Még egy MCR fic. A címet és az egész ötletet az a magyar szám adta, amit a diszkóbalesetek elkerülése végett csináltak a hazai "sztárok".
Fórumon többrészesként szerepel, mivel 6 és fél oldal lett wordben... De most ide felrakom egyszerre. ^^
Tiszta fejjel
(Gerard szemszöge)
Engedjétek meg, hogy elmeséljem nektek életem egyik legrosszabb döntését, és annak következményeit. Remélem néhányotokra hatással lesz, és tanultok belőle, és soha nem fogjátok elkövetni azt a hibát, amit én elkövettem.
Egy fagyos, téli este történt.
Elég szar kedvem volt, összecsaptak a hullámok a fejem fölött, én meg elég ingerült voltam és sikeresen összevesztem a körülöttem lévő, segíteni akaró emberekkel. Teljesen ki voltam, és hogy egy kis időre megfeledkezzek a gondjaimról, fogtam magam, beültem a kocsimba és egy szórakozóhelyre vezettem.
Az egész estét azzal töltöttem, hogy a pultot támasztottam és sorra ittam mindenféle koktélt, sört, whiskeyt, meg egyéb nem kevés alkohol tartalmú italokat. Közben persze volt néhány csaj, aki megismert és odajött hozzám „beszélgetni”, de bunkó viselkedésemmel sikerült őket elüldöznöm.
A szórakozóhelyet csak záráskor hagytam el, és addigra már sikerült elég szépen berúgnom.
Nem láttam túl jól, és a járás sem volt akkor épp az erősségem, de valahogy sikerült eltámolyognom az autómig.
Beültem, nagy nehézségek árán sikerült is bedugnom a slusszkulcsot a megfelelő helyre, majd elindítottam a kocsit.
Miközben kiálltam a parkolóból, szépen nekimentem párszor a járda melletti falnak, de szerencsére a kocsinak nem lett nagy baja – legalábbis nekem akkor nem tűnt fel.
Aztán amikor már a mondhatni üres úttesten hajtottam, valamivel jobban ment a vezetés. Igaz, a jeges út miatt egyszer-kétszer megcsúsztam, de nem mentem neki semminek és senkinek.
… Egészen addig, míg egy útkereszteződéshez nem értem, ahol nagyon szerencsés módon nem világítottak a jelzőlámpák. Én meg nem figyeltem, hogy egy zebra van előttem és lassítanom kéne, így megtörtént a baj.
Viszonylag gyorsan közlekedtem, így mikor észrevettem, hogy egy srác – anélkül, hogy szétnézne - , éppen átkel a zebrán, próbáltam ugyan lassítani és fékezni, de egyrészt túl későn, másrészt pedig a csúszós úton képtelenség volt ilyen hirtelen megállítani az autót. Így az telibe találta szegény srácot. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy azért többnyire sikerült lelassítanom az autót, így az nem repítette a levegőbe a srácot vagy ilyesmi.
De azért nem kevés erővel tud ütni egy autó.
Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és a sráchoz rohantam.
Szegény ott feküdt a zebra közepén, a kocsi előtt közvetlenül.
Arcával az autó felé fordulva feküdt, és a kapucnija is takarta a fejét, így elsőre nem láthattam hogy kit ütöttem el pontosan.
De mikor lehajoltam hozzá, hogy megnézzem, eszméleténél van-e, magam felé fordítottam a fejét és lehúztam róla a kapucnit.
Mikor megpillantottam az arcát, a szívverésem is leállt egy pillanatra.
Ott a jeges úton egy nagyon is ismerős srác feküdt eszméletlenül – legalábbis csak remélni mertem, hogy csak eszméletlen...
A fülhallgató még a fülében volt és hangosan szólt belőle a zene.
A homlokán egy helyen csúnyán felrepedt a bőr és szinte ömlött belőle a vér.
Megfogtam a csuklóját és kitapogattam a pulzusát. Éreztem a szívverését. Tehát még élt!
Kétségbeesetten kezdtem pofozgatni, és szólongattam, hogy térjen magához.
- Frank! Frankie, ne tedd ezt velem, könyörgöm, nyisd ki a szemed! Frankie, hallod?!
Ahogy kezdtem felfogni, hogy mi is történt, egyre zaklatottabb lettem, és nemsokára a könnyeim is előtörtek.
Mivel Frank egyáltalán nem akart magához térni, kétségbeesetten nyúltam a mobilom után és hívtam a mentőket.
- Igen, igen, itt vagyunk az útkereszteződésnél, de könyörgöm, SIESSENEK! - mondtam idegesen a telefonba, mikor még egyszer megkérdezték, hogy jól írták-e fel a baleset helyszínét.
Még magam is meglepődtem azon, hogy milyen magas volt a hangom...
Amíg oda nem értek, kétségbeesetten ültem le a földre Frank mellé, és a fejét az ölembe helyeztem.
- Könyörgöm, Istenem, csak ne legyen semmi baja! Azt nem bocsátanám meg magamnak. Nem lehet semmi baja, én nem bírnám ki nélküle!
Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, mire megérkeztek a mentők.
Fogták és felrakták Frankiet egy hordágyra, majd betolták a mentőautó hátuljába.
Ezzel egy időben egy rendőrautó is megérkezett.
A rendőrök ott helyben elkezdtek kérdezgetni, hogy mi történt, de egyik kérdésüket sem hallottam meg, ugyanis épp az egyik mentős pasit faggattam, miközben meredten bámultam Frankre.
- Ugye nem lesz semmi baja?? Ugye rendbe fogják hozni??
A pasi próbált megnyugtatni, és valami olyasmit mondott, hogy mindent meg fognak tenni, de ha nem engedem el, akkor sose érnek be Frankkel a kórházba.
- Elnézést – motyogtam, és elengedtem a vállát, amit eddig őrült módjára rángattam. - Magukkal mehetnék, kérem? Muszáj Frank mellett maradnom...
Nagy nehezen – mikor már vagy tizedszer mondtam el, hogy igen, ismerem a sebesültet, ugyanis a legjobb haverom – a rendőrök is leszálltak rólam, és beülhettem a mentősökkel együtt Frank mellé az autóba.
Út közben a mentősök ellátták Frank sebeit, és lélegeztetőt adtak neki.
Viszonylag hamar megérkeztünk a kórházba.
Franket rögtön bevitték egy kórterembe, ahol rendesen megvizsgálták.
Nekem ezalatt a folyosón kellett várakoznom, ahova nemsokára megérkeztek a rendőrök is, és most már kénytelen voltam válaszolni a hülye kérdéseikre.
Ők felírtak minden elhangzott dolgot, az én és Frank adait, és épp azt ecsetelték, hogy majd be kell mennem a kapitányságra is vallomást tenni, és hogy lefoglalják a jogsim – hát basszus, kisebb gondom is nagyobb volt akkor ennél -, mikor hirtelen nyílt a kórterem ajtaja és Franket ágyastul kitolták rajta.
- Mi történt? Hova viszik? - fordultam rögtön az orvoshoz.
- A barátjának eltört a lába, és a koponyája is megrepedt, úgyhogy meg kell műtenünk – jött a sokkoló válasz.
- Megműteni?? A koponyája? De ugye... ugye utána jobban lesz és semmi maradandó baja nincs? - kérdeztem ismét ijesztően magas hangon, miközben Frank ágya mellett szaladtam, amit épp a lift felé toltak.
- Majd csak a műtét után mondhatok biztosat, de kérem nyugodjon meg, és menjen vissza a folyosóra. Ott megvárhatja a műtét végét.
- De...! Jól van, rendben, várok – morogtam mérgesen és visszamentem a rendőrökhöz, miközben Franket betolták a liftbe.
A rendőrök feltettek még néhány kérdést, aztán végre valahára elmentek.
Egyedül maradtam a kihalt folyosón a lelkiismeret-furdalásommal és a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolataimmal.
Egy idő után aztán nem bírtam tovább a tétlen várakozást, elmentem venni egy kávét, és közben eszembe jutott, hogy nem ártana szólnom a többieknek is, úgyhogy felhívtam Mikeyt és elmeséltem neki, hogy mi történt.
- Gee? Te vagy az? - szólt bele a telefonba. - Hol a picsában vagy? Halálra aggódjuk magunkat miattad!
Hihetetlenek... Azok után, hogy szépen leordítottam a fejüket, még aggódnak értem...
- Szia Mikey, én jól vagyok, viszont Frank már kevésbé... Öhm, balesete volt és most itt van a kórházban.
Képtelen voltam kimondani azt, hogy én ütöttem el.
- Balesete?? Gee, ez hülye vicc! Mi történt???
- Majd elmesélem, de gyertek a kórházba amilyen gyorsan csak tudtok. Ja, és szólj Jamiának is, légyszi.
Én ugyanis képtelen lennék beszélni vele... Sőt a szemébe nézni is, de joga van tudni a dologról, ha már egyszer Frank felesége...
- Rendben, szólok neki, de...
- Mikey, légyszi ne most, ha ideértek, majd mesélek, ígérem, csak siessetek!
Miután Mikey végre lerakta a telót, megittam a kávét, majd visszamentem Frank ideiglenes „szobája” elé, és ott várakoztam.
Amíg a srácok meg nem érkeztek, mindenféle gyötrő gondolatokkal volt tele a fejem, majd' szétrobbant. Rettegtem, hogy Franknek talán valami komoly baja van, lehet, hogy maradandó. Megfordult a fejemben az is, hogy mi van, ha Frank lábát le kell majd vágni. :S Mert ki tudja, hogy milyen erővel találta el a kocsi. De aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Az orvos csak annyit mondott, hogy el van törve, azt meg simán rendbe hozzák. A másik meg az, hogy a kocsi kereke nem ment át Frank egyetlen testrészén sem, szóval annyira nem sérülhetett meg, hogy bármijét is el kelljen távolítani.
Legalábbis nagyon reméltem...
Aztán jött az a gondolat, hogy lehet, hogy agyrázkódása van. És lehet, hogy valahogy úgy sérült meg, hogy amikor magához tér, nem fog rám emlékezni... :S
Bár lehet, hogy jobb is lenne, mert az tuti, hogy ha megtudja, hogy én ütöttem el, akkor soha nem fog megbocsátani. És meg is érteném...
Ekkor szerencsére – mielőtt még több ezekhez hasonló baromság jutott volna az eszembe – Mikey és Jamia jelent meg a folyosón, felém rohanva, a nyomukban Rayjel és Bobbal.
- Gerard! Mi történt? Mikey azt mondta, hogy Franknek balesete volt... Hol van most? Mi történt? - kérdezte Jamia zaklatottan.
- Ha megtudja, hogy elütöttem Frankiet, tuti kitekeri a nyakam... - futott át a fejemen a gondolat.
- Öhm. Franket elütöt...ték. Most éppen műtik, mert a... a lába eltört.
- Mi van? - kerekedett el Mikey szeme.
- Hogyhogy elütötték? - csodálkozott Ray is.
- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ki volt az a vak barom, aki elütötte, és hogy hogy kaphatott jogsit – morgolódott Jamia.
- Hát azt én sem tudom, hogy szerzett jogsit... - motyogtam. - De azt igen, hogy ki volt.
Előbb vagy utóbb úgyis megtudják a dolgot, szóval jobb ha túlesem rajta most...
- Mi? Láttad, hogy ki ütötte el?
- Igen.
- És ki volt? Remélem, soha többet nem ül volán mögé! - folytatta Jamia.
Hát ebben biztos lehetsz...
- Én voltam – feleltem halkan, a srácok szemébe nézve.
Mindannyiuktól hitetlenkedő tekintetet kaptam válaszul.
- Mi?? - nyögte Jamia.
- Gerard, jól vagy? Te is megsérültél vagy miért beszélsz ilyen hülyeséget? - ült le mellém az öcsém, tenyerébe fogva a kézfejem.
- Nem, én nem. Mármint hogy ez nem hülyeség. Sajnos. Tényleg én voltam, aki... aki abban a kocsiban ült... Én... én nem akartam, nem is tudtam, hogy ő az, és én próbáltam fékezni, mikor észrevettem, de csúszott az út, és... - hadartam egyszerre, kétségbeesetten nézve Mikeyra.
- Gerard, állj, nyugi! Mély levegő. Ebből semmit sem értettem.
Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam, és újra belekezdtem a mesélésbe. Elmondtam nekik mindent, onnantól kezdve, hogy összevesztem a srácokkal és leittam magam, egészen odáig, hogy Franket bevitték a műtőbe.
- … és utána rögtön hívtam Mikeyt, hogy gyertek ide – fejeztem be a mondandóm.
Mindenki leesett állal bámult rám. Jamia még a történet közepén leült Mikey mellé egy székre. Félő volt, hogy elájul, olyan gyorsan szedte a levegőt. De az is lehet, hogy azért tátogott annyit, mert közbe akart szólni, csak nem találta a megfelelő kifejezést arra, hogy mekkora ökör vagyok... Ki tudja.
- Gerard, ez most... komoly? - kérdezte aztán Bob.
Úgy tűnik, ő tért magához először a sokkoló hírek után.
Csak bólintottam.
- Nekem most ki kell mennem levegőzni – szólalt meg Jamia olyan hangon, hogy nem tudtam eldönteni, hogy a könnyeit vagy a kiabálását tartja-e vissza.
Miután elment, percekig néma csönd volt a folyosón. Valamennyien a gondolatainkba mélyedve ücsörögtünk / ácsorogtunk.
Végül úgy éreztem, muszáj mondanom valamit.
- Figyeljetek, srácok, én... én ezt egyáltalán nem akartam, és tudom, hogy egy hülye állat vagyok, én nagyon sajnálom az egészet, utálom magam miatta...
Nem tudom, miért kezdtem el magyarázkodni, de fogalmam sem volt, mit gondoltak akkor rólam a többiek, és muszáj volt elmondanom nekik amit éreztem.
- Gee, ne legyél hülye, gondoltuk, hogy nem direkt csináltad – mondta Mikey. - Bár azt nem értem, miért kellett rögtön egy kocsmába rohannod, aztán meg piásan vezetni... Annyira hülye és makacs vagy, hogy nem engedted, hogy segítsünk... Ha nem csak veszekedsz velünk, hanem meghallgatsz minket, akkor ez az egész nem történik meg! De ha el is mentél... Legalább hívtál volna egy taxit, ami hazavisz, vagy szóltál volna nekem. Elmentem volna érted.
- Tudom – motyogtam. - De dühös voltam és nem akartam, hogy egy szerencsétlen flótásnak nézzetek, aki nem tudja egyedül megoldani a problémáit. És akkor pillanatnyilag a menekülés és az ital tűnt a legjobb és legegyszerűbb megoldásnak...
- Annyira hülye vagy! Hogy mondhatsz ilyeneket? Sosem néznénk szerencsétlennek, mindenkinek szüksége lehet segítségre! És mi tényleg szerettünk volna segíteni, de nem engedted... Azt meg tényleg megtanulhattad volna, hogy az ital nem old meg semmit! - mondták a srácok.
- Tudom... Csak hülye vagyok. Én...ah, úgy utálom magam, annyira hülye vagyok! - hajtottam le a fejem.
Legszívesebben sírva fakadtam volna.
- Legközelebb, ha bekattanok, légyszi rúgjatok jól seggbe! - fordultam ismét a srácok felé.
- Ne aggódj, úgy lesz! - ígérte Bob.
Erre aztán mindannyian nevetni kezdtünk.
- Khm. Szerintem én most megyek és beszélek Jamiával is – mondtam, miután mindannyian alábbhagytunk a nevetéssel - ami nem tartott túl sokáig.
Úgy éreztem, muszáj bocsánatot kérnem Jamiától. Mert ha nem is direkt, de mégis én voltam az, aki elütötte a férjét. Még ha nekem jobban is fáj az, ami Frankkel történt...
- Öh, Gee... nem kéne szólnunk Frank szüleinek is? - vetette fel Ray.
- Hát én ööö... arra gondoltam, hogy majd csak akkor szóljunk nekik, ha már megműtötték Franket. Ne izgassák fel magukat fölöslegesen...
Magyarul, ha Franknek semmi komoly baja, akkor fölösleges szólni a szülőknek. Ők mindig túlreagálnak mindent... Frank sem akarná, hogy miatta izguljanak a szülei, ha nincs is baja...
Na jó, ez csak részben igaz. Tulajdonképpen nem akartam, hogy Lindáék (?) is haragudjanak rám... Meg hát mindig olyan rendesen voltak, és el sem tudom képzelni, mit szólnának, ha megtudnák, hogy én hálából elgázolom a fiukat...
Bár előbb-utóbb azt hiszem, tudatni kéne velük is a dolgot, mert nem nagyon tudnék úgy a szemükbe nézni, hogy ők semmiről sem tudnak. Bár úgy se, ha mindenről tudnak... Ördögi kör.
Mindegy, egyelőre Jamiával kell beszélnem.
Szóval kimentem a kórház udvarára és megkerestem Frank feleségét.
Egy padon ült és a gondolataiba mélyedve meredt maga elé.
Odasétáltam hozzá.
- Leülhetek? - kérdeztem, miután megköszörültem a torkom, hogy észre vegyen.
Jamia felnézett rám, majd bólintott.
Leültem mellé a padra, de egy jó ideig egyikünk sem szólt egy szót sem.
Aztán csak rászántam magam és belekezdtem a bocsánatkérésbe.
Nagyjából azokat mondtam neki, amikről Mikeyékkal is beszéltünk. Jamia pedig sokkal rendesebb volt, mint vártam. Szinte egyáltalán nem volt dühös rám. Én tuti, hogy egyből elküldtem volna magam a fenébe. Bár azt mondta, először tényleg haragudott, de csak mert sok volt neki egyszerre ez a hír... És hogy tudja, hogy Frank a legjobb haverom, és hogy el tudja képzelni, milyen szarul érezhetem most magam. Szóval teljesen jófej volt.
Ilyenkor örülök, hogy Frank ilyen rendes csajt talált magának.
Bár még jobb lett volna, ha nem csajt talál magának... Na jó, ennek most nincs itt az ideje.
Még elmondtam Jamiának is, hogy biztos, hogy többet nem ülök volán mögé, és próbálok ezentúl normálisan viselkedni, ha problémám van, és nem rögtön bebaszni. Szóval még véletlenül sem fordulhat elő még egy ilyen baleset.
Aztán visszamentünk a többiekhez. Jobban mondva, csak Rayhez, mert időközben Mikey meg Bob elmentek kávét venni. Jellemző... Remélem, azért nekem is hoznak!
Pár percen belül aztán visszajöttek, de persze kávé nélkül. -.-' Szóval mehettem én is venni. És mivel én voltam olyan jófej, gondoltam Jamiára is, és neki is vettem. Meg egyet Frankienek is, amit aztán megittam helyette.
Aztán pont mikor indultam volna a negyedik pohár kávéért, megjelent a folyosón Frank orvosa. Úgyhogy inkább maradtam és kifaggattam a műtétről.
Azt mondta, minden rendben ment és jól sikerült. Aztán kérdeztük, hogy akkor ugye nagy baja nincs Franknek és hogy hazaengedik-e, de erre csak annyit mondott, hogy ha magához tér Frank, meg fogják vizsgálni megint, és csak utána derül ki, hogy mikor jöhet haza.
De az legalább biztos, hogy semmi halálos baja nincs. Hála a jó égnek!
El sem hinnétek, hogy mennyire megkönnyebbültem akkor.
Aztán az orvos távozott, helyette viszont a nővérek visszahozták Franket a kórterembe. Mi pedig szépen bementünk hozzá. Annak ellenére, hogy a nővér azt mondta, ne nagyon zavarjuk, mert pihennie kell. De hát könyörgöm, éppen aludt, az nem elég pihenés? Azzal, hogy körbeüljük az ágyát, úgyse ébresztjük fel és fárasztjuk le.
Szóval mind az öten órákig ott dekkoltunk Frank mellett, 1-2 perces megszakításokkal, míg valaki elment a mosdóba, vagy épp kávét hozni. Vagyis oké, lehet, hogy nem voltak órák, de nekem annyinak tűnt. Mert hát ültünk ott és nem mondanám, hogy hosszadalmas társalgásokat folytattunk...
Éppen azon voltam, hogy még véletlenül se hunyjam be a szemem, mert akkor elalszok, amikor Frank ágya felől mocorgást hallottam.
Odakaptam a fejem, és először csak azt hittem, hogy Frank álmában fordult át az egyik oldalára. De ahogy végigmértem az arcát, rájöttem, hogy kinyitotta a szemét – még ha csak résnyire is –, szóval magához kellet hogy térjen. Felpattantam a székről és Frank ágya mellé térdeltem.
- Frankie! Jól vagy? Végre, hogy magadhoz tértél! Nincs semmi bajod? - kérdezgettem, és közben kisimítottam az arcából a haját.
Oké, ez így utólag lehet, hogy buzisan hangzik, de már hiányzott, hogy megérinthessem őt. Meg egyébként is, a hajától alig láttam az arcát!
Időközben pedig a többiek is rájöttek, hogy Frank felébredt, úgyhogy mindannyian odasereglettek mellém.
- Gee! Te meg hogy kerülsz ide? És egyáltalán, én mit keresek... egy kórházban? - csodálkozott Frank.
Hallottátok? Azt mondta, hogy Gee! Szóval emlékszik rám! Nem volt agyrázkódása!
Ugrálni tudtam volna örömömben ettől a gondolattól.
- Baleseted volt, baby – válaszolt Frank kérdésére Jamia. - De most már minden oké. Hogy érzed magad?
- Nem a legjobban... Fáj a fejem – emelte a kezét a fejéhez. - Miért van bekötve?
- Mert megsérült. Így gyorsabban meg fog gyógyulni.
- De hogy sérült meg? Milyen baleset volt?
- Nem emlékszel rá? - kérdezte Jamia.
- Hát... arra emlékszem, hogy összevesztünk Gerarddal, és ő aztán eltűnt, én meg elindultam, hogy megkeressem, nehogy valami őrültséget csináljon... Aztán... nem tudom, mi történt.
- Hát ez pompás – gondoltam magamban. - Nem elég, hogy összeveszek a barátaimmal és megbántom őket, aztán tök részegen elütök valakit, akiről kiderül, hogy a legjobb barátom, utána még jön az is, hogy a legjobb barátom történetesen miattam kóborol éjnek idején az utcán. Szóval ha én nem léptem volna ki aznap a házból, akkor ez az egész nem történt volna meg. Vagyis minden az én hibám. Egyedül az enyém. Marha jó érzés...
- Sajnálom – ennyit tudtam kinyögni Frank kérdő pillantására. - Sajnálom, hogy annyira hülye voltam; sajnálom, hogy úgy elrohantam; sajnálom, hogy nem néztem szét a zebra előtt; és sajnálom, hogy... elütöttelek.
Frank erre még jobban elcsodálkozott.
- Mi most szerintem kimegyünk, és ott várunk – szólalt meg hirtelen Ray. Szinte már el is felejtettem, hogy ők is itt vannak... - Majd ha megbeszéltétek a történteket, visszajövünk... - tette hozzá, majd a bólintásomra kiment a teremből.
Mikey és Bob is utána mentek, Jamia viszont nem mozdult. Aztán meggondolhatta magát, mert ő is követte a srácokat.
- Később beszélünk, baby. Itt leszek kint – mondta Franknek, mielőtt kilépett volna az ajtón.
- Gee, mi ez az egész? Semmit sem értek – fordult felém Frank ismét.
- Hát szóval... Nem is tudom, hol kezdhetném... - hezitáltam.
- Mondjuk az elején.
- Az eleje az, hogy elrohantam otthonról, te meg utána jöttél. Én egy szórakozóhelyre mentem és szépen leittam magam. Aztán voltam olyan hülye, hogy beültem a kocsimba. És ahogy hazafelé mentem, nem figyeltem eléggé. És nem vettem észre, hogy épp átmész a zebrán. Vagyis későn vettem észre. Próbáltam megállni, de a jeges úton lehetetlen volt... És elütöttelek – számoltam be neki „röviden”.
Aznap azt hiszem, ez volt a harmadik alkalom, hogy szóban is felidéztem a történteket... és reméltem, hogy az utolsó is. Bár nem hinném, hogy a rendőrök ennyivel beérnék.
- Ez most komoly? - kérdezte Frank egy kis idő után.
- Szerinted viccelnék egy ilyen dologgal? - kérdeztem keserűen.
Bár ne lenne komoly... Bárcsak egy rémálom lenne. Már ezerszer megbántam azt a délutáni veszekedést és amiket utána tettem.
- Én nem tudom, erre mit mondjak – szólalt meg Frank.
- Én igen. Hogy nagyon sajnálom és nagyon hülye vagyok és rohadtul haragszom magamra és megértem, ha meg akarsz fojtani...
- Te tényleg hülye vagy – nevette el magát Frank. - Nem akarlak megfojtani. Vagyis akkor akartalak, mikor elrohantál. De ne gyötörd magad. Megtörtént és nem tudsz ellene tenni. De szerencsére nem lett nagy baj. Inkább azon legyél, hogy máskor ne csinálj ilyen hülyeségeket.
- Az már meg van oldva. Bob megígérte, hogy seggbe rúg, ha legközelebb hülye leszek.
- Hát akkor Bobnak sok dolga lesz... - vigyorodott el Frank.
Hihetetlen, hogy tud ilyenkor is hülyülni?
- Tudom. De meg fogom érdemelni.
- Jaj, Gee ne legyél már ilyen búval baszott! Úgy viselkedsz, mintha haldokolnék. Pedig az ég világon semmi bajom, komolyan! - szorította meg a kezem.
- Még az a szerencse! Fogalmam sincs, mit csinálnék, ha valami bajod lenne...
- De nincs, úgyhogy örülj már egy kicsit! Vagy ha mindenképp aggódni akarsz, aggódj amiatt, hogy fogsz engem kiengesztelni... - húzta még szélesebb vigyorra a száját.
- Kiengesztelni? - csodálkoztam. Nem azt mondta az előbb, hogy nem haragszik?
- Hát tudod, ha kijutok innen, lehet, hogy morcos leszek és addig nem leszek hajlandó hozzád szólni, amíg ki nem engesztelsz valahogy...
- Oh – vigyorodtam el én is, mikor leesett, hogy mire gondol. - Hát majd kitalálok neked valamit, amiért oda leszel... De most asszem jobb, ha megyek, mert Jamia már biztos türelmetlenül toporogva várja, hogy beszélhessen veled.
Szóval kimentem a teremből, Jamia meg átvette a helyem. Aztán mikor ő is kijött, a többiek is visszamentek Frankhez. Bár ők már nem maradtak bent sokáig, mert visszajött az egyik nővér és elzavart mindenkit, mert Franknek pihennie kellett.
Úgyhogy Jamia kivételével mindannyian úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk és pihenünk egyet, aztán majd másnap – vagyis mivel már hajnal volt, aznap – visszajövünk. Addig is Jamia ott lesz Frank mellett.
Tehát végül szerencsére nem lett komolyabb következménye az én baromságomnak, de ez tényleg csak a véletlenen múlt. Ha én nem fékezek, vagy az autó jobban megcsúszik, lehet, hogy teljesen átgázoltam volna Franken, és akkor nem valószínű, hogy ennyivel megússzuk. Akár meg is halhatott volna...
De szerencsére nem így történt.
Franket pár napon belül kiengedték a kórházból, és a lába meg a feje is egész hamar rendbe jött. Ezen felül megkapta tőlem a kiengesztelést is, egy hatalmas édességgel teli kosár képében.
Nekem pedig – ahogy már említettem – elvették a jogsim és pénzbírságot kaptam. És még így is jól jártam, mert ha valaki mást ütök el, simán feljelentett volna, és nem hagyja, hogy ennyivel megússzam...
Tehát a tanulság, hogy SOHA, semmilyen körülmények között ne vezessetek, ha már előtte ittatok. Még ha nem is vagytok teljesen részegek, akkor sem. Higgyétek el, nem éri meg! Lehet, hogy egyszer megúszod baleset és áldozat nélkül, de ha nincs szerencséd, akkor halálra gázolhatod akár a szerelmed is. És azt biztos, hogy soha többet nem tudnád elfelejteni és megbocsátani magadnak.
Did we all fall down?
From the lights to the pavement
From the van to the floor
From backstage to the doctor
From the earth to the morgue...
