basszus. Ha nem vagy képes elmagyarázni, hogy mi a fasz van, ha szerinted jó így minden ahogy van, akkor hagyjuk! Maradj ilyen, amilyen vagy. Aztán majd lesz, ami lesz. Én nem töröm magam tovább. Megpróbáltam segíteni, nem az én bajom, hogy egy fasz vagy – mondtam mérgesen, majd elindultam vissza az ellenkező irányba.
Két lépés után aztán éreztem, hogy megragadják a kezem. Visszafordultam.
Mikey ott állt velem szemben, a karom markolva, miközben a szemei furcsán csillogtak.
Ne már... Most elkezd sírni? Ezt nem akartam...
Kérdőn néztem rám, de nem tett semmit, csak állt tőlem pár centire, görcsösen szorítva a karom.
- M...Mikey? - kérdeztem aztán pár néma perc után.
Semmi válasz.
Ez most így nagyon poén télleg, hogy áll itt kukán és szorongat. Talán addig markolja a karom, míg el nem hal benne a vérkeringés? Ez a célja?
Óvatosan megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem sikerült.
Na jó, így már kezdett rémisztővé válni a helyzet. Most már komolyan fájni kezdett a karom.
- Mikey! Mi van...? - kérdeztem zavarodottan.
Megint semmi.
- Mikey! Hahó! - szólongattam kétségbeesetten. Most komolyan, mi baja lett? Most annyira haragszik, hogy hozzám se szól? Vagy sokkot kapott és nem tud megszólalni? Vagy bealudt nyitott szemmel? Mi van??
Már épp azt fontolgattam, hogy a szabad kezemmel fogom a mobilom, és hívok valami segítséget, mikor is Mikey végre megmozdult.
Pontosabban... Szabad kezével elkapta a derekam, magához húzott, aztán megcsókolt.
Nem, kicsit sem ért váratlanul. Tényleg nem. Nem lepődtem meg annyira, hogy pislogni sem tudtam, tényleg nem.
Aztán... magamhoz tértem kicsit, és visszacsókoltam. És hihetetlen jól esett.
Aztán éreztem, hogy elkezdtek folyni a könnyeim. Igazából nem tudom, miért.
Talán a kétségbeesés, az előbbi veszekedés miatt, talán az örömtől, azért, mert amióta megismertem Mikeyt, erre a pillanatra vártam. És teljesen máshogy történt, mint ahogy elképzeltem; elég abszurd szituációban. De hihetetlenül jól esett. Kicsit megnyugodtam... és megkönnyebbültem.
Aztán ugye eljött az a perc is, mikor szétváltunk. Kicsit zavarodottan néztünk egymásra, aztán mikor Mikeynak feltűntek a könnyeim, bizonytalanul az arcomhoz emelte a kezét, majd letörölte őket.
Én pedig valami hirtelen ötlettől vezérelve ismét hozzásimultam, és megcsókoltam. Ő pedig rögtön viszonozta. Elég sokáig állhattunk ott az út közepén, a hidegben és sötétben, egymás karjaiban, de a szétválás pillanata mégis túl hamar eljött.
- Én... ne haragudj. Nem akartam... Mármint nem akartalak megbántani – motyogtam neki lehajtott fejjel.
- Nem, dehogyis! - tiltakozott, s az állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézzek. - Igazad van, tényleg bunkó voltam. Megérdemeltem a lebaszást. És... köszi is – tette hozzá, savanyú mosolyra húzva a száját.
- Jhaj... - sóhajtottam. - Annyira hülyék vagyunk – vigyorogtam aztán kínomban én is.
- Eléggé – ismerte el, szintén vigyorogva, majd a hülyék egymásra találnak elméletet bizonyítván, egy újabb hosszú csókot kaptam tőle.
Azt hiszem végül aztán mégis jól sült el ez az egész...

Vetélytárs

Harry Potter. Igen, megint. És ismét egy őrült fic. De tényleg. A Voldemort általi szerelemről szól. :P Nem hosszú. Az ínyenceknek ajánlom. XD

Vetélytárs

Bellatrix Lestrange.
Ki nem állhatom.
Undorító kis ribanc.
Mindig ő akar lenni a legjobb.
Azt hiszi, csak ő hűséges a Nagyúrhoz.
Azt hiszi, csak ő érti meg a Nagyurat.
Azt hiszi, csak ő szereti a Nagyurat.
Jobban szereti, mint a saját férjét.
Bár ezt meg lehet érteni.
Lestrange egy alávaló vesztes.
De ő választotta magának azt a férfit.
Akkor hozzá legyen hű, és őt szeresse.
Ne a Nagyurat.

Az én Nagyuram.
Akit én ismerek a legrégebb óta.
Már a Roxfortban kis tudatlan elsősként is mellette álltam mindenben.
Már akkor is megértettem.
Már akkor is szerettem.
Csak én tudhatom igazán, hogy miken ment keresztül.
Hogy miért lett az, ami.
Mennyivel jobb lett volna, ha Tom Denem marad, és nem lesz belőle Voldemort...
De én így is szeretem, és mellette állok.
Sokkal jobban szeretem, mint Bella.
Sokkal hűségesebb vagyok.
Elsős korom óta nem néztem rá más férfira.
Elsős korom óta nem érdekelt senki más.
Mikor legelőször a szemembe nézett a Mardekár asztalánál ülve, már akkor el voltam veszve.
És minél többet nézett rám, annál jobban megszerettem.
A gönyörű fekete félhosszú haja,
A sejtelmesen csillogó fekete szemei,
A helyes arca,
És a mosolya...
A mosolya, amit egyedül én láthattam.
Az az elbűvölő mosoly...
Ő is tudta magáról, mennyire jóképű.
Sosem felejtette el kihasználni...
A kastély összes lányát megkaphatta volna.
És a legtöbbet meg is kapta.
Én azonban nem tartoztam közéjük...
Éreztem, hogy tudja, én más vagyok.
Én igazán szeretem.
És tudom, hogy ő is szeretett engem.
De sosem tudta kimutatni.
És talán nem is akarta...
Elfogadtam a helyzetet.
Nem nyafogtam, nem akartam meghódítani.
Felesleges lett volna.
Többet akartam neki jelenteni egy éjszakánál.
Többet is jelentettem, de ezt talán még magának sem vallotta be.
De én láttam rajta.

És most, évekkel később,
Még mindig itt vagyok mellette,
Még mindig szeretem.
Ezt Ő is tudja.
De nem veszi figyelembe.
Nem akarja figyelembe venni.
Ugyanúgy bánik velem, mint a többi halálfalóval.
Hacsak nem rosszabbul.
De engem nem zavar.
Örülök, hogy mellette lehetek.
Örülök, hogy láthatom.
Láthatom a még mindig helyes arcát.
Rengeteget változott, de én még látom rajta a régi vonásokat.
Az izmos testalkata,
A hosszú, érzéki ujjai,
És a vörös pupillák mögött ott rejtőzik a kedves fekete szem is.
Az egyetlen, ami eltűnt,
Ami valószínűleg soha többet nem tér vissza,
Az a mosolya...
A leggyönyörűbb része.
És ő veszni hagyta.
Nem tud, s nem is akar mosolyogni.
Igazán mosolyogni, nem.

Nem érdekel.
Akkor is jobb leszek,
Jobb vagyok, mint Bella.
Ha a Nagyúr nem is vallja be, még akkor is.
Mikor kínoz, látom a fellobbanó tüzet a szemében.
Olyan az a tűz, amit senki más nem vált ki belőle.
Nem gyilkos-haragos tűz.
Nem őrült-tomboló tűz.
A régi emlékek tüze.
Az érzelmek tüze.
A szerelem tüze.

Haláli szerelem

Hát a most következő írás... Just for fun. xD Ez is régebbi, és most ahogy olvasom, röhögök az egészen. XD Ne vegyétek túl komolyan. Bár, kinek hogy tetszik... :P
És ehhez is készült folytatás, ami szintén nem lett befejezve. De szerintme nem nagy baj. xD Így is elég őrült ez magában. És így is érthető, egyrészesnek is lazán elmegy. Szerintem.

Haláli szerelem

-Nem, Mikey, nem fogom otthagyni a csapatot csak a Te kedvedért!
-De, igen, Steve, muszáj elmenned! Értsd meg, muszáj!
-Mégis elmondanád, hogy miért??
-Mert... Mert... Na jó... Elmondom...
-Megköszönöm.
-Azért kell elmenned, mert... nem tudom magamra vonni Ruby figyelmét ha Te is ott vagy! Folyton csak Téged bámul.
-Ez nem igaz... Egyébként is, miért akarod felhívni magadra a figyelmet? Így is eléggé figyel Rád.
-Dehogy figyel, meg se hallja amit mondok! De ez most nem lényeg. El KELL menned, és kész.
-Te nem vagy normális, már ne is haragudj.
-Az lehet. De ha nem vagy hajlandó magadtól elmenni, kénytelen leszek közbeavatkozni.
-Miről beszélsz?
-Jobb amíg nem tudod. A Te érdekedben mondom: jövő héten mondd meg Jamesnek magadtól, hogy elmész.
-Már megmondtam, hogy eszem ágában sincs! Tíz éve járok, nem fogom a Te hülyeséged miatt otthagyni mind! Egyébként is, mi lenne a kissrácokkal akiket én edzek?
-Megoldják Jamesék. Ha más nem, majd én átveszem a helyed.
-Persze, tudom, hogy mást sem szeretnél. Két legyet egy csapásra. Nagyon szépen eltervezted, de NEM FOG ÖSSZEJÖNNI!
-Ne légy benne olyan biztos – suttogta a barna hajú, magas fiú, és lehajolt a bőröndjéhez.
-Most mit csinálsz? - kérdezte a szőke férfi ijedt szemekkel, de a másik nem válaszolt.
Kisvártatva felegyenesedett, és egy kardhüvelyt kötözött az oldalához.
-Minek az? - kérdezett ismét az idősebb, Stevenek nevezett férfi.
-Segít jobb belátásra bírni Téged.
-Neked komolyan elment az eszed... Meg akarsz ölni? Úgy akarsz levágni, hogy Nálam nincs se kard, se semmilyen fegyver?
-Ott a kezed. Ha tíz éve gyakorolsz, biztos vagyok benne, hogy nincs szükséged kardra ahhoz, hogy megvédd magad.
-Igen, ha puszta kézzel támadnak meg, akkor nem is! De egy kardvágást nem tudok hárítani a kezemmel!
-Ez már a Te bajod. De még meggondolhatod magad. Amíg nem veszem ki a kardot a hüvelyből, addig még bármikor meggondolhatod magad a távozással kapcsolatban.
-Oké... nyugi, igazad volt. Meggyőztél, elmegyek. Innen. Most rögtön. Nem hallgatlak tovább, nem vagy normális. Túl sokat ittál.
-NEM MÉSZ SEHOVA! - üvöltötte Mike a másik arcába – Nem viccelek! Vagy otthagyod a csapatot, vagy az egész földi létet fogod elhagyni perceken belül.
-Te komolyan nem vagy normális...
-De igen az vagyok! Ne szajkózd ezt folyamatosan, kezd fogyni a türelmem! Két percet kapsz, hogy eldöntsd, mit akarsz.
-Eldöntöttem. Elmegyek, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni.
-Megmondtam, hogy nem mész sehova! - emelte fel ismét a hangját a barna, és ezzel egy időben a kardját is kihúzta a tokjából – Lejárt az időd. Ha nem mész el, hát nem. Majd meglátjuk ki nyeri a párbajt. Talán szerencséd lesz, és én halok meg helyetted. Akkor még Rubyt is megkaphatod.
-Miért jössz már megint Rubyval?? Engem nem érdekel az a lány. Nem gondolod, hogy túl fiatal hozzám?
-Egy biztos, hogy Ő nem így gondolja. De ne tereld a témát! Védekezz, különben meghalsz.
Stevenek nem volt ideje válaszolni, Mike felemelte a kardját, és lecsapott vele a szőke mellkasa felé, aki az utolsó pillanatban éppen hogy ki tudott térni a vágás elől.
-Állj már le! Te most komolyan képes lennél megölni?!
-Igen. Ilyenekkel nem szoktam viccelni – válaszolta Mike, és ismét vágáshoz emelte a kardot.
-Oké, oké, elhiszem! Állj meg! Ha ennyire fontos, és jövő héten is így fogod gondolni, akkor … akkor otthagyom a csapatot.
-Késő bánat. Adtam gondolkodási időt, de Te makacs maradtál.
-Két percet adtál, ami le sem telt, és máris vágtál! Ne hülyülj már! Mikey, fejezd be! Tedd el a kardod!
A fiút nem érdekelték a férfi szavai, a kardot továbbra is a feje fölött tartotta ütésre készen.
-Nem hallod?! Tedd el azt a fegyvert!!! Kérlek!
Mike továbbra sem szólt, és nem is vágott. Steve óvatosan közelebb lépett hozzá. Erre sem reagált a másik, a szőke pedig még közelebb ment és felemelte a kezét, hogy elvegye a fegyvert.
-NE NYÚLJ HOZZÁ! - üvöltötte hirtelen a fiatalabb.
-Nyugi, Mike, semmi gáz nincs. Csak el akartam tenni.
-Eltenni, mi?! Vagy elvenni tőlem és levágni vele!
-Dehogyis! Eszemben sem volt! De igazad van, nem nyúlok hozzá. De tedd el, nagyon szépen kérlek!
Mike erre sem mondott semmit, csak nézte a szőke férfit. Steve állta a tekintetét, és végül győzött. Mike leengedte a kezét, és visszahelyezte a fegyvert a tokjába.
-Köszönöm – mondta halkan Steve, s hátrébb lépett egyet.
-Most az egyszer csináltam ilyet! Ha jövő héten nem mész el, nem szórakozok ennyit, nem könyörgök, megöllek. Ha kell, puszta kézzel.
-Nem lesz rá szükség – morogta sötéten a szőke – Elmegyek, ha annyira akarod.
-Igen, annyira! És senkinek egy szót se erről az egészről! Érted? SENKINEK!
-Oké, megértettem, ne kiabálj.
-Nem kiabálok – felelte higgadtan Mike, majd felemelte a bőröndöt és úgy rakta el a kardját, hogy közben egy percre se kelljen levennie a tekintetét a másik férfiról. Mikor elkészült, vállára vette a csomagot, s elindult kifelé a sikátorból.
-Viszlát jövő szerdán – köszönt Stevetől, s eltűnt a sötét utcában.